Elon Musk szerint a Marson nem lesznek érvényesek a földi törvények. Jön az űranarchia?
„A földi élet törvényei nem alkalmazhatók a Marson, de nem is kell; inkább találjunk ki saját marsi törvényeket!” – gondolta Elon Musk, és gyorsan megfogalmazott egy irányelvet a marsi törvénykezésről. Ha az ötlet egy űrhajóst játszó kisfiútól jött volna, annak nem lenne hírértéke, de a SpaceX vezérigazgatója a Starlink műholdas rendszer felhasználói szerződésében rejtette el gondolatait. A bétatesztelők, akik most kaptak hozzáférést a rendszerhez, véres kardként lobogtatják a levelet a közösségi médiában, és háborognak: micsoda dolog, hogy űrhódítási programok záradékát rejtik egy felhasználói szerződésbe? És hogy képzeli Musk, hogy a Starlink használatát ennek az elfogadásához köti?
„Ami a Marson vagy a Marsra tartó tranzitjárművön nyújtott szolgáltatásokat illeti, a felek szabad bolygóként ismerik el a Marsot, ahol egyetlen földi kormány sem bír felhatalmazással vagy szuverenitással a marsi tevékenységekre vonatkozóan. Ennek megfelelően minden, a felek között felmerülő vitás kérdést jóhiszeműen kell intézni a marsi rendezés során.”
– olvasható a szerződésben. Bár Musk ötlete nagyjából fél tucat nemzetközi (sőt: bolygóközi) egyezményt sért, és legalább ennyi jogi kiskaput használ ki, nem hibáztathatjuk azt, aki haladni próbál a korral.
A nemzetközi űrjogi egyezmények nem a bolygóközi expanzió, hanem a földi béke jogi kereteit teremtették meg; az alapokat a hidegháború alatt fektették le. Az elmúlt évtizedekben a jogi elméletek rajongóin és a sci-fi szerzőkön kívül keveseket érdekelt, hogy milyen törvényekkel kellene szabályozni az űrkutatást. Ez a nagyhatalmak játéka volt, és senki nem gondolt rá, hogy megjelennek a pályán a civilek is.
Bár Musk gyakran ragadtatja el magát, az űrbe való kirajzás nem csak az ő fantáziáját izgatja. Gwynne Shotwell, a SpaceX elnöke és ügyvezető igazgatója a Time magazinnak arról beszélt, hogy nemcsak a Föld, hanem a Mars körül is felhasználnák a SpaceX Starlink műholdjait.
„Ha embereket viszünk a Marsra, kommunikációs eszközökre is szükség lesz. Úgy gondolom, kritikus fontosságú, hogy a Starlinkre emlékeztető rendszert használjunk a Marson. [...] És akkor persze össze kéne kötnünk a két bolygót is, hogy biztosíthassuk a Mars és a Föld közötti telekommunikációt.”
– mondta Shotwell, aki reális és megvalósítható jövőképként tekint az űrutazásra és a bolygóközi civilizációk kialakítására.
„Amikor arról beszélünk, hogy más bolygókra kell eljuttatnunk az emberiséget, nem gondoljuk azt, hogy fel kellene adnunk a Földet. Ez csak újabb esélyt adna az emberiségnek arra az esetre, ha valami szörnyű dolog történne a Földdel. Megmentené az emberiséget, ha az emberek eljuthatnának egy új helyre; egy új Földre, hogy ott éljenek.”
Ez az ötlet sem légből kapott. Musk azért alapított űrvállalatot, hogy saját űreszközöket fejlesszen: hordozórakétákat, szállítóeszközöket, holdkompokat, modulokat, és egyéb járműveket. De ezzel is egy másik bolygó elérése volt a célja.
„Elon azzal a céllal alapította a vállalatot, hogy biztosítsa a szállítási kapacitást az emberek más bolygókra való költözéséhez. Emlékszem, mennyire ambiciózus célnak tűnt ez, amikor 2002-ben interjúztunk. Ez akkor teljes tébolynak tűnt, de ma, csaknem 20 évvel később már nem is hangzik akkora őrültségnek.”
– mondta Shotwell.
Való igaz: a bolygókutatás és az űrutazás utoljára az ötvenes-hatvanas években volt olyan felkapott téma, mint ma, de ez nem a kormányoknak, hanem a magánkezdeményezéseknek köszönhető. A hidegháború alatt kötött nemzetközi egyezmények elősegítették, hogy az űrkutatás békés maradjon, de ezeket nemzetek írták alá, nem magáncégek.
Csakhogy a műszaki fejlődésnek köszönhetően mára a magánvállalatok vették át a szuperhatalmak szerepét, és – egyes jogi interpretációk szerint – a hatályos bolygóközi egyezmények nem vonatkoznak önálló entitásokra. A hidegháború óta jócskán megváltoztak a nemzeti prioritások is. A jogi egyezmények szövegei gyakran évtizedes állapotokra reflektálnak: a műholdas adatátvitel szabályaival, az űrfegyverkezés alapelveivel és űrbalesetek mentési protokolljával foglalkoznak.
A jogalkotás nem lehetett rá felkészülve, hogy a rakétagyártás egy technofil milliárdos kezébe kerülhet, aki bevezetné a Marson az anarchoszindikalizmust
1957-ben, amikor a Szovjetunió az űrbe juttatta az első Szputnyik műholdat, az ENSZ Közgyűlése a világűr békés célú használatát felügyelő bizottságot alapított: ez volt a COPUOS (Committee on the Peaceful Uses of Outer Space). 1960-ban megalakult az űrjogalkotási folyamatok együttműködési lehetőségeit kutató Nemzetközi Űrjogi Intézet; az általuk megkezdett munkát ma a világ számos egyetemi tanszéke viszi tovább.
A COPUOS-bizottság 1959 óta működik. 2016-ra a világ 77 nemzete csatlakozott hozzá, többek között az Egyesült Államok és Oroszország, Japán és Kína, Kanada, Brazília és Ausztrália, illetve az Európai Űrügynökség (ESA) tagállamai. A bizottság a békés célú űrkutatás fókuszpontja: felügyelik az űrre vonatkozó információk cseréjét, elősegítik a nemzetközi együttműködést, és nyomon követik az országok és magáncégek űrtevékenységét.
A COPUOS több jelentős nemzetközi egyezményt és alapelvet ratifikált, amik máig hatással vannak az egyes nemzetek közös űrtevékenységére. Az alapszerződést (Treaty on Principles Governing the Activities of States in the Exploration and Use of Outer Space; röviden: Outer Space Treaty; magyarul: világűrszerződés) 1967-ben ratifikálták az 1962-es közgyűlésén elfogadott jogi alapelveknek megfelelően.
A legontosabb alapelvek és egyezmények, amik a COPUOS égisze alatt születtek:
- Az űrben nincs fegyverkezési verseny. Tilos nukleáris vagy más tömegpusztító fegyvert használni alacsony Föld körüli pályán, más égitesteken vagy egyéb űrbeli helyszíneken.
- Felfedezni szabad, birtokolni nem. Az űrt minden nemzet szabadon felfedezheti, de nem lehet szuverén igényeket támasztani az űrbeli területekkel szemben. Az űrtevékenységnek minden ember és minden nemzet javát kell szolgálnia.
- Aki hibázik, az államkasszájából fizet a károkozásért. Az űrbeli objektumok által okozott károkért a károkozó nemzet felel, akár kormányzati, akár kormányon kívüli tevékenységről van szó. Ezenfelül kerülni kell az űr káros beszennyezését az űrtevékenységek során.
A világűrszerződést az 1960-70-es években további szerződésekkel és alapelvekkel egészítették ki. Ezek alapvetően az űrkutatás békés keretek között tartását célozták
- A mentési megállapodás (Rescue Agreement, 1968) előírja az űrhajósoknak a kötelező segítségnyújtást kényszerleszállások és vészhelyzetek esetén. A szerződést aláíró államok vállalják, hogy űrbaleset esetén az egyes nemzetek a bajba jutott űrhajósok segítségére sietnek: „A mentés érdekében azonnal megteszik az összes lehetséges lépést, és minden szükséges támogatást biztosítanak nekik”.
- A felelősségvállalási egyezmény (Liability Convention, 1972) az űreszközök által okozott balesetek és halálesetek szempontjait járja körül. Az első fejezet szerint „az [űreszközt] indító államot teljes mértékben felelősségre vonhatják, és kötelesek megtéríteni minden kárt, amit az űreszközeik okoznak a légtérben vagy a föld felszínén.
- A regisztrációs egyezmény (Registration Convention, 1975) az űrbe juttatott eszközök nyomon követésére kötelezi az egyezmény aláíróit. Az egyezmény az ENSZ kezdeményezésére született meg, és elsősorban az űrszemét nyomon követése miatt fontos.
- A holdmegállapodás (Moon Agreement, 1979) lefekteti a Holdra és a Naprendszer más égitesteire vonatkozó használati és birtoklási törvényeket. A szerződést csak 16 nemzet írta alá, és ők jellemzően kisebb súlyú szereplők az űrkutatásban.
A COPUOS ezenfelül öt, az egyezményeket támogató alapelvet is lefektetett:
- A jogi alapelvek nyilatkozata (Declaration of Legal Principles, 1963) a világűrszerződés alapdokumentuma; ebben fektették le azt az alapelvet, hogy az űrkutatásnak mindig az emberiség közös jövőjét kell szolgálnia.
- A sugárzási alapelvek (Broadcasting Principles, 1982) a tévés műsorszórásra vonatkozó szabályokat fektette le. Az aláírok megegyeztek, hogy nem zavarják egymás jeladó infrastruktúráit, de támogatják a tudáscserét és az információk megosztását az oktatás és a társadalmi fejlődés céljából.
- A távérzékelési alapelvek (Remote Sensing Principles, 1986) a Föld természeti erőforrásainak elektromágneses hullámokkal történő feltérképezését szabályozza. Az ilyen kezdeményezéseknek az összes ország javát szolgálnia kell, és a nemzetközi együttműködés szellemében kell megvalósulniuk.
- A nukleáris energiaforrások alapelve (Nuclear Power Sources Principle, 1992) az űreszközökben használt nukleáris energiaforrásokra vonatkozó biztonsági előírásokról szól. A külső Naprendszer feltérképezését célzó űrkutatási projektekhez gyakran használnak nukleáris hajtóanyagot, mivel abból a távolságból már nem lehet a napelemekre támaszkodni.
- Az előnyök nyilatkozata (Benefits Declaration, 1996) kimondja, hogy az űrkutatás eredményeit az összes nemzet javára kell fordítani. Az egyezményt két évvel a Nemzetközi Űrállomás (ISS) első két moduljának indítása előtt írták alá.
Ha van hozzá türelmünk, érdemes átböngészni az egyes űrjogi megállapodásokat és azok cikkelyeit. Aztán engedjük szabadjára a fantáziánkat, és képzeljük el, hogy a hatályos egyezményeket aláíró nemzetek mennyire kétségbeesnének, ha csakugyan szankcionálni kéne a bolygóközi jogsértést! Nem áll össze? Akkor bemutatunk egy egyedi esetet, és megpróbálunk igazságot szolgáltatni a hatályos űrjog alapján.
Egy Szilícium-völgyi milliárdos cégvezető saját tőkéből és kormányzati támogatásból hordozórakétákat és űreszközöket fejleszt, hogy eljusson a hetvenkétmillió-kilencszáztizennégyezer kilométerre található Mars bolygóra, és egy X tagú legénységgel önálló és önfenntartó kolóniát alapítson, ami a saját törvényei szerint működik. Egy napon két telepes – nevezzük őket Káinnak és Ábelnek – előzetes szóváltást követően dulakodni kezdenek. Káin a nála levő titánfejes pneumatikus fúrógéppel 37 rendbeli, az élettel összeegyeztethetetlen sérülést okoz Ábelnek. Hogyan állapítható meg a felelősök és az elkövető bűnössége? Ki fogja végrehajtani a büntetést? És milyen törvények alapján?
Mit tehet ilyen helyzetben a hatályos űrjog?
Ki fizeti a hordozórakétát?
Kezdjük a történet elején, a gazdag milliárdossal. Nevezhetnénk Elon Musknak, de nevezhetnénk Jeff Bezosnak vagy Richard Bransonnak is; bármelyik kőgazdag techmogult mondhatnánk, akit érdekel az űrkutatás, és van rá pénze. Az (amerikai) állam támogatja, hogy az adófizetők helyett gazdag magánbefektetők finanszírozzák a kutatás-fejlesztést. A beszállítóknak és partnereknek szigorú minőségi elvárásoknak kell megfelelniük: nemcsak színvonalas munkát, de felelős viselkedést is várnak tőlük. Ez akkor derült ki, amikor Elon Musk élő adásban füvezett Joe Rogan podcastjében. Az űrjog arra sem készült föl, pedig néhány új záradékban foglalkozhatnának a beszállítók és partnerek megbízhatóságával és felelősségi köreivel.
Ki szavatol az utasok biztonságáért?
Az Egyesült Államokban a Szövetségi Légügyi Irányítás (FAA) az űrkereskedelmi módosításokról szóló törvény alapján szabályozza a nem kormányzati űrtevékenységeket. Minden űreszköz indításához az FFA engedélye kell. A Kereskedelmi Célú Űrutazások Irodája kiszáll a helyszínre, megnézi az indítóállásokat, majd ellenőrzi a rakétákat és a szállított járműveket; ha minden stimmel, megkapjuk az engedélyt. A kereskedelmi célú űrutazás fejlődése új szabályozások kialakításához vezethet. Az űrkutatásban és az űrutazásban is szükséges lehet az általános repülési szabványok lefektetése és a felelősségi körök meghatározása. A Starlink felhasználói szerződésébe rejtett szövegben Musk azt írta, hogy a Marsra tartó tranzitjárművekre sem terjedne ki a földi jog hatálya: ha a Marsra tartó jármű balesetet szenvedne, elvileg Muskot sem lehetne felelősségre vonni a történtek miatt. Sőt, ha a Mars-misszió összes telepesével aláírat egy szerződést, hogy vállalják az utazással járó kockázatot, még a lelkiismerete is tiszta maradhat.
Ki takarítja el ezt a kuplerájt?
A SpaceX a visszatérő hordozórakétáival forradalmasította a rakétapiacot. Az újra felhasználható egység csökkenti az indításonkénti árat, és űrszemetet sem hagy maga után. Márpedig Nicholas Johnson, a NASA tudományos vezetője szerint a feltérképezetlen űrszemét a legnagyobb kockázat az űrmissziók során. A NASA és más állami űrhivatalok figyelik az űrszemetet, mivel az ezekkel való ütközés még több szemetet eredményez. Nincs könnyű dolguk: legalább félmillió üveggolyónyi szemétdarabka kering a Föld körüli pályán.
Bár az 1972-es felelősségvállalási egyezmény arra kötelezi az egyes országokat, hogy térítsék meg az űreszközeik okozta károkat, a valóságban nem egyszerű azonosítani a másodpercenként 8 kilométeres sebességgel száguldó törmelékdarabokat. A takarítás is bonyolult: ahhoz minden, a keretszerződést aláíró országot értesíteni kell, és a munka csak az ő beleegyezésükkel kezdődhet meg.
Musk telepesei jól teszik, ha a Marsra indulás előtt elolvassák a szerződésük apró betűs részét, nehogy velük fizettessék ki az űrszemét visszaváltási díját, ha a BFR hordozórakéta egyik fokozata visszatérés közben a Föld körüli pályán forgácsolódna szét. Ja, és a Starlink-műholdak pályára állítása előtt érdemes tájékozódni az indítási protokollokról, mert az űrjogi szabályozás arra is kiterjed.
Ki jöhet, ki mehet, ki maradhat?
Megvan a rakéta, sikeres volt a tesztje, kaptunk repülési engedélyt, teljes az utaslista – mehetünk a Marsra. Mehetünk? Igen. És ott maradhatunk? Igen. És akkor a Mars a mi bolygónk lesz? Nem. Akkor kié? Hát – senkié.
A világűrszerződés szerint az űrt és az égitesteket semelyik nemzet nem sajátíthatja ki (hiába árusítják ki telkenként az élelmes kereskedők a Plutót és a Holdat), de nem világos, hogy mi a helyzet a magáncégekkel. Az amerikai kereskedelmi űrutazás versenyképességi törvénye tiltja a területi követelések kiterjesztését a világűrre, de az sem tisztázott, hogy ez hogyan egyeztethető össze a tulajdonszerzési és a feltárási jogokkal.
Az űrjogász Ezra Reinstein szerint az űrben szerzett tulajdonra vonatkozó törvények már a hidegháborúban is félreérthetők voltak:
„A világűrszerződés tele van kétértelműségekkel. A feltárás és felhasználás szabadságának megerősítésén túl elhallgatja, hogy a felek milyen jogokat gyakorolhatnak az égitesteken. Nem veszi figyelembe azokat a körülményeket, amik a meghatározatlan tulajdonjogok kialakulásához vezethetnek, vagyis azt, hogy mit kell tennie valakinek, hogy érvényesítse a rá vonatkozó tulajdonjogokat.”
Az űrbéli erőforrásokhoz való hozzáférés jogát több nemzetközi egyezmény biztosítja, de ezek elkülönítik a Nap körül keringő égitesteket és az aszteroidákat: utóbbiakon szabad nemesfémet és más értékes nyersanyagokat bányászni, de a bolygókon nem; azok egyszerre senkiéi és mindenkiéi. Erre a kettősségre hivatkoznak azok, akik szerint a kolonizált vagy meglátogatott bolygók jogi státusza olyan is lehetne, mint a Földön az Antarktiszé: a déli kontinens egyetlen nemzethez sem tartozik, és főleg tudományos kutatást végeznek rajta. A jogalkotók ezt használható modellnek tartanák, de nem mindenki ért velük egyet.
Muskot ez annyiban érinti, hogy a megfelelő földi engedélyek birtokában útnak indíthatja a hordozórakétát és a szállított űreszközt, és kolóniát is alapíthat, ha eléri a Marsot. De nem sajátíthatja ki a területet, és nem aknázhatja ki a bolygó erőforrásait. Ezen a ponton van egy jogi kiskapu, ugyanis ha a bolygók régióit nem lehet kisajátítani egy ország nevében, akkor nem lehet rájuk alkalmazni az ország törvényeit sem.
A Mars-kolónia így geopolitikailag semleges, törvények fölött álló területnek számítana. Ahol azonban nincs törvény, ott megjelenik a szokásjog; és talán jobb is, ha ezt a marsi telepesek alakítják ki. A hetekre a föld alatt rekedt chilei bányászok sem a spanyol királyi udvar etikettje szerint élték a mindennapjaikat, hanem úgy, ahogy tudták.
A normális egymás mellett éléshez célszerű lehet egy olyan bázisdemokrácia felépítése, ahol a résztvevők nem választott képviselők révén, hanem közvetlenül gyakorolhatják a hatalmat. Egy marsi kolónián persze korlátozottak a lehetőségek; az üzemszerű működéshez és az életben maradáshoz gyakorlatias napirendi kérdéseket kell megvitatni. De mi lesz, ha valaki bűncselekményt követ el – például ha Káin megöli Ábelt egy pneumatikus fúróval?
Ki a felelős Ábel haláláért?
A világűrszerződés támogatja a békés célú űrkutatást. A IV. cikkely szigorúan tiltja az űrbéli fegyverkezést, de ez elsősorban a tömegpusztító fegyverekre vonatkozik, nem a pneumatikus kőbontókra. A szovjetek lőfegyvert is vittek magukkal az űrbe, hogy legyen mivel védekezniük a visszatérés után, ha medvével találkoznának a tajgán.
Noha a fő űrjogi szerződések (ide értve a felelősségvállalási egyezményt is) nem vállalnak garanciát a vitás kérdések rendezésére, több bizottságuk és fórumuk is foglalkozik ilyen kérdésekkel. A bizottságok döntése azonban csak akkor lehet kötelező érvényű, ha abba mindkét fél beleegyezik. (Ilyen vitás kérdés volt, amikor egy orosz és egy kanadai műhold összeütközésénél a feleknek a bizottság előtt kellett tisztázniuk az egyéni felelősségüket.)
Olyan űrprojekteknél, ahol elengedhetetlen a hosszú távú stabil együttműködés, nagy hangsúlyt fektetnek a vitarendezés mechanizmusára. A Nemzetközi Űrállomásról szóló megállapodás például leszögezi, hogy a küldetésekben részt vevő felek nem támaszthatnak egymással szemben semmilyen követelést az okozott károkat illetően, ha a károkozás úgynevezett védett űrművelet során következett be. Ez újabb jogi kiskapu lehet Musknak, elvégre a Mars kolonizálása is lehet védett projekt, ahol senki nem igényelhet kompenzációt – sem vagyoni, sem emberéletben okozott kár esetén.
Az űrben elkövetett bűncselekmények szankcionálásával a világűrszerződés 1967-es változatának 8. cikke foglalkozik. Eszerint ha egy állam vagy entitás űreszközt (műholdat, űrhajót vagy űrállomást) juttat az űrbe vagy egy égitestre, megtarthatja a felügyeleti jogokat. Vagyis ha egy amerikai űrhajós meggyilkol egy másik amerikait egy NASA űrhajón vagy egy Amerikából indított kereskedelmi járaton, az FBI és a szövetségi bíróság fog eljárni a gyilkosság ügyében. A visszatérő gyanúsítottat letartóztatják, és a Földön folytatnak ellene eljárást.
Más a helyzet, ha a bűncselekmény a Nemzetközi Űrállomáson történik, és a gyilkos és az áldozat különböző országok állampolgárai. Az 1998-as kormányközi megállapodás 22-es cikke az elkövető állampolgárságának függvényében állapítja meg a büntetési tételt. Ha a bűncselekmény más nemzetiségű személyek életét vagy vagyonát veszélyezteti, az összes érintett országgal konzultálni kell arról, hogy milyen eljárást kell indítani az ügyben.
A törvény hatálya azonban nem terjed ki az egész világra, csak a Nemzetközi Űrállomásra, ahol gondosan megválogatott személyzet dolgozik, akiket a nap 24 órájában megfigyelnek – ezek speciális körülmények. A Káin–Ábel-gyilkosság azonban nem államok nevében eljáró űrhajósokról, hanem civilekről szól. Ha beindul a magáncélú űrutazás, az elszámoltathatósági keret is lazulni fog: az űrturizmusban érdekeltek pénzt akarnak keresni, és kevésbé szigorúan szűrik majd a jelentkezőket, mint az anyagi és erkölcsi felelősséget vállaló állam.
Az 1967-es világűrszerződés szerint a civil űrállomások helyzete jogi szempontból zavaros. Kinek a jogi fennhatósága érvényesül itt? Az állomást működtető vállalat anyaországáé? A létesítmény alkatrészeit gyártó országé? A létesítmény alkatrészeit az űrbe juttató országé? Nem világos.
Henry R. Hertzfeld, a George Washington Egyetem űrpolitikai intézetének kutatója az Antarktiszt hozta fel hasonlatként: ha a környék nemzetközi vizein hajózunk, ott sem érvényesül a nemzeti szuverenitás joga. Ebből kiindulva Hertzfeld úgy látja, hogy bár ez nem rendezett kérdés, egy bűncselekmény jogi következményei alól nem nyújt felmentést, ha azt a nemzet joghatóságának vagy szuverenitásának hatályán kívül követik el.
Hertzfeld szerint az űrben tartózkodó személyekkel szemben az állampolgárságuknak megfelelően, az anyaország törvényei alapján kell eljárni. A szankciók országonként és államonként változhatnak. Az Egyesült Államokban a földi autólopásra vonatkozó szankciókat is befolyásolhatja a bűncselekmény jellege, helye, illetve a jármű tulajdonviszonya; képzelhetjük, mekkora kavarodás lesz, ha tényleg megölnek valakit egy űrkolónián.
Rendezni végre közös dolgainkat
A világon végigsöprő koronavírus-járvány és az azt kísérő gazdasági válság mellett nem a Mars-kolonizálás kidolgozatlan törvényi háttere a legégetőbb probléma. Musk esete viszont rámutat azokra a joghézagokra, amik megnehezíthetik az űrbeli terjeszkedést. Ha az űr lesz az új vadnyugat, akkor a Szilícium-völgyi milliárdosok lesznek a szerencsevadászok; és nagy szükség lenne a békés, nyugodt seriffek szerepét eljátszó űrjogászokra, akik csírájában fojtják el a balhét, még mielőtt elkezdődne a lövöldözés.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: