Ma ötven éve hunyt el Fekete István, Tutajos igazi apja
Nincs olyan év, hogy ne olvasnám el legalább egyszer a Tüskevárat. Ez az odaadás túlzásnak tűnhet, de könnyen lehet, hogy tíz-tizenöt év múlva a könyv hatására végre én is rászánom magam a horgászatra és a vadászatra. A bicska megvan, már csak egy Matula bácsi hiányzik hozzá – azt mondjuk nem tudja senki, hogy tizenöt év múlva lesznek-e még egyáltalán Matulák, vagy addigra már visszavonhatatlanul a YouTube-ról tanuljuk majd, hogyan kell elboldogulni egy „gunyhóban”, ahol wifi nincs, szúnyog viszont van. Ma kereken ötven éve hunyt el Fekete István, aki legalább olyan mély nyomot hagyott a magyar ifjúság lelkében, mint István bácsi gumicsizmája.
Az eredetileg agronómusnak készülő író 1936-ban jelentette meg első regényét, A koppányi aga testamentumát, amivel el is nyerte a Gárdonyi Társaság regénypályázatának első díját. Az első regényt további történelmi könyvek követték, 1940-ben pedig már belevágott a védjegyéül szolgáló állattörténetek írásába: ekkor született meg a Vuk, a bátor kisróka története, illetve a Csí, a fecskéről szóló humanista kisregény is.
A negyvenes évektől egyre inkább elhagyta eredeti témáit, és a magyar vidék életének ismertetése helyett egyre többet foglalkozott az állatok erősen antropomorfizált módon való leírásával. Bemutatták egy sikeres színdarabját, a Hajnalodikot, illetve forgatókönyvet is írt Bánki Viktor filmrendező számára (a film címe Doktor Kovács István volt).
A harmincas évektől publikált vadásztörténeteket Kittenberger Kálmán lapjába, a Nimródba, emellett számos, a vadászattal többé-kevésbé összefüggő elbeszélést is megjelentetett (a valódi vadászkalandok mellett például belefértek a Gyeplő nélkül vagy a Zsellérek témaválasztásához hasonló, rövidebb, a vidéki Magyarország hétköznapjait bemutató írások is, igaz, valamilyen módon ravaszul felbukkant bennük a vadászat). A harmincas évek terméséből bőven maradt anyag a rendszerváltás utánra is, a szerző katolicizmusát tükröző anyagok ugyanis csak jóval Fekete István halála után kerülhettek nyomtatásba. Egy 2008-as kötetében például a karácsonnyal foglalkozó írásai jelentek meg, ezeket a harmincas évek derekától az ötvenes évek végéig írta – jobbára a fióknak.
A nagy bukás
A sokat ígérő indulást komoly visszaesés követte: miután az írót tizenhét évesen besorozták (erről, és az ehhez tartozó koravén tapasztalatokról a Ballagó idő című önéletrajzi regényének a végén ír bővebben), elcsendesült a helyzet, elindulhatott írói karrierje – ezt torpantotta meg a második világháború.
Ennek a megtorpanásnak a pontos okai mindmáig kevéssé ismertek: Sánta Gábor irodalomtörténész szerint az író 1970-es halála után özvegye és fia mitizálták a szerzőt, így minden lehetséges alkalmat megragadtak arra, hogy jó színben, már-már mitológiai alakként tüntessék fel az ötven éve elhunyt Fekete Istvánt.
Sánta szerinte az író megítélésében az is problémát jelenthet, hogy elsősorban ifjúsági szerzőként könyvelik el, holott ez egyáltalán nem igaz a fiatal Feketére, aki „Gárdonyi és Tömörkény követőjeként a kései népies próza természettudományos műveltségű szerzőjeként” kezdett el publikálni. A későbbi vagy később megjelent szövegek esetében a szerzőt – miután valóban nem bölcsész végzettségű volt – egykori gazdatisztként, a mezőgazdasági minisztérium tanácsadójaként, esetleg Kittenberger életrajzírójaként tisztelték, ezen pedig Sánta szerint csak súlyosbított az, hogy az özvegy féltékenyen őrizte a hagyatékot, Valló László kertészmérnök-újságíró pedig csak ezekből dolgozhatott az 1986-ban megjelent Fekete István-életrajzban.
Az irodalomtörténész szerint a Vallónak juttatott adatok nagyjából egyedüli forrása az özvegy lehetett, aki pedig arról beszélt Göllében, hogy „a férje göllei, Kaposváron kaposvári, Ajkán pedig az ajkai éveiről” ejtett szót.
Vannak biztos pontok
Néhány dolog bizonyos: Fekete István valóban göllei volt, itt született január 25-én, 1900-ban, az első világháború után pedig Ajkán volt vezető gazdatiszt, ott is indult az irodalmi pályafutása. 1941-ben, miután úgy érezte, hogy irodalmi törekvései nem férnek össze a munkával, családostul Budapestre költözött. Volt is mit megunnia: 1926 augusztusában karpaszományos őrmesterként szerelt le, majd segédtisztként alkalmazták Majláth György gróf birtokán, ahol agronómusként és könyvelőként dolgozott, gyakran napi 15-18 órákat. Az akkori recesszió miatt ekkora teher nem volt ritkaság, és apja a neki írott leveleiben türelemre intette fiát: legalább a szakmáját gyakorolhatja, miközben mások örülhetnek, ha van egyáltalán munkájuk. Fekete István viszont nem látott túl sok perspektívát az intézői munkában, itt ismerkedett meg ugyanis későbbi feleségével, a házassághoz viszont nem keresett eleget, úgyhogy maradt Pest.
A kezdő író ráadásul úgy érezte, hogy a megfeszített munka mellett nincs elég ideje az alkotásra, így muszáj volt lépnie; végül 1941-ben a Földművelésügyi Minisztérium vadászati előadója lett. Több könyve is megjelent ebben az időszakban, emellett szakmai munkákat is publikált, sőt még a második világháború után is jelenhettek meg könyvei. Aztán történt valami.
A mesebeli Fekete
Hogy pontosan mi történt, azt Sánta szerint nem igazán lehet lefejteni a folklorizálódó Fekete-alakról. Özvegye szerint az írót a hatalom próbálta elhallgattatni, ÁVO-s verőlegények keresték fel, kiverték a szemét és leverték a fél veséjét, eközben pedig, nem sokkal a háború vége után, épp az állami könyvkiadó milliós példányszámban juttatta el könyveit az olvasókhoz. Valószínű, hogy a kifejezetten vallási témájú köteteit és novelláit valóban nem adhatta ki, maga a sérülés története azonban Sánta szerint sajátos metamorfózison esett át: az örökösök a történetet mesélték részeg szovjet katonával és belügyes verőemberrel is, azt pedig a nagyközönség szó nélkül hagyta, hogy Fekete István, legalábbis az élete vége felé, elég beteg volt már ahhoz, hogy akár meg is vakulhasson, a veseproblémáit pedig szintén magyarázhatja valamilyen kór.
Fekete István mindenesetre egy ideig hallgatott, ha nem is feltétlenül önkéntesen: 1955-ben Bölöni György író segítségével térhetett vissza az íráshoz – igaz, nem regénnyel, hanem egy halászatról írott tankönyvvel – , majd 1957-től betörhetett az ifjúsági irodalom piacára is: ekkortájt jelent meg a Kele, majd a Lutra. Az ezt követő években jött sorban a Bogáncs, a Tüskevár, a Hú, a Vuk (ismét) és Kittenberger életrajza: Fekete István elismert és felkapott szerző lett.
A Tüskevárért aztán végül hivatalosan is elismerték íróként. József Attila-díjat kapott a regényért. A hatvanas évektől önéletrajzi trilógiáján dolgozott, ennek első része a Csend volt, a második, egyúttal utolsó önéletírása pedig A ballagó idő, amit már a címe miatt is érdemes elolvasni. Az utóbbi kötet 1970-ben, az író halálának évében jelent meg, és valószínűleg sokkal többet elárul Fekete Istvánról, mint a hivatalos források: a természet szeretete, a humanizmus, a boldog, de nehéz gyerekkor és a katonaság is előkerül benne, persze keserédes formában. Nem volt villany, nem volt autó, de volt kutya, bagoly, fecske, és még ki tudja, mi minden; lehetett horgászni a proto-Matulával, István bácsi is létezett, ennél többre pedig egész egyszerűen nem sportszerű vágyni. Nancsi néni már túlzás lenne, ugye.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: