A Black Mirror készítőinek legújabb filmje kitűnő példa arra, hogy a valóságnál furább disztópiát már kitalálni sem lehet
Nem volt olyan rég, amikor úgy tűnt, egy bizonyos íratlan szabály tartja viszonylag kiszámítható medrében a társadalmat: ha egy politikus őrült dolgokat csinál, vagy ha felüti a fejét egy olyan eszme, ami összeegyeztethetetlen a normális élettel, akkor az csúnyán ki lesz figurázva a tévében. A szatirikus hírműsorokban szétcincálják, a Saturday Night Live komikusai agyonparodizálják, a South Park alkotói hülyét csinálnak belőle.
Aztán néhány éve a valóság lekörözte a szatírákat, és hatástalanította az irónia fegyverét.
A Daily Show hosszú ideig a hírműsorok paneljeinek kiforgatásával hívta fel a figyelmet az idióta politikusokra és a vészjósló társadalmi folyamatokra, de Jon Stewart iróniától csöpögő megközelítését – az új időkhöz alkalmazkodva – Trevor Noah elemzőbb, komolyabb stílusa váltotta. A Last Week Tonightban egy személyben zajlott le ez a változás: John Oliver az évek során lejjebb csavarta a humort, és sokkal inkább ráállt az oknyomozásra. Stephen Colbert megunta a republikánus kommentátorok kifigurázását, és a késő esti talk show-k megbízható arca lett.
Ahogy a társadalmi kritikát megfogalmazó sorozatok készítői alól is kirúgták a szőnyeget: a South Park (és kisebb részben a Family Guy vagy A Simpson-család) poénjai már nem volt olyan ütősek a valódi történések fényében; a Saturday Night Live nem tudott mit kezdeni azzal, hogy az alternatív valóságot felállító politikusok önmaguk paródiái lettek; Armando Iannucci pedig inkább elment Dickens-adaptációt csinálni, miután a kormányzati káoszt feldolgozó sorozatai (The Thick of It, Az alelnök) nevetséges szatírák helyett egyre inkább dokumentumfilmekre kezdtek hasonlítani.
De a politikai szatírán túl is megfigyelhető ez a jelenség: a Black Mirror 2011 és 2014 között még frissítően eredeti technológiai disztópia volt, a legutóbbi évadokra azonban már alig lehetett megkülönböztetni a valóságtól. Amikor néhány hete kiderült, hogy a sorozat brit készítői, Charlie Brooker és Annabel Jones sztárokkal teli áldokumentumfilmben dolgozzák fel a 2020-as év politikai-társadalmi hullámvasútját, egyből felmerült a kérdés, hogy lehet-e még egyáltalán akármit hozzátenni a történtekhez az év során ellőtt kliséken túl, és érdemes-e századjára is meghallgatni, hogy Trump egy nagy gyerek, Biden öreg, Boris Johnson futóbolond, a koronavírus-járvány pedig egy kicsit mindenkiből kihozta az összeesküvés-hívőt.
A Death to 2020 (magyarul 2020: Legyen már vége!) formátuma meglehetősen egyszerű: Laurence Fishburn narrációjában, unalomig ismételt képsorokban végigveszi az év történéseit, amire különböző fiktív megszólalók (újságíró, történész, pszichológus, egy Karen) reagálnak. Mivel az idei év eseményeire (ausztrál tűzvésztől koronavírus-világjárványig, a George Floyd halálát követő eseményektől az amerikai elnökválasztási káoszig) valószínűleg még sokáig emlékezni fogunk, a Netflixre vasárnap felkerült film sikere az egyes sztorikat kommentáló álszakértők karakterein állt.
– És mihez lesz ez az interjú?
– Visszatekintünk az évre, felelevenítjük 2020 történéseit.
– Mi a faszért akarnának ilyet csinálni?
Samuel L. Jackson mindent feldob, amiben megjelenik, ez tudományos tény, így Brookerék sem lőttek mellé, amikor a New Yorkerly Times újságírójaként rá bízták a vezérszerepet. A fent idézett nyitó párbeszédhez hasonló, a színészre jellemző kiakadások mellett Jacksonra hárult a film kevés komoly momentumának lezavarása is – a szóviccek vagy humorosnak szánt jelzők a legtöbb eseménynél nem maradtak el, de a rendőri brutalitást tárgyaló szegmensnél okosan hagyták, hogy a tények beszéljenek a helyzet abszurditásáról.
Jól működött Lisa Kudrow konzervatív szóvivője is – már ha túl tudjuk tenni magunkat azon, hogy Lisa Kudrow mindig Lisa Kudrow, így gyakorlatilag egy passzív-agresszív republikánus Phoebe-t kell néznünk. Az alternatív tényeibe maga is belezavarodó karakter ugyan semmi újat nem nyújt a Kellyanne Conway-szerű alakokhoz képest, de sokat segít rajta, hogy a készítők neki írták az egyik legviccesebb jelenetet: tételmondatát („a konzervatív véleményeket elhallgattatják”) minden létező fórumon hangoztatja, így a Youtube-on, a Fox Newson, Joe Rogannél, de még Jordan Peterson kajakozásról szóló podcastjében(!) is, és a bestsellerének is ez a címe.
Brooker és Jones az idén kötött világraszóló Netflix-szerződés értelmében nemzetközibbre vette a figurát, és csak a leglényegesebb brit eseményeket szőtték a történetbe, de azért így is jutott egy ikonikus brit megszólaló a filmbe: II. Erzsébet királynő (Tracey Ullman, kisujjból), aki a Harry és a Meghan neveket már nem is ismeri; aki a Youtube-on is élőben közvetített beszéde végén megkéri nézőit, hogy lájkoljanak és iratkozzanak fel a csatornára; és akinek természetesen a Crown a kedvenc sorozata, mert az végre az átlagemberek hétköznapi problémáiról szól.
A többiek vagy nem adnak hozzá túl sokat a bejáratott klisékhez (nárcisztikus tech-startupper; kutatóorvos, akinek nem figyelnek a szavára; az összeesküvés-elméleteket bújó, szociálisan enyhén rasszista soccer mom), vagy csak épp fárasztóan egyhangúak (az egyszerre több munkát vállaló woke millenial; a bármiféle propagandát benyelő, személyiség nélküli átlagpolgár). Utóbbi kategóriába tartozik Hugh Grant is, aki gőgös angol hughgrantizmussal játssza el a történészt, akit erőltetettnél erőltetettebb hiedelmekbe kényszerítenek – például megtörténtnek képzeli a Trónok harca és A Jedi visszatér cselekményét is.
De még ezeket a karaktereket is nehéz utálni, amikor szinte mindenkinek jut egy-egy viccesebb jelenet. A Kumail Nanjiani által játszott techguru például beszámol arról, hogy a Black Lives Matter mozgalom iránti szolidaritás jelképeként Malcolm X hangjával és személyiségével látták el virtuális asszisztenseiket:
– Malcolm, játszd le a ZZ Top legjobb számait.
– Nem engedelmeskedem az utasításainak, és nem ismerem el a hatalmát sem.
Azt, hogy a nem túl kellemes emlékek közepesen szórakoztató egybegyűjtésén túl is lett volna értelme a Death to 2020-nek, jól mutatják azok a jelenetek, amelyekben néhány percre felcsillan a Brookerék BBC-munkásságát jellemző abszurd humor. Amikor a fehérköpenyes tudós kezd belemerülni a koronavírus működési mechanizmusába, a vágóképek fokozatosan váltanak át cirkuszi mutatványokra, hogy – a filmbeli dokumentumfilm rendezője szerint – az unalmas részletek ellenére fenntartsák a nézői érdeklődést. De az olyan gegekből is elfért volna több, mint amikor kiderül, hogy Boris Johnson a szobordöntögetések hatására elhatározza, hogy gesztust tesz a fekete közösség felé, és egy fekete férfi testébe ülteti át a személyiségét.
A világjárványról, a Trump-éráról, vagy úgy egyébként 2020-ról még nem született igazán átütő film. Ha Charlie Brooker és Annabel Jones évekkel ezelőtt jósolták volna meg a történéseket, minden bizonnyal nevettünk és borzongtunk volna, és arra is van esély, hogy évek múlva szintén viccesnek tartjuk majd a kor egyes eseményeit. Most viszont még túl friss az élmény, a Netflixre pedig menekülni járunk a valóság elől, és nem azért, hogy annak ötlettelen leképzésével szembesüljünk.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: