Adoda a kenyeret! Jó, de mi az a kenyér?
Ebben a sorozatban azzal foglalkozom, hogy a nyelvhasználat mennyi mindenben hasonlít az esetjogban használt okoskodásra (miközben sok mindenben el is tér tőle). Ahogy az esetjogban minden új esetet korábbi esetekkel (precedensekkel) kell összehasonlítani, és hasonló indoklások alapján kell meghozni a döntést, a beszédben és a megértésben is úgy járunk el, hogy a korábbi nyelvi tapasztalatainkat alkalmazzuk az éppen aktuális esetre. A sorozatban most ahhoz a részhez jutottam el, hogy milyen módon változtatjuk meg a precedensek adatbázisát az új esetek feldolgozása, a döntések meghozatala után. Látni fogjuk, hogy nem egyszerűen arról van szó, hogy az új esetet hozzácsapjuk a korábbi esetek felsorolásához.
Felülvizsgálat
Az esetjoggal szemben, ahol a régi esetek tartalmát később semmilyen módon nem lehet megváltoztatni, az agyunkban tárolt emlékeket igen gyakran felülvizsgáljuk. Annyira, hogy közismert: a tanúvallomások az idő előrehaladtával egyre megbízhatatlanabbak, valamint ugyanannak a tanúnak a megismételt vallomásai általában már nem az emlékein, hanem az előző vallomásain alapul, és azokhoz képest is jelentősen torzul. Hogy pontosan miért és hogyan vizsgáljuk felül az emlékeinket, az bonyolult pszichológiai kérdés, amivel itt nem fogok foglalkozni. De a nyelvi emlékeink felülvizsgálatának van néhány olyan jellegzetes esete, amivel mindenképpen számolnunk kell az esetalapú megközelítésben.
A Noam Chomskytól származó ún. generatív nyelvészetnek, ami az 1960-as évektől a legjelentősebb iskolává vált, és még ma is uralja a nyelvtudományt, az az egyik kulcsfontosságú feltételezése (bár igazolni máig sem sikerült), hogy az anyanyelvét elsajátító gyereknek nincs elég információja ahhoz, hogy egyszerű okoskodással kitalálja a nyelv nyelvtanát. Ez az egyik érvük amellett, hogy a nyelvtudás nagy része velünkszületett.
Én több súlyos problémát látok ezzel a feltételezéssel, de a legsúlyosabb az, hogy Chomskyék azt a bizonyos „egyszerű okoskodást” olyan durván egyszerűnek képzelik el, hogy ha tényleg úgy működne az emberi agy, akkor nemcsak az anyanyelvünket nem tudnánk elsajátítani, de úgy általában is nagyon buták maradnánk. Ők azt állítják, hogy a behaviorizmusnak nevezett 20. századi pszichológiai iskola tanuláselméletéből indulnak ki, de attól tartok, hogy a tanulás ilyen leegyszerűsített megközelítését a legtöbb behaviorista is elutasítja.
Mondok egy példát. A generativisták szerint a gyerek alig jut negatív bizonyítékok birtokába az anyanyelvével kapcsolatban. Szerintük a szülők és társaik ritkán javítják ki, és nem mondják nyíltan el neki, hogy nem majomja, hanem majma az egyes szám harmadik személyű birtokosra utaló alak. És hiába hallja a majmok, majmot stb. alakokat, azok önmagukban „csak” analógiás sejtésekre adnak alapot, de nem bizonyítják, hogy a majomja alak nem létezik. És egyáltalán, kifejezések nemlétezésére nem nagyon vannak közvetlen bizonyítékok.
Igen ám, de miért kellene olyan butának nézni a gyerekeket, hogy csak közvetlen bizonyítékokra támaszkodnak? Több olyan helyzet is van, amik remek (közvetett) negatív bizonyítékul szolgálnak. Ilyen például az, amikor a környezete félreérti a gyereket (és ritkábban az, amikor kiderül, hogy ő értett félre valamit). A félreértés tényére vonatkozóan sokszor közvetlen bizonyítékai vannak, és ebből közvetve megtudhatja, hogy az általa használt kifejezéssel valami baj volt. A másik fontos eset az, amikor a felnőtteknek vagy a társainak a megnyilvánulása nem felel meg az elvárásainak. (Azzal, hogy a gyereknek elvárásai is vannak, hogy megpróbálja kitalálni, mi fog történni, Chomskyék egyáltalán nem számolnak, pedig az elvárások már az állati etológiában is fontosak.) Ha például a gyerek arra számít, hogy a majomja alakot fogja hallani (mert ő maga így mondaná), és mégis azt hallja, hogy majma, akkor ezen legalábbis elgondolkodhat, negatív bizonyítéknak tekintheti, valószínűsítheti a számára, hogy a majomja valahogy nem stimmel.
Feltételezhetjük, hogy ilyen esetekben a korábbi eseteket is visszamenőleg felülvizsgáljuk, és módosítjuk, hogy megfeleljenek az új hipotézisünknek. De az is világos, hogy ez a fajta revideálás inkább a nyelvelsajátítás során fordul elő, mint a felnőtt nyelvhasználatban. Nem mintha felnőttkorunkban nem állnának a rendelkezésünkre ugyanezek a mechanizmusok, de egyszerűen ritkábban kerülünk ilyen helyzetbe, mert már nagyon nagy az adatbázis, amit ismerünk.
(Újra)elemzés
Egy másik mechanizmus, ami a nyelvelsajátítás során igen gyakori, az, amikor osztenzív indoklásokat tartalmasokkal egészítünk ki. (Emlékeztetőül: osztenzív indoklásnak azt nevezzük, ami tulajdonképpen nem is indoklás, egyszerűen megjegyezzük, hogy egy bizonyos problémának egy bizonyos megoldása van, és kész. Az osztenzió ‘rámutatást’ jelent: a szülők megmutatják a majmot, rámondják, hogy majom, ez elegendő indoklás arra, hogy az állatot a nevével összekapcsoljuk.) Ezt a fajta kiegészítést elemzésnek nevezzük, mert az a lényege, hogy megértjük, hogy például egy szó és az értelmezése között nem önkényes a kapcsolat, hanem például a szó elemekre bontható, és az elemek értelmezése motiválja a szó értelmezését. Például valószínű, hogy a legtöbb magyar gyerek először egyetlen nyelvi egységként sajátítja el az add ide (add oda) kifejezéseket (nyilván [adide] és [adoda] kiejtéssel), és csak később, sok más példa alapján fedezik fel, hogy ezekben az ide (és oda) részeknek önálló funkciót lehet tulajdonítani (és ezután más kifejezésekben, akár önállóan is használni), és talán még később azt, hogy az első részük viszont az add igealak.
Az elemzések feljegyzésekor az osztenzív (tehát üres) indoklásokat nem kell törölni, meg nem történtnek tekinteni, ezek csak kiegészítések. Sőt, egy-egy elemzés olyan, hogy nem is biztos, hogy valaha lezajlik – hogy megtörtént, azt csak onnan lehet tudni, hogy a megjelenő tartalmas indoklást későbbi döntéseiben felhasználja a beszélő (például amikor önállóan kezdi használni az ide, oda részeket, vagy variálni kezdik az add részt más igealakokkal). De egy magyar beszélő simán leélheti az életét úgy, hogy sosem gondolt arra, hogy a termék szónak köze lehet a terem igéhez, mivel a köztük levő funkcionális kapcsolat gyenge, és az -ék képzővel nemigen alkotunk új szavakat, tehát nem lesz olyan eset az adatbázisban, aminek az indoklásában ilyesmi szerepel. Ugyanígy nem kell, hogy fogalmunk legyen arról, hogy a parányi szó egy (mára már kihalt) para tőből és egy -nyi képzőből áll (‘épp csak annyi, mint egy para, régi váltópénz’), vagy hogy a padka szó töve a pad (annak ellenére, hogy erre a helyesírása is utal).
És persze nemcsak elemzés, hanem újraelemzés is előfordulhat, amikor egy már feljegyzett indoklást egy másikra cserélünk le, mert az jobban illeszkedik a későbbi tapasztalatainkhoz. Például sok gyerektől lehet egy bizonyos ideig olyanokat hallani, mint a kámba (értsd: ‘a kádamba’), mert a kád szót (vagy hasonlókat) úgy elemzik, mintha birtokosra utaló toldalék lenne a végén; később persze – további eseteket megismerve – tőszóként értelmezik újra a kád szót. Ugyanígy sokan feljegyezték az olyan szavak használatát, mint ebra (értsd: ‘zebra’), ami arra utal, hogy a határozott névelős azebra hangsort tévesen bontották két részre (az + ebra), amit később, több tapasztalat birtokában felülbírálnak.
Az (újra)elemzés jellegzetesen eltér a felülvizsgálattól abban, hogy nem valamilyen speciális élmény (félreértés, elvárás nem teljesülése vagy más) váltja ki. Bármikor megtörténhet, akár ötletszerűen, ki tudja, talán álmunkban is, de persze valószínűbb, hogy olyankor történik, amikor ellenpéldával találkoznak (pl. a kád esetében a kádad szóval, vagy a zebra névelő nélküli használatával), de az is előfordul, hogy csak a sokadik ellenpélda után áll helyre a rend.
Általánosítás
Van egy óriási különbség az esetjog és a nyelvhasználat között. Az esetjogban bármikor bármilyen konkrét precedenst elővehetünk, és érvelhetünk azzal, hogy ott mi volt a pontos tényállás, a döntés és az indoklás (az ítéleteknek ezt a fejezetét a jogi nyelvben hagyományosan indokolásnak hívják, de én maradok a köznyelvi változatnál). Ezzel szemben a világról szóló tapasztalatainkra (a nyelvi természetűekre is) csak igen hézagosan emlékszünk vissza. Általában fogalmunk sincs, hogy egy-egy szót pontosan mikor, milyen helyzetekben hallottunk vagy használtunk, csak szélsőséges esetekben tudunk konkrét előzményeket felidézni, és általában olyankor sem teljes részletességgel. Nincsenek olyan aktahegyek az agyunkban, mint egy jogi levéltárban.
Ezért fel kell tételeznünk egy olyan mechanizmust, amelyik az adatbázisunkat állandóan (mondjuk minden új döntés meghozatala után) átalakítja, méghozzá úgy, hogy a legrégebbi és legritkább esetek egyes részletei feledésbe merülnek, különösen azok, amik a legkevésbé játszottak szerepet az akkori (és későbbi) döntésekben. Ennek az emberi gyengeségnek ugyanis, hogy normális esetben folyamatosan felejtünk, fontos szerepe van a gondolkodásunkban.
A részletek elhagyása voltaképpen nem más, mint általánosítás. Ha sok hasonló esetünk van, és ezek között csak jelentéktelennek ítélt részletekben van különbség, akkor nagyjából azonosíthatjuk őket egymással, egyetlen általánosításban foglalhatjuk össze őket. Vegyük úgy, hogy amit elvesztünk a feledékenységünkön, azt megnyerjük az általánosítás képességén, ami valószínűleg sokkal hasznosabb, mint minden piszlicsáré részletre emlékezni.
De vajon azt jelenti-e ez, hogy mindig minden részletet érdemes elfelejteni? És egyáltalán, mitől lesz valami lényegtelen részlet? Hogy mit felejtünk el, annak nyilván vannak véletlenszerű tényezői is, és vannak benne egyéni különbségek is, de ugyanígy nyilvánvaló az is, hogy általános törvényszerűségek is léteznek. Az például bizonyos, hogy az eseteken belül a probléma-résznek azokat a tulajdonságait, amik szerepelnek az indoklás-részben, nem jó elfelejteni (nem lehet elvonatkoztatni tőlük), hacsak az egész esetet teljes egészében nem felejtjük el.
Az is kézenfekvő, hogy a nagyon gyakran használt eseteknél, amikor minden használat eltérő, a sok-sok felhasználásuk közötti különbségek elmosódnak, érdektelennek bizonyulnak. Például állandóan köszöngetünk embereknek, és természetes, hogy nem emlékszünk minden ilyen esetre. Ezért ezeknek az eseteknek a probléma-része meglehetősen lecsupaszodik az emlékezetünkben, épp csak annyira kell emlékeznünk (ha egyáltalán), hogy kivel (vagy milyen típusú emberekkel) tegeződünk, és kivel (milyen típusúakkal) magázódunk. Ugyanakkor a nagyon ritkán használt kifejezések esetében éppen a ritkaságuk miatt fenyeget a felejtés veszélye, de ilyenkor nem általánosítás (sok hasonló eset összevonása) történik, hanem valóságos felejtés. Ha ez nem következik be, akkor viszont élesebbek az esetek részleteire vonatkozó emlékeink. Például ha én tipográfiai környezetben olvasom a kenyér szót (ez a kenyérszöveg egyszerűbb változata, a szöveg törzsét jelenti), azt megértem, mert elég sokszor volt vele dolgom, ugyanakkor arra is pontosan emlékszem, hogy mikor és miért találkoztam vele. (Ha nem is minden eset minden részletére, de arra mindenképpen, hogy mikor, milyen munkákkal kapcsolatban hallottam.)
Végül térjünk vissza a szabályalapú és az esetalapú okoskodás közötti különbségre. A szabályalapú elképzelésben sokszor felfedezhetjük a maximális általánosságra való törekvést: „A magyarban az alany számban és személyben egyezzen meg az állítmánnyal” – szól a szabály. A „szám” az egyes és a többes szám általánosítása, a „személy” három nyelvtani személy általánosítása; az „alany” nagyon sok minden lehet, természetesen lehet toldalék nélküli névszói szerkezet, de személyes névmás is (amit nem kötelező kitenni, tehát „semmi” is), sőt sokak szerint még infinitívusz is, és hasonlóan az „állítmány” is sokféle lehet. Sőt, egyesek ugyanezt az egyeztetési viszonyt szeretnék belelátni a birtokos szerkezetbe is, még tovább általánosítva az „alanyt” (a birtokost is beleértve) és az „állítmányt” (a birtokot is beleértve). Hogy aztán ezeknek a nagyon általánosított, elvont dolgoknak a különböző megvalósulásai bizonyos kombinációkban esetleg mégsem látszanak megfelelni az általános szabálynak, azt külön kivételekkel kell leírni. (Például a birtokos szerkezetben a birtok nem mindig egyezik számban a birtokossal: Jóska majma és Jóskáék majma, a két esetben az -a formailag egyaránt egyes szám harmadik személyű birtokosra utal.)
A szabályalapú megközelítés egy kicsit olyan, mintha csak indoklásokra kellene emlékeznünk, de az esetek többi részletére, a problémákra és a megoldásokra nem, sőt, az indoklások is a lehető legáltalánosabb formában vannak megfogalmazva. Ezzel szemben az esetalapú megközelítés és rokonai, a használat-alapú és példány-alapú elméletek azt hangsúlyozzák, hogy a túlzott általánosságnak súlyos hátulütői vannak, ahogy arról korábban már beszéltem, például nem teszi lehetővé a nyelvelsajátítás, a tévesztések, a nyelvi változás stb. sok részletének magyarázatát.
A nagy kérdés persze az, hogy mennyi általánosítás az, amit még nem nevezhetünk „túlzottnak”. Azt hiszem, a túl sok részlet megjegyzése nem okoz túlságosan nagy nehézséget, legalábbis az ún. kivételes emlékezetről szóló általam ismert tanulmányokban nem említik, hogy az rosszabb nyelvi képességekkel járna együtt. (A kivételes emlékezet, amit hibásan neveznek „fotografikusnak”, hiszen tipikusan nemcsak képekre korlátozódik, azt jelenti, hogy valaki szinte minden részletre emlékszik, amit megtapasztalt.) Ugyanakkor a tipikus emlékezet radikálisan törli a részleteket. Mindenesetre úgy látszik, hogy valamilyen „középutas” megoldást érdemes választani, azzal, hogy a véletlennek és az egyéni változatosságnak bőven teret lehet engedni.
Kálmán László sorozatának korábbi cikkei:
Esetalapú okoskodás, 1. rész:
Esetalapú okoskodás, 2. rész:
Esetalapú okoskodás, 3. rész:
A szerző összes cikke a Qubiten itt olvasható.