Itt a Halloween, elő a tökökkel, irány faragni!

Nincsen túlélhető és fenntartható jövőnk tudomány nélkül, ahogy nekünk sincsen nélkületek. Támogasd a Qubit munkáját!

Évente több ezren szenvednek vágási sérüléseket tökfaragás közben az Egyesült Államokban, egy 2017-es jelentés szerint abban az évben 3200 szerencsétlenül járt művészt láttak el az ország rendelőiben. Ebből kár lenne kimaradni, igaz, a tökök meglepő módon valóságos kisangyalok a karácsonyfákhoz képest, Amerikában ezek évente húszezres nagyságrendben okoznak balesetet. Első ránézésre viszont töklámpást faragni legalább olyan felesleges, mint behurcolni egy fát a nappaliba.

Annak ellenére, hogy sokan tiltakoznak a Halloween körüli felhajtás ellen („Magyarországon nincs ilyen ünnep!”), ősszel azért elég sokan faragnak tököt. Ennek nálunk is van némi hagyománya, de a magyar történelmi tökök inkább praktikus célokat szolgáltak: ténylegesen lámpások voltak, ezzel világították meg a visegrádi alsóvárban a Salamon-torony környékét, ahol az épület későbbi névadóját őrizték. Ez sajnos azt is jelenti, hogy a „fénylik, mint Salamon töke” szólás nem valami érdekes anatómiai csodának állít emléket, hanem a lámpásoknak.

A Salamon-torony Visegrádon

Tökfejek, fejtökök

A Brit-szigeteken viszont már tényleg van hagyománya a tökölésnek, bár hogy ez honnan ered, arról megoszlanak a vélemények. Nathan Mannion muzeológus szerint elképzelhető, hogy a tök (ami eredetileg nem is tök volt) az ellenség levágott fejét jelképezi, és a hagyományos kelta fejkultusz szelídebb maradványának számít. Az őszi aratóünnepen bőven akadt tarlórépa, és mivel a néphit szerint ilyenkor kerül egymáshoz a legközelebb az élők és a holtak birodalma, a faragott tarlórépával, gyökérzöldségekkel, később krumplival vagy tökkel próbálták elijeszteni a gonosz lelkeket.

Lisa Morton a Halloween történetéről szóló könyvében (Trick or Treat: A History of Halloween) azt írja, hogy a töklámpás eredetéről szóló mesének Amerikában és az óhazában is rengeteg változata létezik: ezekben a közös pont az, hogy Jack (a jack-o-lantern névadója) végül meghal, de miután megpróbált kibabrálni az ördöggel, arra ítélik, hogy örökre a világon bolyongjon, ehhez pedig mindössze egy kivájt tarlórépában tartott parázs világíthassa meg az útját. A tök előtt valóban tarlórépát faragtak, sőt, akad olyan vidék, ahol hagyományosan a répa hódít, igaz, itt a répalámpás eredettörténete nem említi szerencsétlen Jacket sem. Némi kerülő után azért Morton is visszatér a kelták fejkultuszához: nem tartja kizártnak, hogy a Samainkor megtartott ünnepet koponyákba helyezett gyertyák tették hangulatosabbá, ennek állíthat emléket a kivájt répa, tök vagy krumpli. 

Be voltak rúgva

Hinton St. George-ban, egy Somerset grófságban található faluban azzal magyarázzák a hagyomány létrejöttét, hogy valakik valamikor a középkorban iszonyatosan berúgtak. A népszokás szerint október utolsó csütörtökjén a helyiek kést ragadnak, és takarmányrépát kezdenek faragni, mindezt azért, mert annak idején a faluban az összes férfi elment mulatni a szomszédos vásárba, az asszonyok pedig megorroltak rájuk, ezért faragott répákkal ijesztették meg a részegeket, akik ettől hazamentek. A répába nem fúrnak lyukat, a cél az, hogy a finom faragványokon épp csak átüssön a mécses fénye. 

A történet annyiban gyanús, hogy a hagyományosan használt takarmányrépát csak a 18. században nemesítették, de kicsire nem adunk, a sztori többi része teljesen hihetőnek tűnik. David J. Skal a Death Makes a Holiday című könyvében azt írja, hogy a töklámpás angol nevét először 1663-ban említik, de itt nincs még köze a Halloweenhez, a szótár szerint ekkor még éjjeliőrt értettek alatta (angolul akkoriban a Jack ismeretlen férfit jelölt, jelen esetben lámpással). A szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy ez egybevág a hagyománnyal: a kivilágított zöldségek ugyanúgy őrködnek ezen a napon a faragó biztonsága felett, mint az éjjeliőrök. A Jack egyébként nem egy konkrét Jakcre utal a névben: a reneszánszig ez nagyjából az angol jóskapistának felelt meg, vagyis bárkit jelölhetett, aki férfi, és ebben az esetben lámpa van nála. Vagy ő maga egy lámpa, ugye. 

Az Álmosvölgy legendája 

A tököt végül Amerika hozta össze a Halloweennel, igaz, ez is elég lassan ment: Washingon Irving író az Álmosvölgy legendájában 1820-ban hozta össze a fej nélküli lovast a tökkel, de ekkor meg még a Halloween hiányzott a képből. A történet aztán halloweeni klasszikus lett, de az nem tisztázott, hogy mikor játszódik, az meg elég unalmas lett volna, ha a fej nélküli lovas mindössze egyetlen este megy neki a falunak évente. 

Morton szerint John Greenleaf Whittier A tök című versében (The Pumpkin) 1850-ben már említi a töklámpást, de a Halloween megint kimarad a játékból: a költő szerint a töklámpások a hálaadás-napi asztal díszei voltak. A Halloweent megülték ugyan Amerikában, de a tökökkel nem sokat törődtek, az 1880-as évekig nem is említik, hogy a töknek bármi köze lenne az ünnephez, amikor pedig mégis, azt írták róla, hogy még használhatatlanabb eleme a menünek, mint a káposzta. 

Végül 1898-ban Martha Russell Orne amerikai írónő hozta meg az igazságot a töknek, ekkor javasolta, hogy az ünnepi asztalt minél több töklámpással kell díszíteni. Itt talált egymásra a bolyongó Jack, a brit, ír és skót bevándorlók által bevitt népszokások, a faragott tök amerikai hagyománya és Washington Irving tökfejű lovasa, és ez szivárgott vissza később az óhazába. A tizenkilencedik századból semmilyen feljegyzés nem utal rá, hogy Nagy-Britanniában töklámpást faragtak volna Halloween tiszteletére, legalábbis a társasági élet szereplői nem csináltak ilyesmit – vidéken, mint a már említett faluban, persze népszokásként megőrződhetett. Több történész szerint az ír vagy a skót néphagyományban maradhattak fenn a faragott zöldségek, bár Burns sem említi őket a halloweeni népszokásokról írott könyvében. Samuel Coleridge angol költő Skal szerint már 1817-ben írt a jack-o-lanternről, de csak annyit, hogy csínytevésekhez használt maszk, amivel a fiúk a lányokat riogatják.

A tök megveti a lábát 

Morton szerint a töklámpás végül 1912-ben vetette meg a lábát végleg Amerikában: a Games for Halloween című kiadvány ekkor már kifejezetten tökből faragott dekorációkat ajánlott. Ekkor még a halloweeni díszítések uralkodó színei is mások voltak; egy ebben az évben megjelent javaslat szerint barna, sárga és fehér színeknek kellett uralkodniuk a dekorációban, ezek pedig inkább az aratásra utalnak, mint a halálra, később a narancssárga és a fekete színek váltak dominánssá. 

Akárhogy is, a tökfaragás már nem valami amerikás kuriózum, igaz, itthon még nem terjedt el a Halloweenhez tartozó házról házra járó jelmezek gyerekek hada (de ez sem lenne meglepő, gyökerei tulajdonképpen vannak a szokásnak, a betlehemezés, a balázsolás és a locsolás után ez már meg se kottyanna). Ennyit az elméletről, nézzük a gyakorlatot!

A gyakorlat

Emlékeim szerint valamikor az ősidőkben már faragtam tököt, de hogy minek, azt nem tudom, könnyen lehet, hogy kaptunk valakitől egyet, és hát mi baj lehet belőle. Aki küzdött már tökkel, az tudja, hogy még egy sima kanadai sütőtököt is elég nehéz legyőzni, éles kés és komoly elhatározás szükséges hozzá, a dísztökből készült madáretetőhöz pedig valami jó éles szerszám és némi elővigyázatosság, a kettő elegyével indultam neki a riasztó tök kifaragásának. Ha levágom az ujjamat, de cserébe egyetlen gonosz lélek sem téved be a házba este, már megérte.

Az eszközparkFotó: Dippold Ádám

Az első kérdés a tök teteje, ez az a rész, amikor inni kell egy pohár chiantit Hannibal Lecter egészségére. Ezen a ponton vetődik fel először az eszközpark kérdése: nyilvánvalóan valami éles szerszám kell hozzá, de késsel elég macerásnak tűnik a dolog. Itt jön képbe a fűrész. Szükség van még egy nagyobb kanálra, fűrészes pengéjű késre, sima késre, egy vödörre, egy gumikalapácsra és egy különleges vagdalthús dobozára, ami úgy hangzik, mint valami különlegesen dekadens szexparti kelléktára, de ezek tényleg kellenek. Löncshúsos doboz helyett szabadon alkalmazható sűrített paradicsomos vagy májkrémes is, bár ha már úgyis fel kell bontani mindkét oldalát, a löncshús kézenfekvőbbnek tűnik.

A tök skalpolása

A fejtető eltávolítása után feltárul a tök agya, vagyis a magok. Ezeket vérmérséklettől függően kézzel ki kell marcangolni a helyükről, illetve kanállal eltávolítani, de úgyis marad egy csomó szálas tökbelsőség. Ilyenkor kell a késhez nyúlni, és óvatosan körbekapirgálni a tök belsejét, gyakorlatilag belső borotválkozást nyújtva neki, a különösen makacs vagy vastag szálakat pedig elvágni, és úgy kiszedni. Ha minden jól ment, egyelőre van még tíz ujjunk és egy kivájt tökünk.

A felső réteg megbontása

Mire jó a vagdalthús?

A következő munkafázis a szemek kialakítása. Az amerikai szakirodalom valami pogácsaszaggató-félét ajánl erre a célra, de belegondoltam, hogy mi a fontosabb, egy mostani tök, vagy egy majdani pogácsa, és elvetettem az ötletet. Itt jön a képbe a leleményes magyar konzervipar csodálatos terméke, a különleges vagdalthús, klasszikus módon (mindkét felén) felbontva ugyanis egy gumikalapáccsal együtt tökéletesen megfelel a célnak. A narancsszínű, büdös zsírból kicsusszanó bütykös hurkát eltesszük későbbi felhasználásra, de a már megfáradt tökfaragók azonnal is elfogyaszhatják. 

Precíziós munkaFotó: Dippold Ádám

Most jön a munka delikát része, az orr és a száj kifaragása. A szemek környékén maradt tökszálakat érdemes éles késsel levágni, mert nem néznek ki jól, ettől az orrnál akár el is lehet tekinteni, egy koponyán senki sem kéri számon, ha taknyos (hiszen tulajdonképpen orra sincs neki). Az orr a legegyszerűbb, ha nem akarjuk cifrázni, elég három bemetszés, ehhez is érdemes a recés kést használni. A száj már trükkösebb, de mindenképpen kellenek bele fogak, különben a töklámpás nem ijeszti el a gonosz lelkeket, úgyhogy kidobtunk nagyjából két órát az ablakon, itt érdemes az orrnál követett technikát alkalmazni, csak fordítva.

Ha mindent jól csináltunk, eddigre eljutottunk odáig, hogy van egy vödör tökből kitermelt magunk és izénk, néhány alaposan összekoszolt kerti szerszámunk, egy csábítóan illatozó vagdalthúsunk, továbbra is tíz ujjunk és egy töklámpásunk, úgyhogy nincs más hátra, mint várni a gonosz lelkeket és démonokat, hogy megcsodálják a nagy művet. A magam részéről nem tartom kifejezetten riasztónak az eredményt, de ha nincs kéznél koponya, és a szellemek évszázadokon át beérték répával, bizonyára ez is elegendő lesz.

Kész!Fotó: Dippold Ádám

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: