Rögtön remekművel, Az öreg halász és a tengerrel indul az új magyar Hemingway-életműsorozat
Úgy alakult az élet, hogy ha a 20. századi amerikai irodalom egyik legismertebb alakjáról, Ernest Hemingwayről van szó a Qubiten, ahhoz nekem valahogy közöm lesz. Ez nem egészen véletlen, mert ha lehet, próbálok tenni róla, hogy legyen is, mindenesetre van ebben valami sorsszerű is, hiszen ha egy ideig nem keresem a témát, akkor fogja magát, és felbukkan magától. Hemingway régi szokása ez: az első könyv, amit az első szótól az utolsóig végigolvastam, Az öreg halász és a tenger volt, onnan kezdve, hogy „a halász már öreg volt, kis csónakján egyedül halászott a tengeren, a Golf-áramlat mentén, s immár nyolcvannégy napja, hogy nem fogott semmit”, egészen odáig, hogy „oroszlánokról álmodott az öreg”. Kereken 120 oldal, megjelent az Új magyar könyvkiadó gondozásában, 1956-ban, Ottlik Géza fordította, elsős korom tájékán pedig egészen heroikus teljesítménynek tűnt elolvasni valamit, ami 100 oldalnál is hosszabb és egyetlen kép sincs benne.
A halas borító
Persze nem állítom, hogy akkor akár egy szót is megértettem volna akkor Hemingwayből, de a borítón szereplő minimalista halgrafika (Csillag Vera munkája) lenyűgözött (ennek megfelelően a következő hasonló terjedelmű olvasmányélményem egy egészen csodálatos könyv volt a vulkánokról, ennek a borítóján egy tűzhányó keresztmetszete volt, és nagyon piros volt rajta a láva). Évekkel később, amikor valóban olvastam a könyvet, persze már kevésbé érdekelt a rajzolt hal. Hemingway ezen a könyvön mutatta be a „jéghegy-elvet”, vagyis a saját írói módszerét: „megpróbáltam elhagyni mindent, amit lényegtelennek tartottam abból a szempontból, hogy az olvasónak élményt adhassak át (…), kihagytam minden történetet, amit a halászfaluról tudtam. De a tudásból áll össze a jéghegy víz alatti törzse”.
Azzal, hogy az életműsorozat most Az öreg halász és a tengerrel indul, persze egyből a mély vízbe ugrunk: Sükösd Mihály író, irodalomtörténész szerint ugyanis ez az a Hemingway-regény, amiben „minden a helyére kerül”. A kötet 1952-ben jelent meg, Hemingway rajongói pedig már akkor is az életmű koronájaként kezelték, sőt, nyilatkozataiban maga az író is egyre többször éreztette, hogy pályáját nagyjából lezártnak tekinti (persze magát a vereséget sosem ismerte volna el). Egyébként a 21. Század Kiadó új kiadásának borítója is határozottan csábító, szerencsére ezen is van hal, ha harminc éve jelent volna meg így, akkor is lekaptam volna a polcról.
A kék víztől az öreg halászig
Az öreg halász és a tenger alapötlete 1936-ban vert gyökeret az író fejében: a Kék vízen című riportnovellában közli egy cabanai halász történetét, aki magányosan futott ki a tengerre, és egy hatalmas marlint kapott horogra – később halásztársai a parttól hatvan mérföldnyire találták meg az öreget, a hatalmas zsákmány felét eddigre pedig már megették a cápák. Sükösd Hemingway-életrajza, a Hemingway világa szerint a kisregényt az író először a Szigetek az áramlatban részeként akarta megírni, és csak később döntött úgy, hogy önálló kisregényként publikálja. Malcolm Cowley amerikai író szerint Hemingway közvetlenül a Folyón át a fák közé után és Az öreg halász és a tenger előtt látott hozzá a posztumusz 1970-ben megjelent regénynek, míg végül inkább az önálló publikáció mellett döntött, a többi fejezetet pedig későbbre tette félre.
A könyv hatalmas sikert aratott, 1953-ban elnyerte a Pulitzer-díjat, 1954-ben pedig az irodalmi Nobel-díjat; Hemingway ünnepelt íróvá vált, mindeközben szorgalmasan építette tovább a köré szőtt legendákat. Ezekből eddigre már elegendő akadt: a New Yorker 1950-es riportja már azt a képet mutatja Hemingwayről, amire ő valószínűleg évtizedeken át törekedett: a kemény fickó, az irodalmár, a háborús hős, aki „kiütötte Turgenyevet és Maupassant-t”. A kötet sikere az író fia, Patrick Hemingway szerint is a vég kezdetét jelentette: apján egyre jobban erőt vett az alkoholizmus, a depresszió és a szorongás, utolsó afrikai szafarijának a végére pedig már nem volt önmaga – eddigre viszont Az öreg halász és a tenger filmjogai is elkeltek, a Look magazin pedig 25 ezer dolláros szerződést kötött az egyre népszerűbb íróval vadászkalandjainak megírására.
Búcsú a fegyverektől
Az életműsorozat második kötete az eredetileg 1929-ben kiadott Búcsú a fegyverektől, Hemingway első komolyabb sikere. Ez Sükösd szerint az író egyetlen valódi regénye, az első világháború élményeinek nagyepikai megfestése, hibátlan regény, amely felépítésében Tolsztoj regényeit idézi. A háború vége óta eltelt tíz év során Hemingway feldolgozhatta magát a háborút (ahogy a Fiestával a háború utáni dekadens hangulatot – ezt az időszakot az író javarészt Párizsban töltötte), de saját életének történései is nyomot hagytak a regényen: 1928-ban, amikor az író a szövegen dolgozott, apja öngyilkos lett, és megszületett második fia, Patrick. Michael Katakis sajátos Hemingway-életrajza szerint az író a családi tragédia idején sem bírt megszabadulni saját témájától; ekkori sürgönyeiben azt írja, hogy nagyon szerette az apját, de sem őt, sem a könyvet nem tudja kiverni a fejéből. Ahogy Sükösd idézi: „ennél is élesebben emlékszem arra, hogy benne éltem a könyvben, ahogy naponta elgondoltam, ami benne történik. Miközben elgondoltam az országot, az embereket és azt, ami történt, boldogabb voltam, mint életemben bármikor...”.
A kötetet a kortárs kritika is ünnepelte: a Guardian 1929-es recenziója szerint olyan tökéletesen megírt regényről van szó, hogy ezt egy korszak lezárásaként kell értelmezni az író életében, a New York Times gyönyörű, megindító történetként írta le a kötetet, igaz, az amerikai kritikus még nem kiáltotta ki azonnal mesterműnek a könyvet. A Búcsú a fegyverektől volt az író első magyarul megjelent könyve is, először a Révai kiadó klasszikus regénytárában jelent meg 1934-ben Juhász Andor fordításában. Nem ez a fordítás vált klasszikussá, az életműsorozatban a könyvet Örkény István fordításában adták ki.
Nem polkorrekt, de zseni
Érdemes még Hemingwayt olvasni? Ha filmekről van szó, az ember megnézi az iMDB-t (egyébként mindkét regényből készült film, egyik sem volt lenyűgöző), ha meg könyvről, a mai világban ott a GoodReads. A Búcsú a fegyverektől negyedmilliónál is több értékelést kapott, összesen 3,81 ponton áll az ötből, ráadásul a modern felhasználók szerint a könyv dögunalmas, a párbeszédek erőltetettek, az író nem elég polkorrekt, a nőket pedig szexista módon mutatja be. Szó se róla, Hemingway nem polkorrekt, ha pedig tudta volna, hogy mi az, messziről kerülte volna még a látszatát is: nem fért volna bele a legendába, amit maga köré épített. És hogy van-e értelme Hemingwayt kiadni mostanában? Van: a Búcsú a fegyverektől utoljára 1983-ban jelent meg, Az öreg halász és a tenger pedig 1992-ben, azóta pedig már eltelt egy kis idő – pont annyi, hogy ideje újra elővenni Hemingwayt. Ha Vonnegutnak nem ártott meg, neked se fog.
(Ernest Hemingway: Az öreg halász és a tenger, ford.: Ottlik Géza; Búcsú a fegyverektől, ford.: Örkény István, 21. Század Kiadó, Budapest, 2020)
