Tudtam, de elfelejtettem – így működik a Titokzatos memória

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

A memória rendkívüli módon érdekel, már csak azért is, mert az enyém nem túl megbízható: egyszer jelentkeztem egy memóriakutatáshoz alanynak, hogy majd írok róla egy cikket, de mire megjöttek a kérdőívek, elfelejtettem az egészet, és hetekkel később jöttem rá, hogy nekem bizony minden egyes nap ki kellett volna töltenem valamit, ami így megmaradt a levélszemét között. Nem vagyok pszichológus, pszichiáter vagy neurológus sem, így egyszerűen tényként könyveltem el, hogy hülye viszont igen, és hónapokra ennyiben is hagytam a dolgot.

Aztán elolvastam Hilde és Ylva Østby könyvét, a Titokzatos memóriát. Még mindig nem értem a memória működését, de ez nem is baj: egyrészt kiderült, hogy tulajdonképpen senki sem érti tökéletesen, hogyan működik az emlékezet, másrészt pedig azért vannak elég megbízható sejtések és vizsgálatok, úgyhogy egy kicsit mégis lehet érteni. Olyasmi ez, mint a tudat problémája: a mai napig folyik a vita azon, hogy mi is a tudat, hogyan működik, és ha kizárólag az agyban kell keresni, vajon hol is lehet. 

Erről, mármint a tudat problémáiról szólt Antonio R. Damasio neurológus magyarul 1996-ban, angolul 1994-ben megjelent könyve, a Descartes tévedése, ami egyfajta detektívregényként járta körül azt, hogy mit gondoltak korokon keresztül a tudatról, miben változott ez a felfogás akkor, amikor jobban megismerték az emberi agyat, és milyen esetek utalnak arra, hogy az általunk tudatként emlegetett valami nem egy testtől független szubsztancia, hanem nagyon is az agy részét képezi. Annak idején, a szakdolgozatom előtt nagy örömmel olvastam Damasiót, sőt, meg voltam róla győződve, hogy a szintén elég olvasmányos Dennett mellett megtaláltam a filozófia, vagy legalábbis a tudatkutatás Szerb Antaljait, akiktől már izgalmas is tudományról olvasni.

Az izgalmas memória

Valami hasonló történt most Østbyék könyvével is, részben valószínűleg azért, mert a testvérpáros egyik tagja neuropszichológus, a másik pedig szépíró, ami az eredményen is nagyon meglátszik. A könyv műfaját kifejezetten nehéz meghatározni, mert van benne minden, de emiatt is érdekes: hol riport, hol interjú, hol ismeretterjesztő szöveg, aztán előkerül Proust vagy a reneszánsz elképzelések az emlékezetről, mégsem lesz belőle katyvasz. Mire az ember elunná a norvég búvárok történetét, hirtelen jön egy cliffhanger és egy irodalmi kitérő, a merüléssel végzett memóriatesztről pedig csak a következő fejezetben tudhatunk meg valami újdonságot. 

Ősi technika, már A gyűrűk uránál is utáltam, hogy pont akkor kell váltani a történetszálak között, amikor Gandalf lezuhan a szakadékba, de be kell vallanom, hogy nálam legalábbis működik. Ismeretterjesztő könyveknél nehéz elvárni a happy endet és a jó győzelmét, ráadásul tudjuk, hogy vannak megcáfolt, csődbe ment, finanszírozás híján földbe állt kutatások is, így a maga módján non-fictionben még izgalmasabb tud lenni az ilyesmi, mint mondjuk May Károlynál, ahol azért nem sok kétség fér ahhoz, hogy Old Shatterhand valódi német leleménye vajon megoldja-e az éppen aktuális problémát.

Nem ott, nem akkor és nem az történt

Ylva, a pszichológus szerint már az is érdekes kérdés, hogy hogyan jöhet létre egyáltalán egy emlék. A jelenlegi elmélet szerint ez három szakaszból áll: először rögzül az emlék, majd beépül a hosszú távú memóriába, aztán alkalmassá válik arra, hogy az ember előhívja. A három szakasz rengeteg hibalehetőséget rejt magában, így könnyen lehet, hogy az az emlék, amit megpróbálunk felidézni, szinte alig kötődik a valósághoz, sőt, elképzelhető az is, hogy sohasem történt meg velünk. Az alkotóelemei valóságosak, még az is lehet, hogy valakivel megtörténtek – csak lehet, hogy nem velünk, nem akkor és nem ott, ahová kötjük őket. És ez teljesen normális.

És persze vannak abnormális esetek is: a könyv ezeknek a felidézésével indul. Henry Molaison epilepsziás volt, orvosa, William Beecher Scoville pedig azt javasolta neki, hogy egyre sűrűbb és súlyosabb rohamait elkerülendő műttesse ki vele a hippokampuszát. A 27 éves férfi beleegyezett a műtétbe, 1953-ban pedig el is távolították az agyából azt a csikóhalra emlékeztető szervet, ami Scoville szerint a rohamokat okozta – és amit már a reneszánsz óta a memóriával hoztak összefüggésbe. Henrynek ezután gyakorlatilag nem maradt memóriája: a műtét előtti három évet teljesen elfelejtette, de azt is, hogy mi történt az előző nap. „Különös egy dolog, az ember, amíg él tanul – mondta Henry, majd így folytatta: én élek, maguk pedig tanulnak”. Valóban: a hippokampusz nélküli férfival kutatók egész sora foglalkozott egész a haláláig – igaz, másnap már nem ismerte meg őket. 

A másik eset Szolomon Seresevszkij orosz újságíróé, aki a harmincas években egy szentpétervári lapnál tűnt fel azzal, hogy mindenre emlékszik. Nem kellett jegyzetelnie, akkor sem kellett volna diktafont használnia, ha lett volna neki, később pedig hivatásos memóriaművészként kereste a kenyerét. Egyik eset sem túl szívderítő: Henry boldogan, de emlékek nélkül halt meg, Seresevszkij pedig nyomorogva és egyedül (mondjuk azért ne feledjük, hogy újságíró volt, úgyhogy lehet, hogy ennek a memóriához nincs is semmi köze).

A hippokampusz színre lép 

A közös pont a két ügyben a hippokampusz. Az biztos, hogy Henrynek nem volt, az pedig valószínű, hogy Seresevszkijnek nagyobb lehetett az átlagosnál, bár ezt csak gyanítják, az illető agya ugyanis elkallódott. Az újságíróval Alexander Romanovics Lurija orosz pszichológus foglalkozott, az ő feljegyzései alapján gondolják a kutatók, hogy a hippokampusz rendellenessége állhatott Szolomon állapotának hátterében (Seresevszkij emellett szinesztéziás is volt).

Az biztos, hogy a hippokampusznak van valami köze a memóriához, hiszen ezt fMRI-vizsgálatok is igazolták; csak az a homályos, hogy pontosan mi a szerv szerepe. Ehhez képest bámulatos, hogy a könyv történelmi visszatekintése szerint William James, a modern pszichológia egyik megalapítója már 1890-ben gyanította, hogy a hippokampusz lehet a memória szerve – legalábbis az egyik. A szerv pontos szerepe ugyanakkor a mai napig vitatott: Eleanor Maguire, a világ egyik vezető emlékezetkutatója is csak annyit tud mondani erről, hogy reményei szerint még az ő életében kiderül, hogy pontosan hogyan működik a memória.

Østbyék egyelőre csak közelítenek a témához: riportszerűen írnak arról, hogy milyen volt visszamenni a szigetre, ahol Anders Breivik 69 embert gyilkolt meg, és mi jutott eszébe a látogatáskor Adrian Praconnak, a mészárlás egyik túlélőjének. Hiába volt traumatikus élmény a lövöldözés, Pracon nem emlékezett pontosan a részletekre – annak ellenére, hogy rendszerint a rossz élményekre tovább emlékszik az ember. A könyv alcíme (A felejtés és emlékezés könyve) sem véletlen, hiszen ha az emlékezetet kutatja valaki, a felejtés legalább annyira fontos, mint az, hogy valaki képes-e felidézni valamit. 

Annak ellenére, hogy a könyv egy olyan problémával foglalkozik, amelyre valószínűleg rövid időn belül nem kaphatunk választ, meglepően aktuális. Az utøyai terrortámadás épp annyira volt régen (lassan tíz éve), hogy vizsgálni lehessen az utóhatásait. Azt persze jó ideje lehet tudni, hogy a traumatikus emlékek egy életen át megmaradhatnak az emberben, a Praconnal készült riport viszont életszerűbbé teszik azt, amikor valaki hasonló emlékeket próbál felidézni. 

Időgép

A könyv meglepő módon a jövőre is kitér, mert a szerzők szerint a jövőről való gondolkodás és a jóslás mögött ugyanaz a folyamat megy végbe, mint amikor valamire visszaemlékezünk. Erről nem csak szakirodalmi adatokat idéznek: „hitvány egy emlékezet az olyan, amelyik csak visszafelé működik” - mondta a Királynő az Alice Tükörországban című könyvben. Thomas Suddendorf, a Queenslandi Egyetem memóriakutatója szerint ez így is van: evolúciós szempontból a memória nem is a múlt visszaidézésére való, hanem arra, hogy megjósoljuk a jövőt.

Sok idő eltelt azóta, hogy a könyvben is sokat idézett Proust megírta Az eltűnt idő nyomábant, és még több, mióta egyáltalán kialakulhatott maga a memória. Ylva Østby szerint az emlékezet működése viszont gyorsan változik, a modern világ pedig a memórián is nyomot hagy. A közösségi média folyamatosan eltereli az ember figyelmét, most már nehezebb hosszú időn keresztül folyamatosan koncentrálni és memorizálni, amit az ember olvas, így egyre kevesebb tér jut a szemantikus memóriának, és egyre több az epizodikusnak – ami viszont nagyon ritkán ad teljesen valósághű képet arról, ami történt.

A könyv utolsó fejezete, az Utazás a jövőbe egészen meglepő módon egy párbeszéddel zárul: Hilde és Ylva összefoglalják, hogy mit tanultak, mialatt megírták a könyvet. Az ilyesmi általában rosszul veszi ki magát, de miután a kötetben eddig is sebesen váltogatták egymást a csikóhalak, a búvárok, a reneszánsz tudósok és a Proust-idézetek, itt még csak nem is zavaró – sőt, kiderül, hogy miért érdekli a memória a pszichológust és az írót is.

A Titokzatos memória az utóbbi évek egyik legjobb ismeretterjesztő könyve, idén pedig egészen biztosan nem is olvastam jobbat a műfajban – ha csak el nem felejtettem.

(Hilde Østby, Ylva Østby: Titokzatos memória. Park Könyvkiadó, Budapest, 2020, fordította: Domsa Zsófi)