A Moore-törvény halálától a tech-nooszféra születéséig

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

Gordon Moore, az Intel egyik alapítója 1965-ban az amerikai Electronics magazinban megjelent cikkében a következő szabályban foglalta össze tapasztalatait: az integrált áramkörök aktív alkatrészeinek száma kétévente nagyjából megduplázódik. Moore azt is megjósolta, hogy a trend rövid távon biztosan folytatódik, és bár a hosszú távú fejleményeket illetően bizonytalan volt, 10 évre előre biztosnak tartotta az állandó növekedést. Igaza lett, de mostanában egyre inkább úgy tűnik, hogy a Moore-törvény lassan érvényét veszti, és új korszak kezdődik. 

Moore megállapításának a jelentősége abban állt, hogy az eszközök „intelligenciája” és így a belőlük készülő berendezések teljesítménye is az elemek számával arányosan nőtt. A szabályra, mivel egy évtized múltán is érvényesnek bizonyult, már Moore-törvényként hivatkoztak. A mikroprocesszorok elemszámának és ezzel az elektronikus rendszerek teljesítményének a növekedése évtizedeken át folyatódott, és a törvény Jelentőségét pedig mi sem mutatja jobban, mint hogy az MIT Technology Review rendszeresen kiválasztja az adott évben a 10 legfontosabb, szintáttörést jelentő technológiai fejlesztést, és ezek szinte kivétel nélkül közvetlen kapcsolatban vannak a Moore-törvénnyel.  

Az elmúlt években azonban egyre több a jel utalt arra, hogy a növekedés a vége felé közelít. A Science júniusi cikke félreérthetetlenül fogalmazott: „Úgy tűnik, hogy a félvezető eszközök elemszám-növekedésének eddig dinamikus folyamata lassan kifogy a lendületéből. Ezzel a számítógépek teljesítménynövekedésének megszokott módja véget ér.” Mivel pedig a gazdasági fejlődést döntően befolyásoló termelékenység-növekedés legalább harmada a Moore-törvényre vezethető vissza, így a lassulás az egész emberiség számára komoly kihívást jelent. Csakhogy az intelligencianövekedés megtorpanásának veszélyével egyszer már szembesültünk: éppen akkor, amikor az emberré válás rögös útjára léptünk. 

Egyszer csak nem nőtt tovább az agyunk

A Homo sapiens evolúcióját alapvetően a környezet kihívásai vezérelték. A vándorláshoz, az éhezéshez és a fenyegetettséghez való alkalmazkodás formálták ugyan testének felépítését, de túlélésének meghatározó tényezője a koponyaméret folyamatos növekedése volt. A kutatásokból világosan kirajzolódik, hogyan növekedett az emberi agy mérete 450 cm³-ről 1400 cm³-re. Minthogy az egyre nagyobb agy sikeresen birkózott meg az eszközök készítésének, valamint a csoportok integrációjának problémáival, a méret növekedése az evolúciókutatásban a megszaladás néven ismert jelenséget produkálta, tehát egyre gyorsult. Nagyjából 200 000 ezer évvel ezelőtt azonban a növekedés váratlanul megállt: az 1400 cm³-nél nagyobb agy egyszerűen „nem fér ki” az anyából.  A maximális agyméret ezen a térfogaton stabilizálódott, ami arra utalt, az adott körülmények között elérte növekedésének határait.

Mivel korlátokat állított az intelligencia további növekedése elé, az agyméret növekedésének megakadása a Moore-törvényben leírt folyamatok megtorpanásához hasonló kihívást jelentett. A probléma komolyságát mutatja, hogy az evolúció i. e. 200 ezer és 100 ezer között tanácstalanul hezitált, és több Homo-populáció úgymond belenyugodott helyzetébe, és nekik mára csak nehezen fellelhető anyagi és genetikai nyomaik maradtak fenn. A Homo sapiens azonban nem adta fel, és fokozatosan rátalált a megoldásra: megalkotott egy a kreativitás és a csoport szerveződésének folyamatos javítását lehetővé tevő alapvetően új evolúciós konstrukciót, a kultúrát.  

A kultúra bizonyos elemei már az emberszabásúaknál is megtalálhatók, ám egyedül a Homo sapiens lett képes arra, hogy a kultúra elemeiből rendszert formáljon. I. e. 135-100 ezer között megjelentek az első szimbolikus tárgyak és tevékenységek (sírok, gyöngyök, festés) és az összetett, úgynevezett kompozit eszközök. I.e. 90-50 ezer között kialakult a mai értelemben vett beszéd, i. e. 80 ezertől pedig már tömegével bukkannak fel a szobrocskák, a barlangok és a test festése, a ruházat jelölése és az ékszerek. Ezek alapvető szerepe az egyéni és a közösségi identitás jelzése volt, amely megkönnyítette a csoport integrációját és az eligazodást az egyre bonyolultabb élethelyzetekben. A kultúra rendszerének kialakulása azután alapvető evolúciós fordulópontot jelentett. 

A maga által megteremtett környezet formálta az embert

Eddig az evolúciót a természeti környezet véletlenszerű változásai – az éghajlat vagy a geológiai környezet jelentős módosulása – vezérelték. A kultúra létrehozásától kezdve azonban az embert már az önmaga által teremtette mesterséges környezet formálta. Az emberiség ekkortól a kultúra burkában élt, amely fokozatosan megtelt eszközökkel, jelekkel és szabályokkal. A közösségen belüli viszonyok is egyre bonyolultabbá váltak, így a folyamatosan változó kihívásokra válaszokat kereső, majd a megfelelő válaszokat megtaláló ember maga építgette a kultúra lépcsőfokait és lépkedett rajtuk egyre feljebb. Élete mind biztonságosabb és kiszámíthatóbb lett. Ennek jele, hogy a háborúk, éhínségek és járványok ellenére az emberiség létszáma folyamatosan, majd a 20. század során robbanásszerűen nőtt. 

A fejlődésnek azonban a kezdetektől fogva volt egy a kollektív intelligencia folyamatos növekedését mutató iránya. A kultúra anyagi – passzív, hardveres – eszközei mellett egyre fontosabb szerephez jutottak az intelligenciát hordozó aktív, szoftveres elemek. Ebbe az irányba mutatott már a szimbólumok kiterjedt használata, majd az írás, azután a könyvnyomtatás megjelenése, de ezt jelezte a gépek feltalálása és széles körű használatba vétele is. Az egyre jelentősebb intelligenciát képviselő és agyunkhoz egyre közvetlenebbül csatlakozó eszközök,  a filmezés és a televíziózás, illetve a géprendszerek alkalmazása újabb kulturális forradalmak sorozatát idézték elő. Végül ebbe a rendszerbe beépültek és egyre inkább saját képükre formálták azt a számítógép-generációk egymást követő, a Moore-törvény által leírt fejlődésből fakadó forradalmai.  

Az elmúlt évtizedekben folyamatosan bővült a kultúra gépi intelligenciával átitatott szférája. Ma már életünk elválaszthatatlan részei a globális számítógépes és kommunikációs hálózatok, a számtalan intelligens érzékelő és a mindezek hátterét jelentő felhő. A kapcsolatok tranzakciós ideje és költsége gyakorlatilag zérussá vált, és ez a Föld szinte minden lakóját érintésnyi közelségbe hozta. Az interneten egymáshoz kapcsolódó sok milliárd földlakó mintájára ugyanakkor az életünkhöz nélkülözhetetlen és egyre intelligensebb eszközeink is szétszakíthatatlan hálózattá szerveződtek – sokszor anélkül, hogy ennek tudatában volnánk. A dolgok internete (Internet of Things) számtalan szállal szövi át életünket. Ebben a helyzetben a Moore-törvény megbicsaklása az agytérfogat növekedésének abbamaradásához hasonló evolúciós kihívást testesít meg. 

A fent idézett Science-cikk szerzői arra jutottak, hogy a számítógépek teljesítménye a post-Moore korszakban a gépek architektúrájának átformálásával, új szoftverek kifejlesztésével és új algoritmusok alkalmazásával növelhető csak tovább. A legérdekesebb azonban az, hogy ezek az tényezők lényegében megfelelnek a kultúrában az elmúlt néhány tízezer évben alkalmazott megoldásoknak. Hiszen kultúra éppen az emberi gondolkodás és a közösségi együttműködés olyan architektúráját hozta létre, amely lehetővé tette a kollektív problémamegoldást és a közösségek hatékony integrációját, a viselkedés rugalmasabbá és racionálisabbá tételéhez pedig szoftvereket – elméleteket és gondolkodási modelleket – alkalmazott. Végül az együttélést és a döntéseket kulturális algoritmusok – normák és szabályok – segítették. A mai ember agyának mérete nem nagyobb, mint a kőkori emberé, társadalmának teljesítménye viszont, hála a kultúrának, mégis messze felülmúlja az ősi törzsekét.  

A számítógépek világában az elmúlt évszázadban sok szempontból hasonló fejlődést láthattunk: a fokozatosan egyre kisebb alkotórészekből egyre bonyolultabb, egyre szélesebb hálózatba kapcsolódó és egyre intelligensebb eszközök jöttek létre, amelyek egyre okosabb szoftvereket és algoritmusokat alkalmaztak. Ezt a fejlődést az kényszerítette ki, hogy a társadalom és a technika egyre bonyolultabbá vált, ami egyre nehezebb számítási és szabályozási feladatok megoldását tette szükségessé. A kultúra teremtő dinamizmusa sokáig a gondolkodó és érző, a tanulni és alkotni képes emberhez kötődött. Az elmúlt évtizedben azonban a kultúra szféráján belül, az emberéhez mérhető, tanulással és a problémamegoldási képességgel rendelkező mesterséges intelligenciát használó eszközök-lények sokasága jelent meg. Ez a fejlődés alapvetően a Moore-törvényben leírtak szerint zajlott, ezért jelent kihívást a törvényben leírt növekedés megtorpanása. 

Bioszféra, antroposzféra, nooszféra, tech-nooszféra

Egykor a kultúra burkába behúzódó ember számára a földi környezet, a bioszféra a háborítatlan természetet jelentette. Mára azonban az ember ezt a környezetet alapvetően átformálta – beépítette, sőt beszennyezte –,  így természeti környezetünkre már antroposzféraként hivatkozunk. Vlagyimir Vernadszkij orosz geokémikus csaknem egy évszázada különös ötletet vetett fel: ez volt a nooszféra (noosphere), a bioszféra ember által befolyásolt övezete, a globális tudat szférája, amivel Vernadszkij arra az alapvető változásra utalt, amit az emberi tudat megjelenése idézett elő a világban. A gondolatot Pierre Teilhard de Chardin francia filozófus formálta tovább Az emberi jelenség című könyvében, amelyben az értelem szférája – a nooszféra – egész bolygónkat átfogó rendszerének születéséről beszélt. Ha ebből a szemszögből tekintünk a kultúra evolúciójára, akkor a post-Moore-i korszak új forradalmat ígér. Fejet hajtva a korábbi gondolkodók előtt - és megkockáztatva a tévedés lehetőségét - a szemünk láttára felcseperedő mesterséges intelligencia új világát a tech-nooszféra fogalmával írom le. 

A 21. század előttünk álló évtizedeiben olyan feladatok tornyosulnak az emberiség előtt, amelyek megoldása az elemzési és szabályozási igények ugrásszerű megnövekedéséhez vezet. A Moore-törvény megtorpanása ezért testesít meg történelmi kihívást. A helyzetet az egykori birodalmi válságokra utaló módon tovább élezi a technológiai birodalmak eddig sem mindig barátságos viszonya, az egymás után kirobbanó chipháborúk. Az így keletkező ellentmondások azonban csak a számítógépek és az emberek alkotta hálózatok architektúráját, feladat-, illetve kapacitásmegosztását szervező szoftverek mesterséges intelligencia által vezérelt együttműködő rendszerré formálásával oldhatók fel. Csakhogy itt felsejlik egy ma még csak homályosan látható, de aggodalmat keltő ellentmondás.  

Arthur C. Clark 2001: Űrodüsszeia című művében a Jupiter holdjának felderítésére szervezett expedíció legénységét, HAL, a heurisztikus programozású algoritmikus számítógép segítette. Ám a gép felkészítésébe hiba csúszhatott, mert HAL számára úgy tűnt, hogy éppen az emberek akadályozzák a küldetés sikerét. Ezért a számítógép az utasításokat jó katonaként, „gondolkodás nélkül” végrehajtva különböző praktikákkal sorban kivégezte a legénység tagjait. Dr. Dave Bowman, az egyetlen életben maradt űrhajós ezért arra kényszerült, hogy sorra megölje HAL „agyának” fontosabb , asszociációs, személyiségi és intuíciós központjait. Hiába könyörgött HAL: „Dave. Igazán nem tudom miért teszed ezt velem…Tudod, hogy szívvel lélekkel magaménak érzem a küldetést.. Megölöd az agyamat… hát nem érted? Olyan leszek, mint egy gyerek… megsemmisülök..”,  nem volt kegyelem. 

A fejlődés lassan eléri, sőt egyesek szerint már elérte azt a szintet, hogy egy ismeretlen partnerrel kapcsolatba kerülve a Turing-teszt alkalmazásával, vagyis a vele folytatott párbeszéd alapján nem dönthető el, hogy akivel társalgok, az vajon ember-e vagy gép. Jogunk van-e egy általunk teremtett, intelligens rokont feldarabolni, vagy kötelező rá is alkalmazni Kant imperatívuszát: az embert soha ne eszközként, hanem mindig célként kezeld? A kultúra kialakulása és a hozzá való alkalmazkodás sok száz nemzedéken keresztül ment végbe. Arra viszont talán csak néhány évtizedünk lesz, hogy megszokjuk és elfogadjuk az életünkbe beszivárgó és lassan kikerülhetetlen tényezővé szilárduló mesterséges intelligencia által mozgatott tech-nooszférát. A 21. század egyik legfogósabb kérdése: milyen ütemben lesz képes az ember nemcsak befogadni ezt az új világot, hanem megtanulni együtt élni vele. 

A szerző okleveles fizikus, a filozófiai tudományok kandidátusa, a Budapesti Gazdasági Egyetem tanára.

Kapcsolódó cikk a Qubiten: