A megfövő béka szindrómáról még 1990 elején olvastam, mint a vállalati bukásokat magyarázó történetről (a Qubiten Kun Ádám biológus írt róla). A nem pontosan felderíthető tudományos hátterű városi legenda szerint ha a békát forró vízbe dobják, azonnal kiugrik belőle, de ha hideg vízbe teszik, amit lassan melegítenek, akkor békésen elvan a vízben, amíg szépen lassan meg nem fő. A jelenség magyarázata: a lények hajlamosak fokozatosan hozzászokni a kezdetben talán kicsit kényelmetlen, majd fokozatosan egyre kellemetlenebbé váló, de mégsem azonnali ugrásra késztető állapotokhoz. A helyzet egyre romlik, de az egyre kevésbé elviselhető állapot csak lépésenként erősödik, és soha nem következik be hirtelen romlás. Így juthatnak el végül a már létüket fenyegető végveszély állapotába – a béka esetén az elviselhetetlenül forró vízhez – és válnak a megfövő béka szindróma valóságos áldozataivá.

A fokozatos alkalmazkodás kedvező hatású is lehet. Egy súlyos betegség során az egyén közérzete zuhanásszerűen romlik, ám egy idő múlva, sokaknál visszatér a korábbi szinthez, miután fokozatosan tudomásul veszik és elfogadják a korlátozott állapotot. Épp így képesek vagyunk megszokni az öregség fájdalmait vagy beletörődni szeretteink elveszítésébe. Ám a megfövő béka szindróma következményei többnyire ön- és közveszélyesek: a belenyugvás egy barátság lazulásába, egy házasság elszürkülésébe, egy vállalkozás teljesítményének fokozatos romlásába vagy egy politikai párt támogatottságának csökkenésébe mind egy-egy közelgő válság fenyegető előjelei. Az elmúlt évtizedekben egyértelművé vált: az egész emberiség a megfövő béka helyzetébe került.

Frances C. Moore amerikai közgazdász-környezetkutató és kollégái 2019-es tanulmányukban azt elemezték, hogyan éli meg a társadalom a mind szélsőségesebb időjárási eseményeket. Arra voltak kíváncsiak, miként reagál az átlagember a hőmérsékleti változások jelentős ingadozására, és arra jutottak, hogy az ember fokozatosan hozzászokott a szélsőségesebbé váló időjáráshoz, és az csekélyebb reakciót vált ki belőle, mint régen. A szélsőséges időjárás hatásaival való szembesülés nem csökkentette azok negatív megítélését, de az egyén alkalmazkodott az új helyzethez, vagyis úgy tekintett a szélsőséges időjárásra, mint a jövő új normalitására, a várhatóan általánosan jellemzővé váló állapotra. A kutatók szerint tehát az az ember az átlaghőmérséklet jelentős növekedését a jövő új normalitásának jeleként fogadják el.

Mi lesz az emberiséggel?

Ahhoz, hogy megítéljük, miként érinti az emberiséget a hőmérséklet növekedésének trendje, elegendő egy pillantást vetni a demográfiai előrejelzésekre. Az ENSZ prognózisai objektív modellekre támaszkodva viszonylag pontos adatokkal mutatják a várható változást, és arra utalnak, hogy 1950 és 2100 között alapvetően megváltozik a Föld demográfiai szerkezete. Ezen belül a legnagyobb változás 2020 és 2100 között megy végbe. Ennek az átrendeződésnek a legfontosabb tényezői: a fejlett világ stagnáló súlya (nagyjából 1,1 milliárd lakos), az ázsiai népesség lassú gyarapodása, majd visszaszorulása, és végül az Afrika Szahara alatti területein bekövetkező robbanásszerű népességnövekedés. Ennek a térségnek a lakossága az előrejelzések szerint a 2019-es 1066 millióról, 2050-re 2118 millióra, majd 2100-ra 3775-ra nő.

Kérdés, meddig képes az ember elviselni a hőmérsékletnövekedés új körülményeit. Nyilván addig, amíg élhető feltételeket talál. Egy friss kutatás azonban vészjeleknek tekinthető eredményre jutott. Chi Xu és társai május végén megjelent tanulmányukban arra jutottak, hogy míg jelenleg csupán a föld 0,8 százalékát – főként az Afrika szubszaharai térségeiben élőket – érinti az éves átlaghőmérsékletnek az ember számára elviselhetetlen emelkedése, 2100-ra a klímaváltozás már 3,5 milliárd embert érint majd. A körülmények ilyen mértékű változásához a társadalmak minden rendelkezésükre álló eszközzel megpróbálnak alkalmazkodni. Az egyik lehetőség az, ha életmódjukat – városaik működését, munkájukat és egész életüket – a megnövekedett hőmérsékletekhez igazítják. Ha azonban a közösségek adaptációs képessége gyenge, akkor egyetlen esély marad: elvándorolni szülőhelyükről, ahol életük ellehetetlenült.

Az említett térségek veszélyeztetettsége azon múlik, hogy sikerül-e az elkövetkező évtizedek során fokozatos javulást elérni. A Föld egységes komplex ökológiai rendszerét illetően egy kutatócsoport idén februárban pontosan azonosította a változás meghatározó, úgynevezett szociális billenési pontjait. Egyértelműen bebizonyosodott: a körülmények kedvező alakulására csak akkor lehet számítani, ha meghatározott területeken haladást érünk el. Ezt azonban két tényező is hátráltatja. Egyrészt világossá vált, hogy a mégoly jó szándékú egyéni akciók nem segítenek, másrészt az is egyre nyilvánvalóbb, hogy az egyes országok bölcs elkötelezettségen alapuló kezdeményezései sem elengendőek. Az egyes térségekben és a különböző országokban az egyedi feltételekhez illesztve kell megfogalmazni, és másokkal összehangoltan kellene megvalósítani a globális rendszer dekarbonizációját. Ám éppen ezt a rendszerszerű beavatkozást akadályozza a megfövő béka szindróma: a helyzetbe lassan beletörődő társadalom a politikusokból halogató reakciót vált ki.

Az emberiség számára az alapvető problémát az jelenti, hogy éppen azok a térségek a leginkább kitettek a növekvő átlaghőmérsékletek hatásának, ahol a népességrobbanás várható, és ahol a társadalmak alkalmazkodó képessége viszonylag alacsony. A hőmérséklet-emelkedés a fejletlen és szegény – ezért nagyon kiszolgáltatott – közösségeket puszta létükben fenyegeti. Kultúrájuk és gazdaságuk, életmódjuk és értékrendszerük az évszázadok során hozzáidomult a környezetei feltételekhez. Mivel ezeket a maguk erejéből nem képesek gyorsan megváltoztatni, egyetlen esélyt látnak: az elvándorlást. Az elkövetkező évtizedek során több száz millióan indulhatnak el majd arrafelé, ahol a túlélés reménye látszik. Ha pedig ezt összevetjük az Európát szinte megoldhatatlan feladat elé állító néhány millió bevándorló problémájával, ijesztő jövő rajzolódik ki.

Az ijesztő jövő

A tudományban nem azért lehet megbízni, mert a tudósok tévedhetetlenek. A tudományt a működésmódja teszi hatékonnyá: nincs ellenőrzés nélküli elfogadott állítás, és minden tényt újra és újra ellenőriznek. A hibás modelleket folyamatosan kijavítják, így a valóságot egyre pontosabban leíró kép alkotható. A tudomány számára nem a tekintélyek érvei, hanem az érvek tekintélye a fontos. Amikor tehát azt állítjuk, hogy az eddigi kutatások viszonylag pontosan feltárták a kibontakozó folyamatokat, ez azt jelenti, hogy 2050-ben senki nem mondhatja majd, hogy nem lehetett előre látni, ami bekövetkezett. Ha valami elkerülte a figyelmünket, az csak azért történhetett, mert mással voltunk elfoglalva. Akik pedig mindig csak a pillanatnyi hatalmi helyzet stabilitása szemszögéből tekintenek a problémákra, és pusztán a jelen helyzetre reagálnak, arra ítéltettek, hogy a megfövő béka helyzetében végezzék.

Egy jó hír és egy rossz

A jó hír: az emberiség rendelkezik mindazzal a tudással és erőforrásokkal, amelyekkel a felmerülő, valóban súlyos problémákat megoldhatja. Nem az ismeret és az eszközök hiánya az akadály, hanem az elszánásé és az összefogásé. A rossz hír éppen ebből fakad: úgy tűnik, hogy a világ nem kerülheti el a súlyos krízisek előidézte szomorú történetek sorozatát. Márpedig a szomorú történeteknek – mint Ámosz Oz izraeli író megjegyezte – „kétféle befejezése lehet: shakespeare-i vagy csehovi. A shakespeare-i vég: halottak hevernek szerteszét. A csehovi vég: frusztrált boldogtalan emberek bóklásznak a színen, de legalább élnek”.

Nem tűnik túl lelkesítőnek a gondolat, hogy a jelenlegi helyzetből a legtöbb, amit ki lehet hozni: nagyjából százmillió (!) ember halála 2100-ig. Akik életben maradnak, kifejezetten frusztráltak és boldogtalanok lesznek. A fejlett országokban élők azért, mert változtatni kényszerülnek életmódjukon, és rengeteg forrást kell átadniuk a fejletleneknek. A közepesen fejlettek – mint mi itt Magyarországon – azért, mert a forrásokat, amikre számítanak, távoli idegenek kapják meg. A fejlődők pedig azért, mert ráébrednek: túlélésük azon múlik, hogy hajlandók-e kultúrájukat és társadalmukat alapvetően átalakítani és fenntartható közösséget kialakítani. Borítékolható tehát: akik 2100 táján élnek, joggal hibáztatják majd elődeiket, de legalább a jövőben még reménykedhetnek.

A szerző okleveles fizikus, a filozófiai tudományok kandidátusa, a Budapesti Gazdasági Egyetem tanára.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: