Forradalmi sorozatból limonádé-disztópiává vált a Black Mirror
A brit Channel 4-en induló, aztán az amerikai Netflixen folytatódó sorozat, a Black Mirror előző, negyedik évada úgy ért véget, hogy azt nehéz volt nem sorozatfinálénak értelmezni: a Black Museum című epizód antológia volt az antológiában, egy részen belüli három története ráadásul teli volt utalásokkal a korábbi epizódokra, hogy aztán a végén felrobbanjon a címbeli technohorror-múzeum. Sokak szerint jobban is jártunk volna, ha a sorozatot kitaláló és annak majdnem az összes részét író Charlie Brooker legalább egy időre felhagy a technológia sötét jövőjével való ijesztgetéssel, a tökéletes, tipikusan brit, rövid első évadok után a Netflixre kerülve hatrészesre duzzasztott harmadik és negyedik évad ugyanis már felemásra sikerült.
A nagy dobásnak szánt interaktív, jelenetválasztós Bandersnatch (ami az évadoktól különálló filmként jelent meg a Netflixen) sem volt akkora siker, mint amire Brookerék valószínűleg számítottak, nagyobb visszhangja volt annak, hogy a felhasználók történetalakító választásait hogyan tárolja és miként használja fel később a streaming szolgáltató – ez önmagában megérne egy Black Mirror-részt.
Aztán persze csak jött a bejelentés az ötödik évadról, és még az is jó hírnek tűnt, hogy visszatértek a Channel 4-os időket idéző háromepizódos formátumra, épp csak arra nem számított senki, hogy még ez a három rész is felemás lesz.
VR-szex és genderőrület
Ha eddig a techcégek diktatórikus gyakorlatai iránti ellenérzések miatt szimpatikus volt a Black Mirror a konzervatívabb közösségnek, akkor ennek az új évad első epizódjával vége. a Striking Vipers című részben már nemcsak a valódi és a virtuális lét mosódik össze, hanem olyan alapvető fogalmak, mint a barátság és a vonzalom, és megjelennek olyan kárhoztatott koncepciók is, mint a genderfluiditás.
Danny és Karl régi barátok, huszonéves koruk nagy részét együtt töltötték, és ha épp nem buliztak valahol, akkor valamelyikük kanapéján ültek, és a Striking Vipers nevű, Mortal Kombat-szerű videojátékot tolták hajnalig. Egy laza 11 éves időbeni ugrás után Dannyt már házas emberként, apaként látjuk, aki grillpartikat rendez a család barátjainak – az egyik ilyenen tűnik fel váratlanul Karl, akivel már évek óta nem találkoztak. Persze nem érkezik üres kézzel: az új Striking Viper X mellett egy virtuálisvalóság-szettel is megajándékozza a házigazdát.
Amikor először kipróbálják a játékot, Danny el sem akarja hinni, mennyire élethű a környezet: csak beteszi a játékot tartalmazó kártyát a kontrollerbe, a halántékára helyezi az apró VR-szerkezetet, és pillanatok alatt egy virtuális világban találja magát, ahol minden olyan szuperképessége megvan, ami a választott karakterére jellemző. A két barát ugyanazokat a játékosokat választja, amikkel fiatalkorukban is játszottak: Danny a távol-keleti Lance, Karl pedig a verekedős játékokhoz hűen túlszexualizált szőke harcos, Roxette szerepét veszi fel. Egy darabig pofozgatják egymást, de aztán egy pillanatban hirtelen másképp esnek egymásnak.
Eleinte nem tudnak mit kezdeni a furcsa identitásvesztéssel, de nem tudnak szabadulni az élménytől, és míg a valóságban hanyagolni kezdik a párjukat, a következő hetekben rendszeresen visszatérnek, hogy az unalmas valósággal szemben végtelen lehetőséget rejtő, egzotikus VR-környezetben legyenek egymáséi. De tudják, hogy lassan el kell dönteni, mit kezdjenek ezzel a helyzettel a materiális világban.
A Striking Vipers szélsőségesen megosztó rész lesz, de ezt csak a politikának köszönheti majd, mert egyébként pont nem más, mint középszerű: a profin kidolgozott VR-világ nagyon szórakoztató, de a valóság és a játék közti vívódást bemutató sztori nagyon repetitív, és a végén sem jut igazán sehová.
Szilícium-völgyi ezotéria és ostoba techfóbia
A Black Mirrort gyakran éri az a kritika, hogy míg a Channel 4-en bemutatott korai részek a britekre jellemző realista ábrázolás és a futurisztikus elemek keverésével tették igazán lebilincselővé a történeteket, addig a Netflix-éra már csak az eredeti koncepció hollywoodizált változata, amolyan limonádé-disztópia. Talán az ezt vallóknak készült az évad második része, a Smithereens: már az elején kiírják, hogy „London, 2018”, vagyis egy kicsit szakítunk a még nem létező technológiákkal, de a leginkább sötét humorral átitatott thrillernek nevezhető műfaj is a sorozat legelső részéig, a National Anthemig röpít vissza.
Az epizódban sorra jelennek meg a létező techcégek analógiái: a főszereplő, Chris egy Hitcher nevű app sofőrjeként dolgozik (Uber), egy anyuka az öngyilkosságot elkövetett lánya Persona-profiljának emlékoldallá nyilvánításáról beszél (Facebook), a sztori középpontjában pedig egy nagy cég, a hashtagekre és rövid üzenetekre épülő közösségi média, a Smithereen vezére áll (Twitter).
Chris egy ideje csak a Smithereen épülete elől vállal fuvarokat, de az első pillanattól tiszta, hogy valamilyen hátsó szándék vezérli. Egy nap sikerül is rabul ejtenie egy alkalmazottat, akit arra próbál kényszeríteni, hogy hívja fel a cég alapító elnökét, hogy beszélhessen vele. Mire kiderül, hogy a fiatal férfi csak gyakornok, így nem lesz egyszerű elérni a vezért, már késő: Chris fegyverrel hadonászik, a gyakornok fejére húzott zsákot pedig messziről kiszúrták egy rendőrautóból.
Az epizód nagy része így egy mezőn játszódik, ahol a túszejtés, a rendőrök egyezkedése, és közösségi oldalakon folyamatosan közvetítő szemtanúk feszültsége mellett az gördíti tovább a sztorit, ahogy a céges hierarchiában egyre feljebb kell jutni, míg sikerül utolérni az egyértelműen Jack Dorsey-ról mintázott vezért – aki természetesen épp egy tíznapos digitális detoxot tart egy mindentől távol eső hegytetőn kialakított relaxációs komplexumban.
Viszont hiába a jól eltalált karakterek és a céges bürokrácia cinikus bemutatása, itt sikerült magát az alapsztorit egy óriási baromságra felhúzni: Chris azért próbálja felvenni a kapcsolatot a cégvezetővel, mert élete nagy tragédiáját egy olyan autóbaleset okozta, amely azért történt, mert az embereket szándékosan függővé tevő Smithereentől kapott egy értesítést, hogy lájkolták egy kutyás képét, és vezetés közben ez elvette a figyelmét.
Ez a lehető legprimitívebb techkritika, egy ilyen balesetet egy SMS vagy egy figyelemfelhívó plakát is tud okozni. Ha viszont arról szól hogy az emberek minden problémájukat a közösségi médiára kenik, akkor én kérek elnézést, de ez már csak a cégvezető monológjából sem valószínű: ő azzal mentegeti magát, hogy az indulásnál tényleg csak egy embereket összekötő oldalról volt szó, de ma már külön osztályok vannak arra a cégben, hogy hogyan kössék le még jobban az embereket, újabb dopaminlöketet adva nekik.
Egyvalamit nem lehet elvitatni a Smithereenstől: ebben vannak a legemlékezetesebb színészi alakítások: az idegösszeroppanás szélén álló főhőst játszó Andrew Scott simán Emmy-jelölésig viheti, de Topher Grace köntösben telefonáló, man bunt viselő ezoterikus techvezére is úgy tökéletes paródia, hogy közben komolyan is lehet venni, hiszen láttunk már ilyen félőrült embereket nagy vállalatok élén.
A gonosz szórakoztatóipar és a túl intelligens asszisztens
Az évad harmadik, utolsó része a legkomplexebb mind közül: egyszerre kritika a tehetséget elnyomó, a tömegeknek imponáló buta popsztárokat kinevelő zeneiparról; tanmese arról, hogy hová vezethet az Amazon Alexájához hasonló házi asszisztensek és a mesterséges intelligencia közös fejlődése; és egy Pixar-paródia, ahol két lány és egy robot betörnek egy szupertitkos helyiségbe, és legyőzik a náluk sokkal nagyobb gonoszokat.
Mostanában csak úgy záporoznak a zeneipar visszásságait bemutató alkotások, elég két tavalyi filmre gondolni, a Lady Gaga-féle Csillag születikre vagy a Natalie Portman főszereplésével készült Vox Luxra. Amivel többet nyújt itt a Miley Cyrusra szabott Ashley O története, az az, hogy az egészet egy rajongója, a 15 éves Rachel szemszögéből nézzük, így nemcsak a popsztárságából kiábrándult nő, de az ebből eleinte semmit sem érzékelő lány sztorijáért is izgulhatunk.
Rachel családja önmagában elég meseszerű: a popsztárokért rajongó szőke lány Pinterest-kompatibilis, rózsaszínes-ikeás szobarésze mellett sötét hajú, orrpiercinges, basszusgitározó nővére ágya felett régi rockzenekarok poszterei vannak kiragasztva, az őket egyedül nevelő apjuk pedig a műhelyben fejleszti intelligens, agyi jelek vezérelte high-tech egércsapdáját.
Eközben Ashley O, aki miközben arról énekel, hogy bejött az élet, és azt csinál, amit csak akar, tehát sikert és luxust ad el, a női magazinokban és a nappali tévéshow-kban már az önmegvalósítás üzenetét közvetíti. Ebben benne van minden, amit Charlie Brooker a képmutató sztáriparról és amúgy a görcsös amerikai pozitivitásról gondolhat.
Ashley O karrierjén most épp úgy próbálnak még egyet dobni a mindenben helyette döntő, gyakorlatilag mesebeli gonoszként ábrázolt menedzserei, hogy piacra dobnak egy róla mintázott intelligens asszisztenst, az Ashley Too-t, amit Rachel is ajándékba kap a születésnapjára.
Amikor később a lázadozó (értsd: bulvárkodás helyett a zongorához leülő) popsztárt túladagolják és kómába ejtik a menedzserei, hogy az agyából vett jelekből és az asszisztens gyártásához vett hangmintákból új, mesterséges Ashely O-dalokat gyárthassanak, és hologramos koncerteket szervezhessenek az így készült számokból, Ashley Too kis műanyag robottestében kel életre a nő – vagyis annak pontos mása.
A Hannah Montana-párhuzamokkal sem fukarkodó Miley Cyrus minden szempontból az évad fénypontja, és ezzel a paródiaként is értelmezhető metaepizóddal gyakorlatilag megmentette a Black Mirror 5. évadát attól, hogy először teljes közhelyparádéba fulladjon.
Zsákutcából zsákutcába
Talán zsákutcába kergette magát Brooker. A Black Mirror által kirobbantott nagy antológia- és disztópiaforradalom ugyanis idővel kitermelt magából olyan alkotásokat, amelyek sokkal hatásosabban képviselik a blackmirrorizmust. És ezeknek két típusa működik igazán: a témákat, az adott világokat sokkal részletesebben kifejtő és bemutató egész estés filmek (az Ex Machinától a Get Outig), valamint az olyan sorozatok, amelyek kevésbé fontoskodóak, és sokkal egyenesebben vállalják azt, hogy inkább tanmesék, mint komoly drámák – ilyen például az Alkonyzóna remake-je, vagy a Love, Death & Robots.
A 60-70 perces, lassan felvezetett, mégsem elég kiforrott részekből álló ötödik Black Mirror-évad a két szék közt a pad alá tipikus esete.
Ráadásul rögtön egy másik zsákutcába is önként hajtott bele a sorozat: mivel az elejétől fogva a váratlan fordulatokra épített, és a téteket szinte minden évaddal emelte, az ingerküszöböt is lehetetlen magasságokba emelte, váratlanfordulat-függőséget okozva nézőinél. Ez valami olyasmi, amivel a közösségi médiát vállalja a Smithereens című részben, amikor a dopaminlöketekről beszél.
Ha pedig jól hallom, hogy a fejemben lévő virtuális Charlie Brooker azt a kérdést teszi fel, hogy 2020-ban jöjjön a menetrendszerű új Black Mirror-évad, vagy inkább csak akkor dobja le az új részeket, ha majd megint tud valami igazán eredetit mondani, akkor – talán be sem kell fejeznem, a virtuális Charlie Brooker majd úgyis kiolvassa az agyamból.
A Black Mirror előző évadáról írt kritikánk:
