Tintahalak mentek át a teszten, amin a gyerekek sorra elbuknak

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

A Stanford Egyetemen elsőként 1972-ben elvégzett pillecukorteszt (vagy mályvacukorteszt) úgy néz ki, hogy egy gyereket leültetnek egy asztalhoz, amelyen egy pillecukor található, majd mielőtt a felnőtt kimegy a szobából, azt mondja a gyereknek, hogy ha 15 percig kibírja, hogy ne egye meg az édességet, akkor később kap egy másik pillecukrot, és megeheti mindkettőt. A jutalomkésleltetésre való hajlandóság a tesztet kidolgozó kutatók szerint olyan kognitív képességeket sugall, mint a tudatos tervezés.

Az interneten számos olyan videót találni, amelyben embergyerekek nem bírnak magukkal, és szinte egyből felfalják az első cukrot. A kísérlet egyszerűsége miatt a tesztet állatokon is el lehet végezni, bár velük eggyel nehezebb megértetni, hogy később nagyobb jutalmat várhatnak. Különböző pillecukorteszteken ment már át majom, kutya és varjú is, de most még meggyőzőbb eredményt ért el egy csapat közönséges tintahal (Sepia officinalis).

A tintahalak már tavaly sikeresen vizsgáztak egy ilyen teszten, miután meg tudták állni, hogy reggel ne egyék meg az eléjük helyezett rákot, ha tudják, hogy este garnélavacsora vár rájuk. Ekkor azonban a Cambridge-i Egyetem viselkedésökológusai még úgy gondolták, hogy nem egyértelmű a döntés mögötti önuralmi mechanizmus.

Ezért egy újabb tesztet készítettek elő, amelyen hat tintahal vett részt. A fejlábúakat egy speciális tartályban helyezték el, ahol két különböző, átlátszó ajtó mögé helyezett helyiség közül választhattak: az egyikben nyers királyrákot, a másikban élő garnélarákot helyeztek el, tudva, hogy az utóbbit sokkal jobban szeretik a tintahalak. Az állatokat megtanították az ajtókra rajzolt szimbólumok felismerésére: a kör azt jelentette, hogy az ajtó egyből nyílik, a háromszög pedig azt, hogy 10-30 másodperc közötti időn belül nyílik.

A kísérlet során a királyrákot a nyitott ajtó mögé, a garnélát a késleltetett ajtó mögé helyezték, és amikor a tintahal a rákot választotta, a garnélát azonnal elvették. A kontrollcsoportban egy négyzet szimbólummal ellátott ajtó mögött volt a garnélarák, és ez az ajtó semmilyen körülmény között nem nyílt ki.

A kutatók arra jutottak, hogy a tintahalak inkább várakoztak a jobban kedvelt ételre, ha tudták, hogy a befektetett idő után nagyobb lesz a jutalom, de a kontrollcsoportban nem fecsérelték az idejüket a soha ki nem nyíló ajtó előtt várakozva, hanem inkább a biztos étel után mentek. „A tintahalak akár 50-130 másodperces várakozásra is képesek voltak a nagyobb jutalom érdekében, ami ahhoz hasonló eredmény, mint amit a nagyobb aggyal rendelkező gerinceseknél, például a csimpánzoknál, a varjaknál vagy a papagájoknál látunk” – mondta a kutatást vezető Alexandra Schnell egy közleményben.

Arra azonban nem sikerült rájönni, hogy a tintahalak miért hajlamosak az önuralomra. A csimpánzok, a varjak vagy a papagájok esetében olyan tényezőkhöz társították a jutalomkésleltetést, mint az eszközhasználat, az élelem elrejtése vagy az a fajta proszociális viselkedés, amikor az egyedek fajtársaikat is igyekeznek elegendő élelemmel ellátni. A tintahalaknál ezek nem állnak fenn, ezért a kutatók arra gyanakszanak, hogy a jutalomkésleltetés az esetükben inkább azzal van összefüggésben, ahogyan táplálék után kutatnak.

„A tintahalak idejük nagy részét álcázással és várakozással töltik, amit csak rövid ideig szakít meg az élelem keresése. Mivel kutatás során nem tudják álcázni magukat, ki vannak téve az óceán összes ragadozójának. Azt hisszük, a jutalomkésleltetés ennek mellékhatásaként fejlődhetett ki, hogy a tintahalak a várakozást össze tudják kötni a jobb minőségű élelem szerzésével” – mondta a viselkedéskutató.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: