Az előző, az esetalapú okoskodásról és a nyelvtudásnak megfelelő adatbázisról szóló részekben vázlatosan elmondtam, hogy a nyelvi képességeink sok mindenben emlékeztetnek az esetjogban (precedensjogban) használt okoskodásra, miközben sok különbség is van köztük. Az angolszász országokban, ahol az esetjog gyakorlata jellemző, a jogászok minden döntés elbírálásához rengeteg olyan korábbi jogesetet vesznek figyelembe, amik hasonlítanak az éppen vizsgált esethez. Tehát a precedenseken alapuló érvelés egyik legfontosabb fogalma a hasonlóság, erről mindenképpen részletesebben kell még beszélnem ebben a részben.

Az eddigiekben nem sokat beszéltem arról, hogy hogyan jön létre a korábbi esetek adatbázisa; a jogban ez egyszerűen az esetek archiválását jelenti, vastag kötetek sokaságában ismertetik az eseteket. A nyelv ebben is eltér a jogtól: Amikor a nyelvet elsajátítjuk, és aztán később is sok tapasztalatot szerzünk róla, akkor azonkívül, hogy mindent az emlékezetünkben tárolunk (erről lesz szó a következő pontban), nyilván sokkal több minden történik, mint egyszerű tárolás. Erre egy következő részben fogok visszatérni.

Esetek és emlékezet

De hogyan történik a megfelelő precedensek megtalálása? A nyelvtudás esetében a tárolás nem más, mint az agyunk működése, minden információ, amihez a beszéd és a megértés során felhasználunk, azon alapul, hogy az agyunk mire tudja vagy akarja a figyelmünket ráirányítani (ahogy mondani szoktuk: mit tud vagy akar felidézni). Ez nagyon eltér attól, mint amikor a jogászok esetgyűjteményeket böngésznek.

Bár nincs nagy jelentősége, azért megjegyzem, hogy a jogászok is emlékeznek egy csomó korábbi esetre, nem kell minden alkalommal a könyveket és mutatókat lapozgatniuk, hiszen a jog minden szakterületén vannak nagyon kiemelt, fontos esetek (és a jogász saját gyakorlatában is lehetnek fontosak és emlékezetek), amik de facto törvényeknek tekinthetők. Például Kanadában minden jogász tudja, hogy a hatóságoknak nincs joguk házkutatási engedély nélkül behatolni valakinek a lakásába, és azt is tudja, hogy ennek az alapja az R v Feeney nevű eset. (Az esetek elnevezése általános konvenciókat követ. A v betű a latin versus rövidítése, a felperes és az alperes neve közé kell írni; Feeney egy később emberölésért elítélt ember neve, akihez engedély nélkül hatoltak be a rendőrök. És mivel közvádas eljárásról volt szó, a felperes az állam, vagyis az uralkodó volt, ezt Kanadában mindig R-rel – Rex vagy Regina – rövidítik.) Így ez az eset tulajdonképpen pont olyan, mint egy törvény, azzal a kivétellel, hogy ha későbbi esetekben a bíróságok dönthetnek úgy, hogy azok valamilyen fontos vonásukban mégsem hasonlítanak eléggé az R v Feeney esetre (vagy jobban hasonlítanak egy másikra), ezért megtagadhatják az alkalmazását.

Bár csak töredékes ismereteink vannak az emlékezet szerveződéséről, annyi biztosnak látszik, hogy az emlékeinket sokféle úton vagyunk képesek felidézni. Kulcsszerepet játszanak a hasonlóságok és az együttes előfordulások, vagyis egy dologról a hozzá hasonlóak is eszünkbe jutnak, és azok is, amiket vele együtt, a környezetünkben tapasztaltunk, és igen gyakori, hogy láncszerűen sorozatokba, történetekbe rendeződnek az emlékeink, vagyis az egyikről eszünkbe jut a másik, arról a harmadik, és így tovább. Ez nyilván a nyelvi természetű esetekre is vonatkozik, vagyis ha létezik az eseteknek egy olyan adatbázisa, mint amilyet feltételezek, azokhoz az esetekhez is sokféle furfangos úton tudunk hozzáférni annak megfelelően, hogy hogyan kapcsolódnak az ingerhez (a közlési szándékunkhoz, vagy ahhoz, amit mások közölnek, és mi meg akarunk érteni).

A nyelvvel kapcsolatos emlékekről tudunk még további részleteket is, de ezeknek a következőkben nem lesz jelentőségük. Például tudjuk, hogy a hangalakoknak az elejére és a végére különösen figyelünk, nem véletlen, hogy az emberi nyelvekben a kifejezéseknek (szavaknak, mondatoknak stb.) kitüntetett helyeik az elejük és a végük, legtöbbször ezekre a helyekre kerülnek a fontos jelzések (toldalékok). Már a beszédtanuláskor megfigyelhető, hogy a gyerekek a szavak elejét vagy végét ismétlik és jegyzik meg először. Aztán azt is tudjuk, hogy létezik egy rövidtávú memória, amiben a feldolgozandó szövegnek vagy mondatnak mindig csak néhány elemét tároljuk, és amik ott egyszerre jelen vannak, azoknak jóval egyszerűbb az egymáshoz kapcsolódásait felidéznünk. De mindezek az esetalapú okoskodást csak annyiban érintik, hogy az agyunk így látja célszerűnek intézni az adatbázishoz való hozzáférést.

Ami viszont nagyon fontos: egy korábbi részben már utaltam arra, hogy a nyelvi tapasztalataink használatakor – a jogi precedensekkel szemben – szerepet játszik a korábbi élmények könnyebb vagy nehezebb hozzáférhetősége, ami függ attól is, hogy korábban milyen gyakran tapasztaltuk őket, mennyi megerősítést kaptak, és attól is, hogy mennyire frissek, vagyis milyen régen tapasztaltuk őket utoljára. (Valószínűleg még a „jelentőségük” is számít, vagyis hogy mennyire bizonyultak számunkra fontosnak, de nem álmodozom arról, hogy ezt egy egyszerű modell segítségével meg tudjuk ragadni.) Ennek a nyelv működésében ugyanis kézzelfogható következményei vannak. Azok a megnyilatkozások hatnak a legtermészetesebben, amik a leggyakoribb kifejezéseket, szerkezeteket, mintázatokat tartalmazzák, és beszédkor is ezek használatával van a legjobb esélyünk arra, hogy megértessük magunkat. És emiatt van egyáltalán az, hogy a nyelv változik, mert a legfrissebb emlékeknek igen nagy esélyük van arra, hogy hassanak a beszédünkre, még ha azok valamilyen szempontból újítások is.

A nyelvi emlékeinknek ez a gyakoriság és frissesség szerinti elrendezése az oka annak, hogy a világ minden nyelvében a leggyakoribb kifejezések tudnak valamilyen szempontból „kivételesek” lenni, maradni. „Kivételes” eseten itt azt kell érteni, hogy az adatbázisban található többi eset alapján nem nagy eséllyel várnánk azt a döntést, amit az illető eset tartalmaz. Például a magyar megy igének a legtöbb alakja ilyen. A többi magyar ige alakjai alapján nem nagyon várnánk, hogy éppen a mész tartozik a jelen idő egyes szám második személyéhez (és nem pl. megyel), vagy hogy a többes szám második személyű alak éppen mentek (és nem pl. megytek). Ha nem lenne olyan elv, hogy a leggyakoribb eseteket aránytalanul nagy eséllyel használjuk a döntéseinkben, akkor ezt nehéz lenne megmagyarázni. Azoknak, akik szabályokkal akarják leírni, ezt külön ki kell kötniük, egy külön mechanizmust kell a szabályok alkalmazására ráerőltetniük.

Hasonlóságok: parttalan víz?

Azoknak az ún. analógia-alapú nyelvészeti megközelítéseknek, amikben a hasonlóság játssza a főszerepet, mindig azt vetik a szemükre, hogy a hasonlóság fogalma parttalan. Ezen azt értik, hogy az analógiás elméletek meg tudják magyarázni azt, amikor a beszélők más kifejezések hasonlatosságára alkotnak újakat, de azt nem, hogy miért nem teszik ezt más esetekben, amikor pedig kézenfekvő lenne. Vagyis rengeteg olyan hasonlóság van kifejezések között, amiket, ha valóban az analógia lenne a nyelvhasználat alapja, nyugodtan felhasználhatnánk új kifejezések megalkotására, de mégsem tesszük.

Például a magyar gyerekek nagyon hamar találkoznak az apa ~ anya, apu ~ anyu, apó ~ anyó párokkal, a köztük levő hasonlóságokat mégsem próbálják arra használni, hogy a p ~ ny különbséggel nemi különbséget fejezzenek ki, például hogy egy puli szukát nyulinak nevezzenek, vagy egy nőnemű lovat nyaripának, parinyának, esetleg nyarinyának, egy hímnemű nyulat pedig púlnak.

Másféle „ellenpéldákat” is kiagyalhatunk. Például a magyarban a Ez a majom nehezen mászik nagyjából ugyanazt jelenti, mint az, hogy Ennek a majomnak nehezen megy a mászás vagy Ennek a majomnak nehéz a mászás. Ezeknek a váltakozásoknak az alapján – mondják az analógia elvének kritikusai – a beszélőknek arra a feltételezésre kellene jutniuk, hogy ha a nehezen helyén az első mondatban más hasonló alakok is előfordulhatnak, például az ügyesen (Ez a majom ügyesen mászik), akkor a többi változat is létezni fog az ügyes melléknévvel. Mégis azt találjuk, hogy ez nem így van, például senki sem próbálkozik azzal, hogy Ennek a majomnak ügyesen megy a mászás vagy hogy Ennek a majomnak a mászás ügyes. Vagy megfordítva, mondunk olyat, hogy Ez a majom ügyes, amikor mászik (a mászásban), de mégsem mondunk olyat, hogy Ez a majom nehéz, amikor mászik (a mászásban).

Ezzel szemben az angol anyanyelvű gyerekeknél a nyelvelsajátítás során nagyon gyakran megfigyelhető, hogy a himself ‘ő maga (hímnem)’ és a themselves ‘ők maguk’ szavak helyett a nemlétező hisself és theirselves alakokat használják, mert ezek jobban hasonlítanának a többi névmási alakra (amikben a self/selves előtt a névmásoknak nem a tárgyi, hanem a birtokos alakja szerepel: myself, yourself, ourselves, yourselves).

Természetesen a nyelv kreatív használata nem korlátozódik arra, amikor a nyelvet elsajátító gyerek addig sosem hallott formákkal próbálkozik. Rengeteg olyan kifejezést használunk, amit szó szerint ugyanúgy még sosem hallottunk, mégis elég biztosak lehetünk abban, hogy a hallgatóságunk megérti, méghozzá nagyjából úgy, ahogy mi gondoltuk, és nem is fog csodálkozni, hogy milyen ötletesen (vagy éppen ügyetlenül) fogalmaztunk. Az analógia-alapú elméletek képviselői ezt azzal magyarázzák, hogy jól ismert más kifejezések, kifejezés-típusok mintájára alkotjuk meg az újakat.

Ezzel szemben az analógia szerepét esetlegesnek, megjósolhatatlannak tekintők szerint (ilyen például Noam Chomsky) a nyelv kreatív használata valóságos csoda, és magának a nyelvészetnek nem is ezt (például a hisself-féle gyerekkori tévesztéseket) kell igazán megmagyaráznia. A nyelvi szerkezeteket ők nagyon általános, jórészt velünkszületett elvekből szeretnék levezetni.

De vajon hogyan magyarázzák akkor a használat-alapú irányzatok képviselői a különbséget az abszurd „ellenpéldák” és a valóságban megfigyelhető valódi példák között? Ha a nyelvi viselkedésünket valóban az analógiás gondolkodás vezérli, akkor miért nem követünk el olyan tévesztéseket, mint amilyeneket a nehezen vagy ügyesen mászó majommal kapcsolatban mutattam?

A magyarázathoz semmi extra mechanizmusra nincs szükségünk. Csak vissza kell utalnom a gyakoriságok fontosságára: itt játszanak igazán döntő szerepet. A magyarban a p és az ny hangok különbsége kizárólag abban a három szóban felel meg nemek közötti különbségnek, amiket említettem (apa ~ anya, apu ~ anyu, apó ~ anyó, és ezeknek ráadásul ugyanaz a tövük). Hiába gyakoriak ezek a szavak (szakszóval úgy mondjuk, hogy nagy az előfordulási gyakoriságuk), a három eset nagyon kevés ahhoz, hogy általánosítás, vagyis analógia alapjául szolgáljanak (szakszóval: kicsi a típusgyakorisága ennek a jelenségnek). Azoknak az analógiáknak, amiket a kreatív nyelvhasználatban állandóan használunk (amikor nem valami rendkívüli ötlet alapján vagy éppen tévesztésből alkotunk új kifejezést), rettenetesen nagy a típusgyakoriságuk. A szóviccekben, nyelvbotlásokban vagy éppen az abszurd ellenpéldákban viszont nagyon alacsony típusgyakoriságú analógiákat próbálunk használni, ezért is ritkák vagy éppen elképzelhetetlenek vagy érthetetlenek ezek.

A majmos példákra alkalmazva ez azt jelenti, hogy például a nehéz melléknév használatára vonatkozóan rengeteg precedenst találunk azoknak a (hozzá legközelebb álló) mellékneveknek a köréből, amiknél a jelzett szó valamilyen tevékenység, és hasonlóan a nehezen határozó használatára vonatkozóan is, amikor mindig arra utal, hogy a tevékenység tulajdonságáról van szó. És ugyanígy az ügyes használatához rengeteg precedenst találunk olyan melléknevek köréből, ahol a jelzett szóhoz kapcsolódó tulajdonságról, képességről van szó, és hasonlóképpen az ügyesen is a tevékenység végrehajtójára vonatkozik. Viszont nem találunk olyan precedenseket, amiből arra következtethetnénk, hogy a kétféle melléknévi tő egymással mindig helyettesíthető lenne – egyáltalán, a kiinduló feltételezésünk az, hogy a precedensekben a probléma egy kifejezés(típus), a megoldás pedig egy értelmezés(típus), vagy megfordítva, de a helyettesíthetőség nem közvetlen nyelvi élmény, így nem is szerepel precedensekben.

Éppen ezért hiába van a kifejezések között csillagászati számú lehetséges hasonlóság, akkor, amikor az esetalapú okoskodásban az esetek adatbázisban precedenseket keresünk, viszonylag könnyű dolgunk van, mert csak azokat a hasonlóságokat kell figyelembe vennünk, amiknek igen magas a típusgyakorisága, vagyis amik nagyon sok eltérő precedensben játszanak fontos szerepet. Az pedig, hogy fontos szerepet játszanak, azt jelenti, hogy az indoklásokban kell gyakran szerepelniük. A magyarban nincs túl nagy jelentősége, hogy milyen hanggal vagy szótaggal kezdődik egy szó (kivéve persze a felsőfok leg- elemét vagy más egy szótagos előtagokat, például az igekötőket), és ez világosan kiderül abból, hogy az esetek indoklásai szinte sosem hivatkoznak rá. Ezért a precedensek keresésekor se nagyon fogjuk őket figyelembe venni – a jogi precedensek nyelvére lefordítva: ilyen mellékes tényezők nem szerepelnek a tárgymutatókban, a keresést segítő indexekben.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: