130 éve született H. P. Lovecraft, a Cthulhu-mítosz megteremtője

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

Howard Phillips Lovecraft amerikai író, költő és publicista bolond volt, de az ilyesmi sűrűn megesik a zsenikkel. Kereken 130 éve, 1890. augusztus 20-án született Rhode Islandben, Providence-ben, és nem is nagyon hagyta el az államot (egy rövidebb brooklyni kitérőtől eltekintve), itt is halt meg 1937-ben. Valószínűleg nem tudott róla, de a születése és a halála is nemzeti ünnepre esett, legalábbis Magyarországon: március 15-én, 47 évesen hunyt el rákban. Ebben a szűk fél évszázadban azért elég sok mindenre jutott ideje: megújította a horror műfaját, maradandó nyomot hagyott a popkultúrában (a Black Sabbath, a South Park, a Metallica, Stephen King, Neil Gaiman, sőt, a méltatlanul elfeledett német thrash metal-csapat, a Mekong Delta is merített tőle), életében viszont leginkább ghost writerként, szegénységben és betegen tengődött, és leginkább a Weird Tales című amerikai ponyvamagazinban publikált. 

Nem került rossz társaságba: az 1923-ban alapított lap volt az egyik első, amelyik az okkult horrortörténetekre specializálódott. Bár a lapba belefért némi science fiction is – többek között Ray Bradburytól is jelentek meg itt elbeszélések –, a műfaj krémje mellett rengeteg felejthető vagy méltatlanul elfeledett szerzőtől is jelentek meg náluk anyagok. A magazin több száma online is hozzáférhető, az 1923-as termésből Marvin Kaye és John Gregory Betancourt közölt egy válogatást 1997-ben. Lovecraft már ekkor feltűnt a lapban a Dagon című rövidke novellájával, de nem aratott különösebb sikert. 

Ide Poe is írt volna

Maga a magazin is nehéz helyzetben volt: bár a kortársak a ponyva kategóriába sorolták, nem biztos, hogy teljes egészében oda is tartozott. Az világos, hogy nem hétköznapi újságról van szó, sőt egyesek szerint a lapnak létfontosságú szerepe volt a modern fantasy- és horrorirodalom létrejöttében. A túlcukrozott ponyva világában igény mutatkozott a weird fictionre, a fura fikcióra, egyes korabeli olvasók szerint pedig a Weird Tales ugyanazt a lidérces világot hozta el a rajongóknak, mint amelyet Poe megteremtett. Poe-t egyébként Lovecraft is mesterének tekintette, mások szerint ebbe a weird-vonalba pedig olyan klasszikusok tartoztak, mint Charles Dickens (a Copperfield Dávid írója elismert kísértethistória-mester volt), William Makepeace Thackeray, Ambrose Bierce vagy Guy de Maupassant. 

Maga Howard Phillips csodagyereknek indult, igaz, nem valami csodás környezetben: édesapját, Winfield Scott Lovecraftet 1893. áprilisában utalták elmegyógyintézetbe, ugyanabba az intézménybe, ahová 1919-ben az édesanyját küldték. Az apa öt évvel később a kórházban halt meg, a fiatal Lovecraftet pedig anyja, két nagynénje és nagyapja nevelte. A gyerek állítólag kétéves korában már verseket szavalt, háromévesen tanult meg olvasni, hat-hétévesen pedig már írt is. Legkorábbi fennmaradt műve az Odüsszeia egy parafrázisa (Poem of Ulysses), bár erről később maga az író is elismerte, hogy elég borzasztó lett. 

Abdul Alhazred

Mielőtt rábukkant volna a görög mondákra, az Ezeregyéjszaka bűveletében élt: ebből, illetve a nagyapja klasszikus kísértethistóriáiból született meg már ilyen korán Abdul Alhazred neve, akit később Lovecraft a Necronomicon szerzőjeként emlegetett. Lovecraft legtöbb gyerekkori művét megsemmisítette, de valószínűnek tűnik, hogy már Poe olvasása előtt is kedvelte a misztikus történeteket. Az áttörést viszont Poe hozta meg a számára: ő volt az első irodalmi példaképe, és miután hétévesen (esetleg nyolc, legfeljebb tíz) megismerkedett a munkásságával, húsz éven keresztül nem is nagyon tudott szabadulni a hatásától. Poe-hoz hasonlóan inkább költőnek, mint írónak tartotta magát, a Weird Tales pedig egy évvel Lovecraft halála után közölte a szerző egy versét Edgar Allanhez (hogy véletlenül se legyen kétség, hogy kit tekintett a szerző az irodalom istenének, a biztonság kedvéért egy akrosztichonnal tette egyértelművé).

Bár csodagyereknek számított, és a nagyanyja hagyatékában talált könyvek hatására csillagásznak készült, nem vették fel egyetemre. Donald Tyson, Lovecraft egyik életrajzírója szerint ennek a természettudományos érdeklődésnek is köszönhető, hogy gyakorlatilag két Lovecraftről beszélhetünk. Maga az író egyik levelében idegösszeroppanásra hivatkozik, amikor tanulmányi sikertelenségéről ír, ráadásul az idegösszeroppanás visszatérő probléma volt az író életében: már az általános iskolában is emiatt kellett félbeszakítania a tanulmányait, majd az érettségit sem tudta megszerezni egy újabb roham után.

A logikus őrült 

Annak ismeretében, hogy nála nagyobb Poe-rajongó talán nem is született, mindez nem csoda, hiszen mesteréhez hasonlóan Lovecraft is az utolsó betűig megtervezte, hogy hogyan hat majd a legjobban, amit ír. Amit Poe leírt a Philosophy of Compositonben, azt Lovecraft is megpróbálta megfogalmazni irodalomelméleti esszéiben: a horrornak is ugyanúgy megvan a maga receptje, mint minden másnak. Ahogy Szerb Antal írja Poe-ról: „ő, a megszállott, az első, aki szembehelyezkedik a romantikus poétika ihlet-kultuszával, és a tudatos, hideg, logikus alkotás elsőbbségét hirdeti”, olyannyira, hogy az ünnepelt A Holló refrénjét sem véletlenül egy madár mondja: Poe szerint a sohamár akkor lesz igazán megrázó, ha értelmetlen lény mondja. Tény, hogy az eredeti elgondolásban szereplő papagájhoz képest a holló jobb választásnak tűnik. 

H. P. Lovecraft

Nem véletlenül tekintette Lovecraft a mesterének: ami Poe-nál a holló, az nála a kozmikus, az ember sorsa iránt közönyös, ősi isten. Tyson szerint ez viszont csak Lovecraft egyik fele – ő különválasztja az álom-szerzőt az éber, racionális szerzőtől, az előbbi az elmebajból és a lidércnyomásból szerez ihletet, az utóbbi pedig formát ad neki. 

Lovecraft éveken keresztül inkább verseket, esetleg esszéket írt, leginkább pedig leveleket. Élete során körülbelül százezer levelet írt, ezzel az egyik legtermékenyebb levélírónak számít az irodalomban, a levelekből pedig egyúttal szinte napról napra lehet követni a pályáját (már annak, aki képes végigküzdeni magát az egész levelezésen). Az egyik első „hivatalosan” kanonizált novellája az 1905-ös A barlangi szörnyeteg (The Beast in the Cave) volt, ez nyomtatásban 1918-ban jelent meg a Vagrant címet viselő, amatőr írók műveit publikáló magazin (két évvel korábban egy szintén amatőr írók munkáit közlő lapban már megjelent Az alkimista című novellája). 

A remeteévek

Miután a szerző a „remeteéveit” töltötte sikertelen érettségi vizsgája után, az amatőr írók társasága és az irodalmi viták különösen fontosak voltak a számára: ahogy egy levelében írta, 1914-ben, amikor először került kapcsolatba ezekkel a körökkel, majdnem teljes fásultságba zuhant. Javarészt az itt megismert embereknek írta aztán azt a rengeteg levelet, és ez a közösség buzdította arra is, hogy folytassa a novellák írását is – a műfajjal Lovecraft 1908-ban átmenetileg szakított, 1922-re azonban már leginkább erre koncentrált. Az amatőr írók világába az újságíráson keresztül vezetett az út: Lovecraft idegösszeomlása után továbbra is falta a korabeli ponyvalapokat, ezek egyikének az egyik szerzőjét, Fred Jacksont illette kemény bírálattal. A levélre az újság szerkesztői is felfigyeltek, ezért is hívták meg az amatőr szerzők körébe Lovecraftot – Jacksonnal együtt. 

Miután Lovecraft édesanyja 1919-ben elmegyógyintézetbe került, majd 1921-ben egy orvosi műhiba következtében elhalálozott, az írót Brooklynba sodorta az élet: még ebben az évben ismerkedett meg leendő feleségével, akivel Rhode Islandról Brooklynba költözött. A pár anyagi helyzete nem volt túl rózsás, így a nőnek Clevelandbe kellett költöznie, Lovecraft pedig egyedül maradt egy brooklyni bérleményben. Ezt nem szerette, valódi lokálpatriótaként visszavágyott Új-Angliába – ennek is állít emléket a Red Hook című elbeszélése. A házasság 1929-ben hivatalosan is felbomlott. Az író közben Poe-t követően több komoly irodalmi bálványra is rálelt: először Lord Dunsany vonta a bűvkörébe, majd 1920 környékén egy amerikai horrorszerző, Algernon Blackwood művei tettek rá komolyabb hatást. 

Az álom falain túl

A példaképeken kívül volt még egy komoly inspiráció az életében: az álom. S. T. Joshi, az egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) kortárs Lovecraft-szakértő egy egész könyvet szentelt az író munkássága és az álom közötti kapcsolatnak (igaz, ez tulajdonképpen egy monográfia, de nem véletlen, hogy a könyv A Dreamer and a Visionary címet viseli: Lovecraft gyakran nagyjából szóról szóra azt írta meg egy-egy novellájában, amit álmodott). Ehhez a jelenséghez kötődnek az éji huhogányok is: Lovecraft így hívta azokat az arc nélküli rémalakokat, amelyekkel álmodott, de ezek nem egyszerű rémálmok voltak, az író valószínűleg paraszomniában szenvedett, képtelen volt mozogni, eközben gyötörték csiklandozásukkal a lidércek. 

Lovecraftnek mindemellett határozott politikai nézetei is voltak: 1915-ben lapot alapított a The Conservative címen, ebben pedig minden elfért, ami a világnézetének megfelelt. Az újság egészen 1923-ig működött, igaz, rendszertelenül jelent meg. Az író nem a liberalizmusban, nem is a mai értelemben vett konzervativizmusban, és nem is a demokráciában vélte felfedezni a választ az első világháború okozta problémákra, hanem az arisztokráciához való visszatérésben. Joshi szerint ennek is köszönhető, hogy műveiben gyakran angolos írásmóddal használja a szavakat, sőt, emiatt is tartotta fontosnak a család brit származását. Ezzel nem volt egyedül: apja, mielőtt megőrült volna, annyira angolos volt, hogy sokan angolnak is nézték, és óva intette a fiát is attól, hogy holmi jenki szabadosságokba essen, ha fogalmazásról van szó. Amerikaiként még az amerikai szabadságharc érvényét is vitatta, és Viktória királynőt tekintette az uralkodójának.

Mindenkit utált

Lovecraft egy 1905-ös versében (De Triumpho Naturae) az egész polgárháborút agyrémnek bélyegezte, a rabszolgák felszabadítását pedig tragikus hibának nevezte. Joshi szerint könnyen lehet, hogy ezt a fajta előítéletet a fiatal Lovecraft az apjától tanulta el: már hamarabb utálta a feketéket, mint hogy tudta volna, mi az a rasszizmus, ugyanis az idősb Lovecraft is arról delirált, hogy a feleségét feketék bántalmazzák, mielőtt elmegyógyintézetbe vitték volna. A szerzőt persze nem kellett kirekesztésért a szomszédba szalasztani: egy 1904-es jegyzetében arra panaszkodott, hogy az iskolája „zsidó környéken” található, és azzal is elbüszkélkedett, hogy „közismert antiszemitaként” érkezett meg az intézménybe. Első nyomtatásban megjelent verse (Providence in 2000 A.D.) is azt a borzalmas jövőképet vetíti előre, hogy a megvadult olasz-amerikaiak Kolumbuszra akarják majd átnevezni az eredetileg Amos Maine Atwell amerikai üzletemberről elnevezett providence-i sugárutat. Az első világháborúban sem magát a háborút kifogásolta, hanem inkább azt, hogy szerinte természetellenes és az antropológiával ellenkező dolog, hogy a teuton nemzetek egymásnak esnek: a Conservative-ben az évszázad bűnének nevezte, hogy a teuton német és brit népek összecsapjanak egymással.

Az író szignója

A zátonyra futott házasság után Lovecraft íróként és emberként is magára talált. Visszaköltözött Providence-be, 1926 után pedig egyre több novellát publikált, 1926-ban pedig megírta élete egyik legnagyobb hatású kisregényét, a Cthulhu hívását is. Ezt követte az Őrület hegyei (1931), egy meglehetősen közvetlen Poe-utánérzés, az Arthur Gordon Pymre, majd Az árnyék az időn túlról (1934-35). Közben nem felejtett el levelezni sem: ekkor fűződött szorosabbra a kapcsolata több olyan fiatal íróval, akik gondozták az örökségét (August Derleth, Robert Bloch, Fritz Leiber). 1936-ban már elhatalmasodtak rajta a rák tünetei, végül 1937-ben halt meg – de azóta is vitatkoznak rajta, hogy milyen helyet foglalhat el az irodalomban.

A bohóc Hitler

Rasszista volt? Persze: az afroamerikaiaknál jobban talán csak a halembereket utálta, egyébként nem tetszettek neki az olaszok, a lengyelek, a brooklyniak, az ázsiaiak, és talán senki, aki nem volt legalább valamennyire angol. Miután 1918-ban megismerkedett Nietzsche könyveivel, már a keresztényeket is utálta. Igaz, legfeljebb hét-nyolc éves koráig hitt valamiféle felsőbb hatalomban, de akkor is inkább faunokat várt, mint egy világteremtő entitást, aztán ebből is kiábrándult.

A 2020-as Hugo-díjátadón végre díjazták Lovecraftet is, igaz, kicsit későn: a retro-kategóriában nyert el egy díjat, de még ezzel is felháborodást keltett. Nem csoda, hogy személyesen nem is vette át a kitüntetést: a díjazott mű egy, a szerző halála után nyolc évvel megjelent kötet volt, a 2020-ban kiosztott díjak mégis felháborodást keltettek, épp Lovecraft rasszista és szexista nézetei miatt. Tény, hogy Lovecraft kezdetben támogatta volna Hitlert is, bár később úgy gondolta, hogy bár helyes, amit Hitler gondol, de túl naivan áll hozzá a kérdéshez. Joshi szerint Lovecraft bohócnak, de szimpatikus bohócnak vélte Hitlert, a békaemberekről szóló elbeszélései pedig a „fajkeveredés” réméről szóltak, ami számára ugyanúgy lehetett egy zsidó-, olasz- vagy amerikai-fekete házasság is (maga Lovecraft egy orosz zsidó emigránst vett feleségül, igaz, szerinte az, hogy a nő hajlandó volt alkalmazkodni a hagyományosnak tartott értékekhez, érdektelenné tette a származását).

És hogy lehet-e szeretni Lovecraftet annak ellenére, hogy ekkora pöcs volt? Hát persze, hogy lehet, a műveit mindenképpen. Nélküle nem lenne Cthulhu, sőt nem lenne Batman sem. És hogyan lehetne polkorrektséget elvárni egy buggyant embertől, aki rasszistaként Niggernek nevezte, de odaadóan szerette a macskáját? 

Ha tetszik, amit csinálunk, ha te is fontosnak tartod, hogy magyar nyelven legyen egy okos és közérthető lap, ami nem a politikai barikádok csatazajáról tudósít, hanem a ránk váró – bátran mondjuk ki, ez az év is megmutatta, mennyire nem túlzás ez – civilizációs kihívásokkal foglalkozik, ami fel meri tenni a jövőnkkel kapcsolatos igazi kérdéseket, és meg is mutatja a modern tudomány válaszait mindezekre, nos ha ez szerinted is olyan égetően fontos, ahogy mi gondoljuk: heroikus munkát végző hat újságíróval, sok tucatnyi kutatóval és csak egy egészen kicsi kiadóval a hátunk mögött, akkor támogasd a munkánkat rendszeresen – számít a segítséged!

 Kapcsolódó cikkek a Qubiten: