Emberiség, vigyázat, potyautasveszély!
Az idők változását jelzi, amikor természetesnek vett várakozásainkban csalódunk. Ilyenkor ráébredünk, hogy a világ már nem a megszokott szabályok szerint működik. A 21. század válságai azonban nem pusztán az idők változására, hanem tektonikus történelmi átalakulásra figyelmeztetnek. Az erősödő zavarok hátterében gyakran feltűnik egy különös probléma: a fejlett társadalmakban a születésszám tartósan a reprodukciós szint alá esett. Mintha a modern világ polgárai lemondanának arról, hogy benépesítsék világukat; bolygónk milliárdnyi potyautasának elkalandozó figyelmétől nem befolyásolva sodródik egy nehezen kiszámítható jövő felé.
Az üzleti kapcsolattól a barátságon át egészen a házasságig minden kapcsolatot a csere tart össze. Az egyik fél tesz vagy ad valamit, amit a másik elfogad, és cserébe valamilyen ellenszolgáltatást nyújt. Ha mindketten elégedettek, a csere folytatódik, és a társulás tartós lesz. Csakhogy az együttműködést sok minden megzavarhatja. Először is a félreértés: nem veszem észre, hogy kaptam valamit, és eszembe sem jut viszonozni. Gyakoribb a koordinálatlanság: nem akkor és nem azt adom, amit partnerem elvár, így elmarad a viszonzás. Ám az együttműködés legkomolyabb akadálya a potyautas-viselkedés: elfogadni, amit a partner felkínált – a baráti gesztust, a szerető simogatást vagy az átutalt pénzt –, majd zsebre tenni, és nem viszonozni azt. Holott nyilvánvaló, hogy stabil kapcsolat csak a kölcsönös elégedettségre építhető. Akit becsapták, az megszakítja az együttműködést, és nem jön létre társulás.
Mivel az összetartó csapat tagjának lenni előnyt jelent az élet versenyében, az evolúció belénk ülteti az együttműködési hajlandóságot. Sőt, mivel néha még ez is kevés, arra is rávesz, hogy büntessünk. Akit becsaptak, ösztönszerűen elégtételt vesz: kiabál, sőt üt, majd megszakítja az együttműködést. Ernst Fehr osztrák-svájci viselkedésközgazdász svájci kollégájával, Urs Fischbacherrel a 2000-es évek elején kísérletsorozatot szervezett az együttműködés evolúciójának jobb megismerésére. A kísérletekben részt vevő, változatos számú, 2 főstől egészen 256 fősig terjedő társaságok tagjai a híres fogolydilemma játékot játszották, amely jutalmazza az együttműködést, de még inkább csábít a potyautas viselkedésre. A kutatók éppen arra voltak kíváncsiak, miként tarthatók egyben a növekvő létszámú társulások. A kísérlet eredményei – lásd az alábbi ábrát – félreérthetetlenek.
Az ösztönszerű altruizmus csak néhány fős társulást, legfeljebb egy családot képes egybeforrasztani. Amint azonban a létszám meghaladja a tucat főt, a csapatot már csak a csalók megbüntetése tarthatja egyben. A büntetés azonban vesződséggel jár, így azt először csak a csalás kárvallottja vállalja. Amint azonban a közösség létszáma megközelíti a százat, egyre több lesz az idegen, és akkor már az áldozatok „önbíráskodása” sem elégséges. Ilyenkor a terjedő potyautasság visszaszorítása érdekében a közösségek bevetik a másodlagos büntetés eszközét. Bárki, aki szemtanúja egy csalásnak – függetlenül attól, őt érte-e a kár –, büntetni köteles az elkövetőt. Ez a kötelező büntetés, az úgynevezett peer punishment normája, ami a viszonylag kis csoportban hatékonyan működik. A történelem hajnalán, a törzsekben a szabályszegő mindig számíthatott rá, hogy valaki meglátja, az meg is fogja bünteti, ezért a normaszegés ritkának számított, így költsége is elhanyagolható volt.
Másodrendű potyautasok a fedélzeten
Csakhogy amint a közösség mérete egyre nő, az embereket egyre inkább ismeretlenek veszik körül, és ez a helyzet a másodrendű potyautasság táptalajává válik. Ők nem csapják be partnereiket, de ha azt látják, hogy idegen károsít meg idegen, mivel nem őket érte a kár, saját költségen nem büntetnek. Ha a házuk elé piszkít egy ismeretlen kutyája, figyelmeztetik a gazdáját, de ha ugyanezt egy idegen ház előtt tapasztalják, legfeljebb magunkban morognak. A kutyapiszok terjedése jól mutatja a másodrendű potyautasság veszélyeit: bár az ilyen személy nem károsítja meg konkrét partnereit, mivel szemet huny a csaló viselkedés előtt, veszélybe sodorja közösségének stabilitását.
Látva, hogy a szemtanúk által végrehajtott peer punishment, azaz a kötelező büntetés a nagyobb közösségekben visszaszorul, a további kísérletekben kipróbálták a pool punishment büntetési módszerét. (Sigmund, K. et. al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons. Nature. 466. 861.). A közösség adót szed, és ebből fizeti azokat, akik ellenőrizik a szabályok betartását, és megbüntetik azokat, akik áthágják őket. Ugye ismerős ez a megoldás? A kutatók által a kísérletekbe beillesztett állam – visszaigazolva a történelmi tapasztalatokat – valóban képes volt az együttműködési készség helyreállítására. Ha tehát eddig nem tudtuk volna, a kísérlet bizonyította: potyautasok ellenében a nagyméretű közösségeket csak az állam ellenőrző és fegyelmező intézményei tarthatják egyben. És az állam ebből a szempontból áldásos viselkedésszabályozó tevékenységének köszönhetően egyre nagyobb méretű társadalmak jöttek létre.
A harmadrendű potyautasok érkezése
A 20. század vége felé – anélkül, hogy észrevettük volna – feltűnt a potyautasok új, nehezebben azonosítható típusa, a harmadrendű potyautas. Ők szabálykövetők és a törvényeket is betartják, de nem vállalnak bizonyos, a társadalom fenntartásával együtt járó vesződséget és költségeket, és ezzel, bár kevésbé átlátható módon, mint az első- és másodrendű potyautasok, veszélybe sodorják világunk stabilitását.
Induljunk ki a nyilvánvaló tényből: a társadalmak fennmaradásához elengedhetetlen folyamatos biológiai megújulásuk. Ehhez hosszú távon legalább 2,1-et elérő termékenységi ráta szükséges. Ha vetünk egy pillantást vetünk a 2020-as demográfiai előrejelzésekre, elgondolkoztató kép rajzolódik ki előttünk. A Föld 228 államának termékenységi adatait tartalmazó listát Niger vezeti, 7-es rátával. India 2,35-tel a 81., Kína pedig 1,6-tal, a 184. Az első európai nemzet, Franciaország 2,06-tal a 104. a sorban, míg a kelet-európai országok – Csehország 1,48 (207.), Magyarország 1,47 (209.), Szlovákia 1,44 (212.), Lengyelország 1,38 (218.) és közvetlenül utána Románia – a lista vége felé találhatók.
A modern világ keményen dolgozó, tájékozott, a jövőre gondoló, a társadalom szabályait elfogadó polgárainak egy része úgy dönt: nem vállal gyermeket. Az érintettek betartják a legtöbb, törvényekkel, meg persze szankciókkal körülbástyázott társadalmi elvárást, ám kitérnek a gyermeknevelés kényelmetlenségekkel járó kötelezettsége elől. Ezzel azonban hosszú távon veszélybe sodorják a közös jövőt. Az utódok létrehozásával járó vesződségek, a felnevelésükkel járó gondok jelentős terhet rónak a családokra. A feladatok azonban nem egyenlően oszlanak meg a nemek között. A kötelességek inkább a nőket terhelik, miközben a férfiak hagyományosan vonakodtak átvállalni a méltányos részt. Ez pedig azt jelenti, hogy potyautasként kihátrálnak egy sor nekik nem tetsző kötelesség alól.
A történelem a férfiaknak sokáig megengedte a potyautas viselkedést, a nőktől pedig megtagadta, hogy tiltakozzanak ellene. Egyetlen életút nyílt előttük: a házasság. Ez volt az egzisztenciális biztonság és a közösségbe való beilleszkedés egyetlen módja. A nemek közötti feladatmegosztást a hagyományok szabályozták, és a nők évezredeken keresztül kénytelenek voltak beletörődni a férfiak szokásokkal és törvényekkel körülbástyázott, terheket áthárító viselkedésébe. A 20. század azonban fokozatosan a nők számára is felkínálta a szabad választás lehetőségét. Egyre többen döntöttek úgy, hogy mivel a férfiak nem vállalnak egyenlő terheket, az önállóság életstratégáját követik: tanulnak, dolgoznak és élik életüket. Az elmúlt fél évszázadban mindkét nem egyre növekvő arányban követte a szingli stratégiát. Döntően ennek következménye, hogy a termékenységi ráta fokozatosan az újratermelési szint alá esett.
Nem arról van szó, hogy a felnövekedő generációk ne gondolnának jövőjükre. Takarékoskodnak nyugdíjas éveikre, baráti hálózatot építenek maguk köré. Ugyanakkor a fiatalok csökkenő arányából és az életkor meghosszabbodása miatt demenciával küszködő idősek növekvő számából fakadó problémák valódi súlyával a társadalmak nem néztek szembe. Potyautas viselkedésük – nem vállalni az utódok felnevelésével és pályára-állításukkal együtt járó vesződségeket, abban a hiú reményben, hogy ezek a problémák a jövőben valahogy megoldódnak – akkor tárul fel a legvilágosabban, ha a társadalmak szemszögéből tekintjük. Szigorúan véve nincs egyetlen fejlett ország sem, amely képes önmagát biológiailag újratermelni. Kimondva-kimondatlanul mindegyik arra épít, hogy eddig elért fejlettsége lehetővé teszi számára, hogy a szükséges emberi erőforrást importálja és megvásárolja. Még büszkék is arra, hogy a felkínálják az elmaradottságból való menekülés lehetőségét, és aggodalmat legfeljebb a kultúrák együttélésének fokozódó, a legtöbb helyen a tűrésküszöböt átlépő zavarai miatt éreznek.
Az elvándorlás társadalmi katasztrófával fenyeget
Kevesebb figyelem fordul azonban a munkaerő-csábításnak kitett országok helyzetére. Miközben ezek a felzárkózás kihívásaival küszködnek, a folyamatos lefölözés következtében növekvő zavarokkal kénytelenek szembenézni. A népesség legaktívabb és képzett része elvándorol, emiatt a társadalmak folyamatosan erőforrást veszítenek. Az életminőség romlik, ami tovább erősíti az elvándorlást, így ezek az országok fokozatosan kiürülnek. A világ 10 leggyorsabban fogyó népességű országából kilenc a közép-kelet-európai régióban található. Ez a demográfiai trend kiszámíthatóan válságokhoz, az erőszak elszabadulásához, vagyis társadalmi katasztrófákhoz vezet. Vagyis a fejlett országok és polgáraik harmadrendű potyautas viselkedése belátható időn belül szomorú következményekhez vezet.
Az emancipáció mozgalmai évszázadokon keresztül küzdöttek azért, hogy a szabad önmeghatározás és a társadalmi aktivitás, a munka, a tanulás és a beleszólás joga mindenkit egyaránt megillessen. A 20. század során fokozatosan megszűntek a választójogot, a munkavállalás lehetőségét, az életforma szabad megválasztását és a karrier lépcsőin felfelé kapaszkodást akadályozó korlátok. Ám miközben az élet feltételei egyenlőbbek lettek, az emberi kapcsolatok mikroszféráját, a hétköznapokat továbbra is alapvetően a férfiak potyautas viselkedése dominálja. A törvényi szabályozás ellenére a férfiak előnyei a munkahelyeken, a jövedelemben, a karrieresélyekben, és általában az előre jutásban csak lassan csökkennek. A szabadidő eloszlására vonatkozó „Leisure Time Gap”-vizsgálatok azt mutatják, hogy a nők még a leginkább egyenlő társadalmakban is heti 10 órával többet fordítanak a családra, illetve az unokák és a szülők ellátásával kapcsolatos teendőkre, mint a férfiak. Az élvezetek közti különbséget leíró „Pleasure Gap” pedig egy még különösebb problémára utal: a nők kevésbé elégedettek a szexuális életükkel, mint a férfiak, ami arra utal, hogy a férfiak még az intim kapcsolatok szférájában is hajlamosak önzően viselkedni. Ráadásul, az elmúlt években letűnt korok máig velünk élő szégyenletes szokásainak példáiként az élet sok területén váratlanul láthatóvá váltak a legkülönbözőbb típusú zaklatások.
A felsorolt, a nemek egyenlőtlenségre utaló tények döntő mértékben a férfiak harmadrendű potyautasságára vezethetők vissza. Döntően ennek következménye, hogy a fejlett társadalmakban a születésszám az elmúlt fél évszázadban tartósan a fenntarthatósági szint alá esett. Változás ezért kizárólag a harmadrendű potyautasság visszaszorításától remélhető. A harmadrendű potyautasokat a törvények fegyelmező erején túl a társadalom kollektív morális nyomása bírhatja jobb belátásra. Aki életének hétköznapi pillanataiban potyautasságra vetemedne – mondván: „Ez a te dolgod, asszony” vagy „Ez mindig a nők feladata volt” – azt visszatarthatja, ha akár egy ismeretlen figyelmezteti elítélhető viselkedésére.
Úgy tűnik, hogy az emancipáció végigvitele az emberiség közös érdeke: a modern társadalmak csak így tudnak javítani gyenge termékenységi mutatóikon. Egyben ez teszi lehetővé, hogy a korábban idézett termékenységi adatsor első 50 állama is el tudja kerülni a fenyegető demográfiai katasztrófát.
A szerző okleveles fizikus, a filozófiai tudományok kandidátusa, a Budapesti Gazdasági Egyetem tanára. További írásai a Qubiten itt olvashatók.
Kapcsolódó cikkek: