A nyelvészet és a precedensjog

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Régi meggyőződésem, hogy a nyelvhasználatot (és a nyelvelsajátítást) a legjobban a precedensjog mintájára lehet megragadni, az a legjobb hasonlat, amiből a nyelv működését a leginkább megérthetjük. A kettő között a felszíni, elvi hasonlóság az, hogy mindkettő szokásokon alapul, a szokásokat pedig minden pillanatban a múlt, a múltbeli események határozzák meg, semmi más. Lehet, hogy a nyelv sokkal gyorsabban változik, mint a jog, és ezzel a különbséggel számolnunk kell, de annyival nem gyorsabb a változása, hogy a nyelvi viselkedésünket csak az egészen közelmúlt befolyásolja. A saját életünkben tapasztaltakon kívül legalább még az előző egy-két generáció nyelvhasználata nagyon erősen befolyásolja (hiszen gyerekkorunktól kezdve nem csak velünk egykorúakkal, hanem a szülők és nagyszülők tagjaival is kommunikálunk), és persze minél többet olvasunk (plusz minél több régi filmet stb. nézünk), annál inkább szembesülünk a régebbi korok nyelvhasználatával is. Ráadásul, mivel a szülők és nagyszülők nemzedékére is ugyanez áll, rajtuk keresztül mindenképpen nagyon régi szokásokhoz is igazodunk.

Mivel az anyanyelvünket (vagy anyanyelveinket) mindig az idősebbektől tanuljuk meg, tehát valamilyen értelemben „örököljük”, vonzó párhuzam lehet az öröklés, vagy hosszabb távot nézve az evolúció is. És valóban, nagy tábora van az evolúciós nyelvészetnek is. Nem fogom ezt a fajta modellt részletesen összehasonlítani a precedensjogra emlékeztető modellel, inkább csak azt magyarázom el a következőkben, hogy az utóbbit én miért tartom jónak. Legyen elég annyi, hogy a genetikai öröklést én túlságosan eltérőnek találom a nyelv áthagyományozásától, bár az kétségtelenül szép hasonlat, hogy a kevésbé „életképes” nyelvi eszközöknek nagyobb az esélyük arra, hogy a következő generáció nyelvhasználatában kevésbé játsszanak fontos szerepet. De a genetikában döntő fontossága van annak, hogy pontosan két szülő genetikai állománya kombinálódik, míg a nyelvelsajátításban sok beszélő viselkedése befolyásolja a gyereket. És nem látom a nyelvi párhuzamát a fehérjékben kifejeződő (és minden fogantatásnál kombinálódó) génállománynak sem.

A precedensjog hasonlatát használó modelleket egyébként esetalapú érvelésnek (CBR, Case-Based Reasoning) nevezi a szakirodalom. Maga a név is a precedensjogból származik, mert eseten itt ‘jogesetet’ kell érteni (a precedensjog másik neve esetjog, angolul case law). Számos megvalósítása létezik már, de egyik se pontosan olyan, amilyet itt leírok, és a nyelvészetben való hasznosításuk meglehetősen gyerekcipőben jár.

Alapvető hasonlóságok a precdensjoggal és néhány különbség

A nyelvhasználat minden egyes aktusát felfoghatjuk egyfajta problémamegoldásnak. Akár szóban akarunk valamit kifejezni, akár mások szavait szeretnénk értelmezni, problémákat kell megoldanunk. A feladat az egyik esetben a kommunikációs szándék, a másik esetben valaki másnak a megnyilatkozása; a megoldás az első esetben egy megnyilatkozás megformálása, a másodikban egy kommunikációs szándék visszafejtése. Mindjárt hozzá kell tennem, hogy a kommunikációban általában ennél gazdagabb megoldásokra törekszünk, tehát például a beszédnél nem akármilyen megnyilatkozást keresünk, amivel egy szűk értelemben vett kommunikációs aktust végrehajthatunk, hanem olyat, ami mindenféle egyéb (akár hátsó) szándékainknak is megfelel. Inkább kivételes az olyan helyzet, amikor ismeretlenekhez beszélünk, mondjuk útbaigazítást kérünk egy ismeretlen városban, vagy jegyet akarunk váltani egy buszra, és tényleg csak annyi a célunk, hogy megértsék, mire vagyunk kíváncsiak vagy mit akarunk.

Fotó: Tóth Róbert Jónás / qubit.hu

Általában megértéskor is sokkal ambiciózusabbak vagyunk, mint hogy megfejtsük, hogy milyen szűk értelemben vett kommunikációs aktust akart a másik végrehajtani. Megint az a kivételes eset, amikor egy ismeretlen válaszol a kérdésünkre vagy kérésünkre, és minket tényleg csak az érdekel, hogy az általunk kért információ micsoda, vagy hogy a kérésünk hogyan és mennyiben teljesülhet.

Már ezekből a vázlatos példákból is jól látható, hogy a sima problémamegoldáshoz képest, és így közelebbről egy adott jogi ügyben a döntéshozáshoz képest a nyelvhasználatban döntő szerepe van a nyelvhasználó szándékainak (hogy mit „szeretne”, mi „érdekli”, stb.), mert ettől nagyon erősen függ, hogy mit fogad el megoldásnak. A jogalkalmazásban ennek (szerencsés esetben) nincs megfelelője. Ráadásul az emberi szándékok a szó szoros értelmében nagyon sokrétűek, az ösztöneink által vezérelt „drive-jainktól” egészen a teljesen tudatos, a konkrét helyzetben elérendő konkrét „céljainkig” sok egymásra épülő rétegük van. Mindennek a modellálása a sci-fi kategóriájába tartozik, vagyis a nyelvészek egyelőre úgyis kénytelenek róla lemondani, akármilyen hasonlatokat válasszanak is elméleteik alapjául.

Ha viszont magát a feladatmegoldást, döntéshozást tekintjük, könnyen beláthatjuk, hogy nem abszurd azonos okoskodást feltételezni a precedensjogi döntéshozás és a nyelvhasználat között. Amikor meg akarunk szólalni, akkor olyan kérdésekre kell magunkban válaszolni, mint: „Mit is szokás ilyenkor mondani?” Amikor pedig meg akarunk valakit érteni, ilyen kérdésekre keressük a választ: „Mikor is szoktak ilyet mondani?” Ilyen kérdéseket természetesen nemcsak az egész megnyilatkozással kapcsolatban kell megválaszolnunk, hanem a részeikkel kapcsolatban is: „Hogy is szokták az ilyen izét hívni?” „Mit is szoktak így hívni?” Ebben az értelemben a nyelvhasználatunkat a „szokásjog” vezérli.

Persze sokszor így vagy úgy eltérünk a szokásoktól, és nemcsak arra alapozzuk a megnyilatkozásunkat vagy a megértésünket, hogy milyen előregyártott „paneleket” szokás bizonyos esetekben használni. Az alapelemeknek nagyjából muszáj ismertnek lenniük ahhoz, hogy nem előregyártott kifejezéseket sikeresen alkossunk vagy megértsünk. (Azért mondom, hogy „nagyjából”, mert sokszor tudjuk, hogy a másik fél nem ismer egy kifejezést, de arra alapozunk, hogy majd a helyzetből megérti. És vannak kifejezések, amiknek a használatakor egyenesen feltételezzük, hogy a másik nem ismer bennük egy elemet, pl. Ezt a kütyüt X-nek hívják.)

De ha valamelyik nyelvhasználó éppen nem panelekből építkezik, akkor másképp hangzanak a döntő kérdések: „Ki fogja ebből találni, hogy mire gondolok, vagy mégis mire fog gondolni, ha ezt mondom?” „Mire gondolhatott, hogy mit fogok ebből összerakni?” Ilyen kérdéseket persze jogi döntéseknél nem teszünk fel, de a mechanizmusban, az okoskodásban mégsem alapvető a különbség, hiszen ott sem mindig pontosan ugyanolyanok az elbírálandó esetek, mindig előadódnak olyanok, amiknél kreatív módon kell régebbi döntéseket összekombinálni.

Ami mégis alapvető különbség ebből a szempontból, az az, hogy kreatív(abb) nyelvhasználat esetén alapvető fontosságú a partnerek modellálása, és ennek a jogi döntéshozásban nincs megfelelője. Amikor azt kérdezzzük magunktól, hogy ki fogja-e a másik találni, mire gondolunk, vagy hogy ő mire gondolhatott, amikor a szövegét megalkotta, akkor mindig a másik fél elméjében végbemenő lehetséges folyamatokat játsszuk le magunkban. Ha másért nem, hát azért, hogy megsaccoljuk, milyen kifejezések használatát ismerheti a másik fél korábbról. Ehhez a helyébe kell képzelnünk magunkat: ahogy mondják, az ő fejével kell gondolkoznunk. Ezt a képességünket nagyon rossz kifejezéssel tudatelméletnek (angolul: theory of mind) szokták nevezni, hogy elkerüljék a már másra foglalt gondolatolvasás szót. (Sajnálom, hogy meghonosodott, én biztosan másképp neveztem volna el.) Ennek a modellálása megint csak sci-fi, és egyelőre minden elméletnek le kell róla mondania.

A precedensalapú okoskodás

Mindazok mellett a különbségek mellett, amiknek a fentiekben már megpróbáltam elvenni az élét, meggyőződésem szerint a nyelvhasználatban használt okoskodás megdöbbentően hasonlít a precedensalapú okoskodásra. (Ezt egyébként nemcsak magában a precedensjogban alkalmazzák. Hasonlóképpen dönt az orvos, amikor gyógymódot keres egy tünetegyüttesre. Nem feltétlenül a biokémiai oksági láncot fejti vissza és próbálja meg valamelyik ponton valamilyen eszközzel megszakítani, hanem legtöbbször a korábbi praxisából ismert hasonló esetek alapján hozza meg a döntését.)

A precedensalapú okoskodás előfeltétele tehát a korábbi tapasztalatok tárháza, vagyis egyfajta adatbázis, ami ezeket a tapasztalatokat valamilyen kereshető formában tartalmazza. Ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgot, az egész nyelvelsajátítást ennek az adatbázisnak az építgetésével azonosíthatjuk (ami persze nem fejeződik be három- vagy hatéves kor körül). Az okoskodás másik fő kelléke pedig legalább három további mechanizmus. Az egyik maga a keresés, amikor egy adott problémának a megoldásához használható előzményeket, precedenseket keresünk az adatbázisunkban. A másik a megoldás előállítása, vagyis (ami általában szükséges) a megtalált előzmények és megoldásaik kombinálása olyan módon, hogy az eredmény jól alkalmazható legyen az éppen aktuális problémára. Végül a harmadik, hogy úgy mondjam, a jövőnek szól: előrelátóan módosítjuk az adatbázisunkat olyan módon, hogy legközelebb már ezzel a mostani tapasztalatunkkal is számolni tudjunk. (Ez a lépés később is történhet, amíg még emlékszünk az eseményekre, de már számításba véve a megoldásunk sikerességét is.)

Feladatok

A következőkben először magáról az adatbázisról kell beszélnünk. Ennek korábbi problémákon és megoldásaikon kívül azt is tartalmazniuk kell, hogy miért választottuk annak idején az illető megoldást: ennek az indoklásnak a probléma és a megoldás vonásain és korábbi precedensekre való hivatkozásokon kell alapulniuk.

Aztán beszélnünk kell a keresés elveiről, vagyis arról, hogy mi számít jó antecedensnek, hogyan kell a lehetséges előzmények közül válogatnunk. Külön beszélnünk kell a kombinálásról is, vagyis arról, hogy hogyan szintetizáljuk a lehetséges megoldásokat az adatbázisban talált precedensek és indoklások alapján. És persze szólni kell a módosítás folyamatairól is, mert az nem egyszerűen azt jelenti, hogy az új problémát és megoldását eltároljuk, hanem (némi túlzással) az egész korábbi adatbázis átszervezésével is járhat, még ha ez csak kisebb változtatásokat jelent is.

Végül pedig vissza kell majd térnem arra, hogy ennek a fajta okoskodásnak a nyelvhasználatra és nyelvelsajátításra való alkalmazásában milyen speciális eltérések vannak az általános képhez képest. Néhány sajátos vonásról már feljebb szóltam, némelyiknek a megoldása reális lehetőség, mások egyelőre a vágyálmok körébe tartoznak. De amivel tudunk valamit kezdeni, azzal kell is –mindezt a következő részekben fogom elmagyarázni.

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: