A világ egyik leghíresebb és legtöbbet idézett tudományos kísérlete, Philip Zimbardo amerikai pszichológus világszerte tankönyvekben részletezett börtönkísérlete (Stanford Prison Experiment) nem volt több jól megrendezett színháznál, állította tavaly Ben Blum újságíró The lifespan of a lie című oknyomozó riportjában. Az amerikai újságíró azután jutott erre a következtetésre, hogy felkereste az 1971-es híres kísérlet több résztvevőjét is.

Egyikük, a kísérletben való részvételt a második napon feladó, mára igazságügyi pszichológus szakértőként dolgozó Douglas Korpi azt állította, hogy csak megjátszotta videofelvételen dokumentált idegösszeroppanását annak érdekében, hogy távozhasson a szimulált börtönből, és akkor esedékes vizsgáira készülhessen. Idegösszeomlását azonban a kísérletvezetők valósnak értékelték; Zimbardo szerint Korpi utólagos magyarázatát kissé más megvilágításba helyezi, hogy egy 1992-es dokumentumfilmben még azt állította, hogy a börtönkísérlet élete egyik legfelkavaróbb élménye volt.

A baj csak az, hogy a híres stanfordi börtönkísérlet csak egyike azoknak a viselkedéstudományi vizsgálatoknak, amelyek miatt az utóbbi években sokan a pszichológiai kísérletezgetés válságáról cikkeznek. Hasonló kritikával illetik Stanley Milgram 1961-ben kezdett, két éven át tartó, a behódolás és az emberi agresszió összefüggéseit vizsgáló kísérletsorozatát is. A borostyánligás Yale Egyetemen tanító Milgram önkénteseket toborzott, akikkel elhitette, hogy a segítségükkel tanulási folyamatokat fognak tanulmányozni. Az önkéntesek azt sem tudták, hogy a diákok Milgram beépített munkatársai. A mit sem sejtő tanárok feladata az volt, hogy a rosszul teljesítő diákokat 15 voltostól a 450 voltig terjedő áramütéssel büntessék. A hírhedtté vált kísérletsorozat eredményeként Milgram kihirdette: parancsra az emberiség kétharmada saját kezűleg végezne embertársaival.

Hasonlóan messzemenő következtetésekre jutott az önuralom és a tanulás összefüggéseit vizsgálva Walter Mischel amerikai pszichológus híres mályvacukortesztjei révén. A Zimbardóhoz hasonlóan a kaliforniai Stanford Egyetemen kísérletező Mischel 1970-es évektől kezdődően 4-6 éves gyerekek impulzuskontrollját és önuralmát vizsgálta. Kísérlete dióhéjban abból állt, hogy egy szobában kisgyerekeket hagyott magukra egy-egy darab ínycsiklandó édességgel (eredeti kísérletében mályvacukorral). Mielőtt kiment a teremből, a kísérletvezető azt ígérte nekik, hogy ha 15-20 percig nem eszik meg az édességet, kapnak még egyet. Ha viszont megeszik, a második cukorkát bukják.

link Forrás

Mischel sok hasonló vizsgálatot elvégzett, ő és tanítványai a gyerekek teljesítményét később is vizsgálták. Azt a következtetést szűrték le, hogy akik 4-6 éves korukban türelmesebbek, tinédzser korukban jobban teljesítenek az iskolai szintfelmérő vizsgákon, sőt, felnőttként az élet több különböző területén is. Ma már azonban Mischel állításai sem tűnnek kőbe vésettnek, különösen miután két amerikai kollégája megkísérelte reprodukálni a pszichológus híres tesztjét.

Transzparenciával a kísérletek megismételhetőségéért

A Zimbardóéhoz, Mischeléhez vagy Milgraméhez hasonlóan nagy horderejű kísérletek eredményeinek vitathatósága nemcsak azért probléma, mert a belőlük nyert következtetések nem elég megalapozottak. A sztárpszichológusok kísérleti eredményei pillanatokon belül tankönyvek lapjaira kerültek, és évtizedeken át legfeljebb nagyon szűk kutatói körben kérdőjelezték meg őket. Így szakemberek generációi nőttek fel ezeken az eredményeken, a vélt vagy valós tanulságokat pedig fenntartások nélkül alkalmazták a klinikumban, és alapoztak rájuk a kutatások során.

Az ehhez hasonló malőrökön szeretne most változtatni egy 63 kutatóból, zömében pszichológusokból álló nemzetközi tudóscsoport, amely a Nature Human Behaviourben december elején publikált tanulmányában egy olyan feleletválasztós tesztsort ismertetett, amellyel hatékonyan lehetne növelni a tudományos publikációk átláthatóságát. A viselkedés- és társadalomtudományi kutatások módszertanára specializált, ám más tudományterületeken is hasznosítható transzparencia-listát az összeállítók elképzelései szerint a kutatóknak eredményeik publikálása előtt kellene kitölteniük. A teljes listán szereplő 36 kérdés egy része a kísérleti körülményekre és a módszertanra, más részük az eredményekre és a következtetések bizonyosságának a fokára, megint más az adatok és eljárások átláthatóságára, nyilvánosságának mértékére kérdez rá. A szerzők készítettek egy rövidített, 12 tételből álló listát is, annak érdekében, hogy a teljes átláthatósági lista terjedelme senkit ne riasszon el attól, hogy dolgozatát transzparensebbé tegye a korábban megszokottnál.

A tanulmány szerzőinek egyike, Szászi Barnabás, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának adjunktusa arra hívja fel a figyelmet, hogy az általuk összeállított lista választ adhat a pszichológia és viselkedéstudomány utóbbi évtizedekben tapasztalható válságára. A világszerte ismert, korábban széles körben elfogadott kutatások következtetései nem bizonyultak igaznak, és emiatt – írta Szászi a Qubitnek – „több milliárd forintnyi közpénz ment a kukába, kutatói karrierek épültek nem létező eredményekre és az elmúlt évtizedek tankönyveinek egy részét is ki kell dobni a kukába.”

A tanulmány vezető szerzője, Aczél Balázs, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karának docense, és egyúttal a kar kutatási transzparencia bizottságának elnöke szerint a lista nem old meg minden nehézséget, de a transzparencia segít abban, hogy a kísérleti körülmények, a kísérletek során született adatsorok, dokumentációk bárki számára hozzáférhetők legyenek. Ez megteremti ugyan a megismételhetőség feltételrendszerét, minden problémát viszont nem old meg. „A transzparencialistától egy kísérlet megismételhető lesz, ám generalizálható eredményeket nem feltétlenül szül” – mondják a lista magyar készítői. A viselkedéstudományi vizsgálódásoknál sokat nyomhatnak a latban a társadalmi vagy kulturális különbségek is; emiatt gyakori, hogy amely eredmény a nyugati társadalmakra igaz lehet, az a távol-keleti, afrikai, vagy például az indonéziai törzsi társadalmakban nem mutatható ki akkor sem, ha a legapróbb részletekig megismételhető egy kísérlet.

A lista összeállítói elsősorban a jövőbeli tudományos publikációk átláthatóságát szeretnék növelni. Listájukat oktatási intézmények és kiadóvállalatok követelményrendszerébe szeretnék beépíteni. „Ha a jövőbeli társadalom- és viselkedéskutatók már a tanulóéveik alatt hozzászoknak, hogy dolgozataik mellé csatolniuk kell az adatsorok átláthatóságára vonatkozó nyilatkozatukat, ez számukra természetes lesz később, kutatóként is. A kutatók idősebb generációjára a kiadókon keresztül próbálunk nyomást gyakorolni. Még ha egy rangosabb szaklapkiadó csak fakultatív opcióként ajánlja is a lista kitöltését, néhány év alatt várhatóan azoknak a tanulmányoknak az elfogadottsága, idézettsége és impaktfaktora nő majd, amelyek transzparensebbek” – vázolta terveiket a Qubitnak Aczél.

Az érzékeny adatok nem jelentenek kifogást

Előfordulhat, és az átláthatóságra irányuló kísérletekkel szemben a pszichológiai kutatásokban eddig is ez volt a legfőbb érv, hogy egy-egy adatsor, például a kiválasztási kritériumok megosztása etikai dilemmákat vet fel. Aczél és Szászi szerint a lista kitöltésének nem az a célja, hogy az ilyen kutatások fokozatosan kiszoruljanak. Ezért is építették bele a transzparencia-listába a magyarázat lehetőségét. Ha egy kutatásban épp a kísérlet sikerességét veszélyeztetné bizonyos adatok megosztása, a tanulmányok szerzői ezt feltüntethetik a lista megfelelő szekciójánál.

Szászi a Qubit kérdésére elmesélte, hogy saját kutatásai miatt vállalt szerepet a transzparencia-lista összeállításának munkájában. „Van néhány kutató, körülbelül egy a millióból, aki a semmiből alkot valami nagyot, de a legtöbben, és én is ilyen vagyok, a korábbi kutatók munkájára alapozunk. Csakhogy amikor megpróbáljuk megismételni a kísérleteket, egyszerűen nem jön ki a matek, és ez korántsem elszeparált, egyedi probléma, ez egy általános tapasztalat. Ha Zimbardo kitöltötte volna a transzparencia-listát, ezeket a köröket nem kellett volna lefutnia senkinek.”

Azért adták alájuk a lovat

Zimbardo híres, 1971-es kísérlete nem kevesebbet állított, minthogy az emberi viselkedést jobban befolyásolják a körülmények, mint bármi más, illetve, hogy szélsőséges körülmények között bárkiből ki lehet hozni a könyörtelen, szadista agresszort, az egyéni értékrendjétől függetlenül. Kísérletének tanulságaival Zimbardo maga is magyarázta a holokauszt eseményeit, de sokan tartották úgy, hogy Zimbardo elméletét igazolta az amerikai katonák viselkedése a hírhedt guantánamói támaszponton és az iraki Abu Ghraib támaszponton is.

A Stanford Egyetem alagsorában berendezett börtönét az akkor még fiatal Zimbardo 24 résztvevővel, egy ázsiai résztvevő kivételével fiatal fehér férfiakkal népesítette be. A kísérletet eredetileg kéthetesre tevezték, de hat nap után be kellett rekeszteni, mert elszabadult a pokol: az őrök módszeresen megalázták és kínozták a rabokat, akik szélsőséges érzelmi reakciók egész repertoárját produkálták. Mindezt addig teljesen egyedülálló módon videókazettákon rögzítették, a felvételek utóbb Zimbardo bábáskodása mellett egy hollywoodi produkciónak is alapul szolgáltak, így a laikusok is megismerték őket. Zimbardo igazolva látta, hogy megfelelő körülmények hatására bárki kegyetlenné válhat, és megalázóan viselkedhet másokkal.

link Forrás

Oknyomozó munkájában viszont Ben Blum azt állította, hogy a börtönőrök azért váltak agresszívvá, mert erre határozott utasításokat kaptak, a rabok pedig azért reagáltak szélsőségesen minderre, mert elhitették velük, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy a megaláztatások elől megmeneküljenek. A tanulni vágyó Korpi például először gyomorfájásra panaszkodott, ám ettől még nem engedték el. Korpi egyébként azt állította, azt, hogy az idegösszeomlást színlelte, a Zimbardo professzor által hivatkozott 1992-es dokumentumfilmben is elmondta, csak épp azt a részt kivágták a végső változatból.

Milgram nem rejtette véka alá, hogy munkatársai jól irányzott mondatokkal vették rá a kísérleteiben a tanár szerepébe kényszerített kísérleti alanyokat a keménykedésre. A vizsgálatok vezetői négy mondattal készültek a humánusabb kísérleti alanyok meggyőzésére: először csak megkérték őket, hogy folytassák. Ha a résztvevők esetleges ellenállását ez nem törte meg, figyelmeztették őket, hogy a kísérlet érdekében folytatniuk kell. Ha ez sem volt elég, nyomatékosították, hogy feltétlenül szükséges tovább haladni a cél érdekében, és végül azt mondták nekik, hogy nincs más választásuk, mint folytatni. Milgram 1974-es Obedience to Authority (Engedelmeskedni a tekintélynek) című kötetében mindezt úgy értékelte, hogy „a tekintélyt többen helyezik a saját morális késztetéseik fölé, mint amennyien nem, és ebben áldozataik fülükben visszhangzó sikolyai sem akadályozták őket.”

Milgram eredményeit ugyan néhányan már a kísérletsorozatot követő években megkérdőjelezték, de a kritika sokáig csak szűk körben terjedt, a laikusok számára pedig többnyire ma sem ismert, hogy:

• a kísérletben részt vevők, látva a laboratóriumi körülményeket, joggal gondolhatták, hogy valójában nem mérnek áramütést a másik szobában ülő, tőlük üvegfallal elválasztott résztvevőre;
• a kísérleti alanyokat nem úgy választották ki, hogy az reprezentatív legyen az amerikai lakosságra nézve;
• a Milgram által jónéhány alkalommal apró változtatásokkal megismételt kísérletsorozat módosításai nem voltak kellően szisztematikusak;
• Milgram sem a kritériumok módosításának a rendszerét, sem az általa végzett módosítások magyarázatát nem biztosította eredményeihez.
• Milgram közel 800 kísérleti alanya közül mindössze 40 volt nő, vagyis Milgram az emberiség felét gyakorlatilag nem is vizsgálta;
• a kísérleti körülményeket is annyira etikátlannak tartották, hogy évtizedekig meg sem kísérelték megismételni a vizsgálatot.

A Mischel-féle mályvacukortesztet megismétlő Tyler Watts és Greg Duncan amerikai pszichológusok az ezredforduló után ugyancsak azt gondolták, hogy Mischel eredményei például azért sem helytállóak, mert a gyerekeket a stanfordi kampusz óvodájából válogatta, így nemigen a mintája nemigen tekinthető reprezentatívnak. 2002-ben, amikor megismételték a mályvacukortesztet, nem 500, hanem 1000 négyéves gyereket toboroztak, és a mintavételnél odafigyeltek arra, hogy a gyerekek területileg és társadalmilag is tükrözzék az amerikai lakosságot. Amikor a gyerekek 15 éves korukban megírták az iskolai szintfelmérő tesztjeiket, összevetették az eredményeket kisgyerekkori teljesítményükkel. Kiderült, hogy későbbi teljesítményük nem a kisgyerekkori impulzuskontrolljuk, sokkal inkább a szociális hátterük számlájára írható.

Aki csalni akar, ezután is csalhat

Azokkal szemben, akik a kísérleti eredményeiket szándékosan kozmetikázzák, a magyar pszichológusok közreműködésével kidolgozott transzparencia-listával sem lehet sokra menni. Noha efféle váddal sem Zimbardót, sem Milgramet, sem Mischelt nem illette még a szakmai közönség sem, akadnak világhírű viselkedéskutatók, akik viszont idáig is elmerészkedtek. David Rosenhan amerikai pszichológus Zimbardo és Milgram világhírűvé vált kísérleteivel nagyjából egy időben arra a kérdésre kereste a választ, mennyire biztosan tudják a szakemberek megkülönböztetni a mentális betegségben szenvedőket az egészségesektől. 1969-ben kezdett, három évig tartó kísérletsorozatában Rosenhan 7 önként jelentkezővel együtt 12 pszichiátriai intézetet keresett fel, és egyetlen tünetre hivatkozva kérték a saját gyógykezelésüket.

Mindannyian egyetlen tünetről számoltak be: arról, hogy hangokat hallanak. A kísérlet további részében az volt a feladatuk, hogy hospitalizálásuk után a lehető legrövidebb időn belül győzzék meg a szakembereket, hogy semmi bajuk nincs. Rosenhan 1973-ban a Science-ben ismertette a végeredményt: a teljesen egészséges emberek közül hetet skizofréniával, egyet mániás depresszióval vettek fel a pszichiátriai osztályokra, ahol heteket töltöttek el. Egy-egy esetben a valódi gyógykezeltek hamarabb rájöttek, hogy Rosenhan emberei nem is betegek, mint az ott dolgozók, legalábbis erről számolt be a pszichológus.

Híres álbeteg-kísérletéről azonban idén egy másik történet is napvilágot látott. Susan Cahalan amerikai oknyomozó újságíró idén megjelent The Great Pretender című kötetében arról ír, hogy sehol nem sikerült a nyomára bukkannia Rosenhan nyolc önkéntesének. A legnagyobb jóindulattal is csak négy olyan embernek találta nyomát, akik részt vehettek Rosenhan kísérletében. Talált viszont egy olyan önkéntest, aki elkezdte a leleplező kísérletet, de túlságosan pozitívan nyilatkozott az őt betegként kezelő intézetről, így aztán Rosenhan, aki egészen mást akart bizonyítani, kizárta őt a kísérletből.

A hamisítások ellenére Cahalan, aki a saját bőrén is tapasztalta a hamis diagnózissal együtt járó megpróbáltatásokat, konklúziójában felmenti Rosenhant, mondván, még ha csalt is, leleplező tanulmányában valós problémákat tárt fel. Hasonló érveléssel védte börtönkísérletét Zimbardo is, aki elismerte ugyan, hogy a megfelelő hangulat elérése érdekében valóban instruálta a rabtartókat valamelyest, ám ez szerinte a lényegen nem változtat. A szisztematikus és helyzetszerű erők képesek az egyén viselkedését pozitív vagy negatív irányba befolyásolni, gyakran anélkül, hogy az egyén azokról tudomással bírna. Zimbardo szerint kísérlete üzenete olyan tanmese, amely arról szól, hogy minden bármelyikünkkel megtörténhet, ha nem vesszük figyelembe a cselekedeteinkre nehezedő külső nyomást.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás