1981: az év, amikor megsokasodtak a rokkantak

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

1981. szeptember 18-án ötszáz fő, kisebb tömeg gyűlt össze a pesti Vigadóban, hogy gálaest keretében ünnepeljék a Rokkantak napját. A program már délelőtt elkezdődött az „amatőr rokkant képzőművészek” kiállításának megnyitójával, majd az „Egy teljesebb életért” névre keresztelt esti programban olyan neves művészek és együttesek léptek fel, mint Sinkovits Imre, Ruttkai Éva, Ágai Karola, a ma is színpadon álló Koncz Gábor, Hegedűs D. Géza, a Kaláka Együttes és a Magyar Rádió Gyermekkórusa. 

És hogy hol maradtak a rokkantak? Egyrészt természetesen ott voltak a meghívott vendégek között, másrészt viszont valóban kimaradtak a fellépők közül, mivel a műsor koncepciója arra alapozott, hogy a neves művészek által sikeresebben fel lehet kelteni a társadalom figyelmét a téma iránt. 

A Rokkantak napja alkalmából szervezett gála a Rokkantak nemzetközi évének egyik kiemelt állomása volt. Az ENSZ először 1959–1960-ban szervezett olyan nemzetközi tematikus évet, amellyel egy globális társadalmi kérdésre próbálta felhívni a figyelmet, nagyobb publicitást biztosítva az adott témának. A Világ menekültjeinek évét sűrűn követték az újabbak, 2000 óta jellemzően egy esztendőt egyszerre több problémának is dedikálnak, 2020-at például a növényegészségügynek, illetve az ápolók és szülésznők munkájának. A rokkantak 1981-es nemzetközi évét két olyan tematikus esztendő is megelőzte, amelyek tapasztalatai nagyban hozzájárultak a szervezéshez. Ilyen volt a Nők éve 1975-ben és a Gyermekek éve 1979-ben. Ennek tudható be, hogy Magyarországon bevonták a Magyar Nők Országos Tanácsát a rokkantak évének szervezési munkáiba, a fogyatékkal élő gyermekek pedig kiemelt kategóriaként jelentek meg a tervezési folyamatokban. Ismert, hogy a nagyobb léptékű kampányok mellett az Egyesült Nemzetek Szövetsége szervez hasonló tematikus nemzetközi heteket és napokat is, amelyek más és más társadalmi témákra irányulnak. 1981. szeptember 18-án éppen a Rokkantak napjára került sor a Rokkantak nemzetközi évében.

Fotó: Kaiser Ottó in: Bence Pál: Együtt és értük. Munka, 1981/4. 27.

Amíg az 1970-es évek tematikái jól körülírható kategóriákat jelöltek meg célcsoportként, a rokkantak esetében teljesen más volt a helyzet. Az ENSZ az International Women's Year, illetve az International Year of the Child után International Year of Disabled Persons néven hirdette meg kampányát, az angol köznyelvben szintén kevéssé használt „persons” fogalommal élve. A szóválasztás azt reprezentálta, hogy nem egy stigmatizált, arc nélküli csoportot állítanak a világ figyelmének középpontjában, hanem olyan egyéneket, akik közösségben is élnek. Az először „Rokkant Személyek Nemzetközi Éve” néven futó magyar projektből idővel kikoptak a személyek, feltehetően nem a politikai korrektség miatt, csupán azert, mert a gyakorlatban praktikusabbnak tűnhetett a rövidebb cím használata. Még Grétsy László nyelvművelőt is felkérték, hogy mint az MTA Nyelvtudományi Intézetének vezetője véleményezze a felhívást. Grétsy javaslatára a Munkaügyi Minisztérium által támogatott magyar állami szervezőbizottság sok névváltozatot mérlegelve végül a „disabled persons” leginkább megfelelő fordításának a rokkant szót találta, ami alatt mindennemű fogyatékkal élőt értettek New Yorkban és  Budapesten is. Az eseménysorozat bevett írásmódja a Rokkantak nemzetközi éve lett. A cikkben ez az eredeti forma szerepel – ezzel jelezzük a történeti távlatot, ami a helyesírás tekintetében ugyan csak egy betű különbséget jelent, abban a tekintetben viszont meglehetősen nagy, hogy a rokkantság fogalma ma már nem fér bele a mozgássérültekkel kapcsolatos szókincsbe. A névválasztás procedúrája persze elsősorban nem mint nyelvészeti kérdés lehet figyelemre méltó, hanem mert jól megvilágítja, mennyire nem magától értetődő, hogy kikről is szólt 1981.

Fotó: Kaiser Ottó in: Bence Pál: Együtt és értük. Munka, 1981/4. 26.

Hozzá kell gyorsan tenni, hogy az ENSZ meghatározása mögött modern gondolat húzódott: a rokkantságra nem mint fizikai állapotra tekintettek, hanem az egyén és környezetének relációjában tartották értelmezhetőnek. Eszerint a rokkant személyeket nem önmagában a testi-szellemi stádiumuk teszi olyanná és azzá, akik, hanem a környezetükkel kölcsönhatásban alakul ki identitásuk, társadalmi pozíciójuk. Ide számítottak egyébként mindenkit állapotának jellegétől és súlyosságától függetlenül, akinek egészségi állapota tartósan vagy véglegesen károsodott, legyen az testi, szellemi vagy idegi eredetű. A még mindig homályosnak tűnő definíció alapján akár tovább lehetne boncolgatni, hogy végül is kik tartozhattak a fenti csoportba, a világszervezet célja azonban merően más volt; tudatosan nem határozták meg szigorú határok között, hogy kik a rokkantak. Már 1976-ban kiválasztották a dedikált év mottóját: „teljes részvétel”, amellyel azt fejezték ki, hogy a szervezők a társadalmi egyenlőség és a teljes integráció ideálját tűzték ki maguk elé. A jogi, társadalmi megkülönböztetések felszámolása továbbra is speciális eszközök révén volt elképzelhető, változott azonban a szemlélet annyiban, hogy ettől kezdve nem az egészségesek és a rokkantak közti eltéréseket hangsúlyozták, hanem a társadalom teljes jogú tagjaiként kezelték őket. Ehhez szükség lehetett a többség szemléletváltására, de hogy ténylegesen milyen széles körben és kikhez jutott el az év üzenete, az többek között a helyi megvalósítástól is függött.

Globális felhívástól a helyi megvalósításig

A közel kétszáz országba eljutó felhívás egységes narratívát próbált kialakítani, olyan alapelveket megfogalmazva, melyeket az adott országok adaptálni tudnak saját akciótervükbe. A globális szervezet elsősorban a fejlődő országokra fordított kiemelt figyelmet, a lebonyolítás azonban az egyes államokra maradt, amelyek nemzeti szervezőbizottságokat és koordinációs bizottságokat hoztak létre. A nemzeti szintet Magyarországon az említett Munkaügyi Minisztérium képviselte, ott kezdődtek meg az adminisztrációs munkák, a látszólag széleskörű előkészítés azonban csak kis részben terjedt ki a programszervezésre. Mai fogalmakkal úgy írhatnánk le, hogy a szervezőbizottság létrehozásával a minisztérium olyan infrastrukturális hátteret alkotott, amely képes volt egységes arculatot biztosítani.

Az 1981-es Rokkantak nemzetközi évének hivatalos emblémája

Az állami bizottság a „brand” magyarországi elterjesztése érdekében kisebb kampányokat szervezett, és a láthatóságért is ők feleltek. Az, hogy ez a keret megteljen tartalommal, már a helyi, fogyatékkal élőket képviselő szervezetek feladata volt, amelyhez közvetlen anyagi támogatásra nem számíthattak, csak a hatékonyabb társadalmi érzékenyítést remélhették attól, hogy többen értesülnek programjaikról, miközben a tematikus év során szakmai vitákat is nagyobb figyelem gyűrűjében indíthattak. A központi költségvetés legnagyobb részét plakátokra és brosúrákra költötték, kisebb részét reprezentációs és dologi kiadásokra; az említett szeptember 18-i Rokkantak napján kívül nem fordítottak pénzt események megvalósítására. A nemzeti bizottság a programok összeállításánál még azt is megjegyezte, hogy azok inkább szerényebb keretek között valósuljanak meg, nehogy a szervezés túl nagy anyagi terhet rójon a rokkantakra. Bár látszólag tényleg csak a brandet kínálta a szervezőbizottság, a nagy egyesületek rendszeres állami támogatása ebben az évben is rendelkezésre állt, illetve olyan jótékonysági akciókat is meghirdettek, melyek bevétele a szervezetek hosszabb távú tevékenységét segítette.

Plakátterv a Rokkantak nemzetközi évére, 1980.Forrás: A szerző gyűjteményéből

A Nemzeti Bizottság a nemzetközi kapcsolattartásért is felelt, a vasfüggönyön keresztül is tájékoztatták egymást a programokról. A magyar bizottság az Ausztrál Társadalombiztosítási Minisztériummal éppúgy levelezésben állt, mint ahogy hírt kaphatott a holland, belga vagy japán eseményekről. Az egészségügyet, gyógypedagógiát vagy foglalkoztatást érintő nemzetközi vagy országos szakmai konferenciák mellett a helyi szintű rendezvények sokszor teljesen más profilúak voltak. A fővárosi és vidéki egyesületek is szívesen éltek a sportrendezvények kínálta lehetőséggel, szerveztek irodalmi vagy kiállítással végződő gyerekrajzpályázatot.

A sokarcú rokkantság

A szocialista állam tehát ha anyagiakban nem is bőségesen, de elvi tekintetben teljes vállszélességgel támogatta azokat az eseményeket, amelyeket a fogyatékkal élők érdekképviseleti csoportjai szerveztek a kiemelt év kapcsán. Mi több, a Munkaügyi Minisztérium az önszerveződést is ösztönözte. A 80-as évek politikája már felismerhetetlenül eltávolodott attól a kommunista ideáltól, amely az 50-es években uralomra jutott. Mint ismert, a keményvonalas rákosisták egyáltalán nem támogatták új csoportok létrehozását, a meglévő közösségeket összevonták és teljes politikai irányítás alá helyezték. A szocialista politika fokozatos átalakulásával azonban a még az 50-es években is intézményi háttérrel rendelkező vakok és gyengénlátók, illetve a siketek és nagyothallók mellé felzárkózhattak más csoportok. 1981 volt az az év, amikor létrejöhetett a Mozgássérültek Egyesületeinek Országos Szövetsége (MEOSZ) és az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége (ÉFOÉSZ). A mozgássérülteket képviselő szervezetek már korábban is aktív szerepet töltöttek be az érdekvédelemben, az értelmi fogyatékossággal élőket támogató csoport azonban annyira új volt, hogy tagot sem delegálhattak a Nemzeti Szervező Bizottságba; mi több, amikor kérvényezték utólagos felvételüket, akkor sem kaptak engedélyt, hogy részt vegyenek a munkában, csak megfigyelőként társulhattak az ülésekhez. 

Fotó: Kaiser Ottó in: Bence Pál: Együtt és értük. Munka, 1981/4. 26.

A politikai és a társadalmi intézmények mellett tehát a Vakok és Csökkentlátók Országos Szövetsége, a Hallássérültek Országos Szövetsége, a Mozgássérültek Egyesületeinek Országos Szövetsége és az ÉFOÉSZ voltak azok az érdekképviseleti társulások, amelyek kiemelt szerepet kaptak a szervezési munkákban. A kampány elvben mindennemű rokkantságra figyelmet fordított, a megvalósításban azonban ez a négy csoport tevékenyebben vett részt, mint a többiek. A mozgássérültek leginkább az akadálymentesítés témáján keresztül hívták fel magukra a figyelmet, ami bár hosszabb távú cél lehetett, mégis fontos stratégiai pontja volt a megjelenésüknek, hiszen a nemzetközi évhez kapcsolódva több terv készült arra, hogyan oldható meg lakások és középületek akadálymentesítése. A vakok és gyengénlátók, illetve a siketek és nagyothallók ezzel szemben főként a kommunikációs nehézségekre helyezték a hangsúlyt. Világos, hogy a Braille-írás vagy a jelnyelv használata teljesen más típusú megoldást ajánlott a társadalmi különbségek csökkentésére, mint egy hivatalépület akadálymentesítése. Ráadásul az, hogy a különböző fogyatékkal élő csoportoknak valójában közel sem ugyanarra a társadalmi problémára kell választ találniuk, nemcsak abban mutatkozott meg, hogy ki milyen testi vagy szellemi fogyatékkal élt, hanem más szempontok mentén is.

Egyes programok például a prevenció jegyében valósultak meg, arról tájékoztatva a lakosság többségi részét, hogyan előzhetők meg bizonyos betegségek, ezáltal remélve, hogy kevesebb lesz a fogyatékkal élő. Ami a foglalkoztatást illeti, két irányban is felmerült a változtatás lehetősége. Egyrészt a munkavédelem területén: hogyan kerülhetők el a munkahelyi balesetek és milyen intézkedéseket kell tenni, ha valaki mégis ott szerez tartós sérülést. Másrészt a csökkent munkaképességűek foglalkoztatása is kihívások elé állította az akkori (és a mindenkori) politikai vezetést. Nem utolsósorban a hadirokkantak jelentettek speciális csoportot a fogyatékkal élők között. Ők nem voltak besorolhatók sem a veleszületett, sem az egyéb betegség vagy baleset során szerzett fogyatékossággal élők közé.

„Teljes élet: munka, sport, szórakozás”

Dacára annak, hogy meglehetősen heterogén csoportról és különbözőképp felmerülő, szétforgácsoltnak tűnő problémaegyüttesről volt szó, egy mindenkit érintő téma mégis a közbeszéd tárgyává vált 1981-ben: a társadalomban való „teljes részvétel” ideája. A rehabilitáció fogalma még túlsúlyban volt a sajtómegjelenésekben és a szakmai publikációkban, de megjelent mellette egy új hívószó, az integráció. A rehabilitáció pártolói azt tartották optimális megoldásnak, ha a fogyatékkal élő egyéneket változtatják meg és igazítják a társadalomhoz; míg az integrációs törekvések kezdeményezői sokkal inkább kölcsönhatásként képzelték el a folyamatot, amelyben a többségnek is tulajdonítottak szerepet. Ahhoz pedig, hogy a fogyatékkal élők teljes értékű életet élhessenek, a munka, a sport és a szórakozás területén is a jórészt azonos feltételekkel kellett indulniuk. Ezt fejezte ki a „Teljes élet: munka, sport, szórakozás” gondolat, amit a tematikus év alkalmából összeállított országos keretprogramban fogalmaztak meg. Egy korábbi példához visszatérve és azt továbbfűzve: az akadálymentesített útszakasz vagy lakás megkönnyíti az önálló életvitelt, a teljes integráció érdekében azonban a köztereket és a társadalmi környezetet is át kell formálni.

Forrás: Miklósi Péter: Életet az éveknek.1981 – a rokkantak nemzetközi éve. A Hét, 1981. július 18. (Felvétel az újság archívumából)

Az év szervezői persze nem vállaltak felelősséget ennek a jelentős átalakításnak minden eleméért, a társadalmi érzékenyítésből viszont annál inkább kivették a részüket. Annak a gondolatnak az elterjesztéséhez, hogy a rokkantak ügye nemcsak egészségügyi és szociális kérdés, hanem az egész társadalom számára releváns, jelentősen hozzájárultak a sajtómegjelenések. A rokkantak valóban láthatóbbá váltak az 1980-as évek elején, megsokasodtak a róluk szóló hírek: A Hét, a Népszabadság és a televízió is foglalkozott a tematikus év programjaival. A Hallássérültek Országos Szövetsége négyrészes filmet forgatott Rokkantak nemzetközi éve címmel, hogy bemutassa a fogyatékkal élők magyarországi helyzetét, de nem tudta megkerülni a témát a Magyar Televízió sem, ahol dokumentumfilmek, tudósítások készültek 1981-ben vagy az év apropóján. 

A közgondolkodást szintén formálhatták azok a nyereményjátékok, amelyeket olyan nagyvállalatok hirdettek meg, mint az Országos Takarékpénztár vagy a Skála-Coop. Ezeknek a tárgysorsjátékoknak a bevételét az év végén elosztották a fogyatékkal élő közösség szervezetei között, míg a résztvevők maguk is gazdagodhattak nyereményekkel. A Magyar Posta egyedi bélyeget bocsátott ki az év alkalmából.


Fotó: albumportal.hu

Ha radikális változásokra nem is volt alkalmas ez a rövid időszak, és látszólag a helyi események sem voltak nagy volumenűek, az eredmények mégis túlmutatnak a lokális közösségek élményein. A rajzpályázatok, kulturális rendezvények és a fogyatékkal élők számára rendezett IBUSZ-utazások mellett a Rokkantak nemzetközi éve lehetőséget nyújtott olyan célok megvalósítására, melyek régóta várattak magukra. Konkrét tervek születtek például lakóterek és középületek akadálymentesítésére, bővült a siketek sportpályája, új helyet kaptak a mozgássérültek, és megalakult az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége. Ezek a sikernek tekinthető fejlemények mind arra utaltak, hogy az 1981-es kezdeményezés nemcsak egy évre, hanem hosszabb távon is eredményeket hozhat. A tematikus év például közrejátszhatott abban, hogy két évvel később elindult itthon a jeltolmácsképzés.

1992 volt az utolsó év, amikor szeptember 18-át a Rokkantak napjaként ünnepelték. Azóta december 3-át tartjuk számon a fogyatékkal élők világnapjaként. A fogalom és a dátum együttes módosítása jelezte, hogy immáron másra kívánják felhívni a figyelmet. A „rokkant” kifejezés rosszul öregedett ugyan, és nem tudta betölteni a neki szánt szerepet, a fogalom elterjedése és különösen az 1981-es év mégis jelentős lépés volt a fogyatékkal élők társadalmi elismertsége felé.

A szerző az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszék doktorandusza. A műhely további cikkei a Qubiten itt olvashatók.

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

Felhasznált források

  • Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára, XIX-C-5. Munkaügyi Minisztérium. Rokkantak nemzetközi éve kapcsán keletkezett iratok.
  • Hallássérültek (A Hallássérültek Országos Szövetségének Lapja), 1981-as évfolyam.
  • Bárány Lajos: Foglalkozási rehabilitáció. „Rokkantak Nemzetközi Éve – 1981”. Magyar Nemzeti Szervező Bizottság kiadványa. Budapest, 1981.


Kapcsolódó cikkek a Qubiten: