Kiváló látása és miniatűr agya volt a kihalt ausztrál óriásmadárnak, a mihirungnak

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Régi rejtély, hogy pontosan mik is voltak a mihirungok: sokáig azt hitték, hogy az óriásira megnövő ősmadarak legközelebbi élő rokona a strucc vagy az emu lehet, de arról is elhúzódott a vita, hogy vajon ragadozók vagy növényevők voltak-e. Egy friss ausztrál kutatás most lerántotta a leplet a mihirung titkairól: a paleontológusok szerint az állatok legközelebbi ma élő rokonai a tyúkalakúak, így például a szerény (de csodálatos) csirke. 

A mihirunghoz (ami az ausztrál őslakosok nyelvén óriási madarat jelent) nyolc ismert faj tartozik, ezek közül a legkisebb akkora volt, mint egy mai emu, a legnagyobb pedig elérhette a 650 kilós súlyt is. A kutatás vezetője, Warren Handley és társai ezek közül négy faj maradványait vizsgálták, ezek közül a Dromornis murrayi 24, a Dromornis planei és az Ilbandornis woodburnei 12, a Dromornis stirtoni pedig 7 millió évvel ezelőtt élt. Ez utóbbi a valaha élt legnagyobb madár, az állat akár a három méteres magasságot is elérhette.

Fotó: Wikimedia Commons

Ez történik, ha békén hagyják a csirkét

Handley szerint az ősmadarak agya sokban különbözik a mai madaraktól, de a maradványok alapján úgy tűnik, hogy az állatok kiválóan láttak – ebben valóban hasonlítottak a mai emukra és struccokra, amelyek elsősorban a jó térlátásuknak köszönhetik a sikerüket. A mihirungoknak irdatlan csőrük volt, emiatt sokáig azt hitték, hogy ragadozók voltak, de Handley szerint valójában puha gyümölcsökkel táplálkozhattak. A csőrt viszont meg is kellett tartani: erre a célra erős nyakizmok kellettek.

A madarak sajátos felépítése miatt az a D. stirtoni homlokcsontja megvastagodott, az agya pedig ellaposodott. Az állat csőrének felső részét vérerekkel gazdagon behálózott szövet fedte, erről azt feltételezik, hogy talán az udvarlásban játszott szerepet, a kiváló térlátás pedig biztosította, hogy az állat időben meglássa a ragadozókat, és el tudjon menekülni.

Handley szerint ez az evolúciós stratégia párját ritkítóan sikeresnek bizonyult: a mihirungok különböző fajai évmilliókon keresztül sikeresen túlélték az ausztráliai körülményeket, utolsó példányaik pedig a barlangrajzok tanúsága szerint egészen az ember megjelenéséig jelen voltak a kontinensen, ekkor az elsivatagosodás és a vadászat végzett velük. A paleontológus szerint különösen figyelemre méltó, hogy honnan indult ez az evolúciós sikertörténet: ahogy fogalmazott, „ez történik, ha szabadjára engedik a csirkéket Ausztráliában, és hagyják, hogy az evolúció végezze a munkáját”.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: