AZ USA annyi pénzt költ nukleáris fegyverkezésre, hogy abból négyszer eljuthatnánk a Marsra
Aki turkált már élemedett korú veterán autókban, tudja, mekkora pusztítást végez az idő. A szépen karbantartott oldtimerek megkapó külsejéről kevesen asszociálnának a semmit sem kímélő rozsdásodásra, a nehezen beszerezhető alkatrészekre és a hiányos dokumentációra. Nem kell ehhez vandalizmus, csak néhány évtized. De az ezzel járó kálváriát csak a jármű tulajdonosa ismeri, aki profi szerelőkkel és hozott fanatizmussal dolgozik a jármű restaurálásán.
Azt gondolhatnánk, hogy a világ vezető katonai szuperhatalma, az Egyesült Államok legalább olyan féltő óvatossággal kezeli nukleáris arzenálját, ahogy egy veteránautós egy nullkilométeres Studebakert. Mekkorát tévednénk! Az amerikai nukleáris arzenál mai állapota a fegyver-, műszer- és gépgyártás állatorvosi lova. Ugye, megnyugtató ezt hallani arról a fegyverrendszerről, ami egyszerre kecsegtet a civilizáció elpusztításával és a béke törékeny egyensúlyának fenntartásával?
De az idő csak telik, és nem lehet megvesztegetni. A több mint fél évszázados fegyverek és műszaki eszközök lassan elöregszenek. Karbantartásuk bonyolult, dokumentációjuk hiányos, finanszírozásuk több milliárd dolláros hátrányban van, és a pótalkatrészgyártás sem tud lépést tartani az egyre növekvő kereslettel.
Hogy történhetett ez? Úgy, hogy a hidegháború alatt az atomháború nem elvont fogalom, hanem ijesztően reális jövőkép volt. A fegyverkezési verseny elsősorban mennyiségi, és nem minőségi kérdés volt: mind a szovjetek, mind az amerikaiak arra törekedtek, hogy a lehető legtöbb rakétát és robbanófejet állítsák rendszerbe – földön, vízen és levegőben. A nagy kapkodásban nem gondoltak a hosszú távú fenntarthatóságra. Ennek isszuk most a levét – igen, mi is, mert ez nemcsak az Egyesült Államoknak rossz hír, hanem az egész észak-atlanti szövetségnek.
Kényelmes lenne az egészet Richard Nixon exelnök nyakába varrni, de az egyrészt nem oldaná meg a helyzetet, másrészt a hetvenes években még senki sem hitte, hogy a frissiben rendszeresített Minuteman III rakétákat nem fogják 10 éven belül modernebb típusokra cserélni. Tudjuk, hogy mi történt: eltelt 50 év, és a Minuteman III maradt. Először nem akarták lecserélni, aztán nem volt miből, és most már talán akkor is nehéz lenne megőrizni, ha lenne miből.
Teszt helyett szimuláció
Egyes szakértők szerint az amerikai atomarzenál állapotromlása a hidegháború végén, George H. W. Bush elnöksége alatt kezdődött. Az Egyesült Államok 1990 óta nem fejlesztett új nukleáris fegyvereket. A legújabb robbanófejük legalább 31 éves, márpedig a fegyverrendszer elöregedése rengeteg kockázattal jár. A nukleáris fegyverek hatékonysága és a megbízhatósága több tényezőtől függ – például a hasadóanyag láncreakcióját beindító robbanószer kémiai bomlásától, az elektromos alkatrészekben kiszáradó kondenzátorok és amortizálódó áramköröktől, vagy a termonukleáris fegyverek izotópjainak vegyi instabilitásától.
Az atomfegyverek harcképességét ma már hagyományos, nem nukleáris robbanásokkal, illetve szuperszámítógépes szimulációkkal tesztelik. A szimulációk számításba vehetik a fentebb ismertetett faktorokat, de a pontosságát nem igazolják vissza gyakorlati tesztek: Amerika nemcsak hogy nem fejlesztett új atomfegyvereket az elmúlt 30 évben, de az atomkísérletekkel is felhagyott. Maradt a szimuláció.
Ezt a menedzsmenttípust stockpile stewardship, azaz készletfelügyelet néven ismerik, és a világ számos atomenergia-ügynöksége tudományalapú eljárásként ismeri el. Az arzenál képességeiről talán számot is adhatnak, de bármilyen pontosan modellezzenek is egy atomrobbanást, a nukleáris fegyverkezés nem csak robbanásokból áll. A hiányos dokumentáció, az indítóállások elöregedő infrastruktúrája és az akadozó pótalkatrész-ellátás mindennapos problémát jelentenek.
Minél mélyebb, annál elavultabb
Az amerikai indítóállásokon a légierő (Air Force) katonái dolgoznak. A felszíni létesítményekhez hálószobák, konyhák, szabadidős terek, étkezők, és néha sportpályák is tartoznak. A személyzet a parancsnokból, a biztonsági őrökből, a létesítményfelelősből és a légierő két katonájából áll. A katonák 24 órás szolgálatot teljesítenek, ami olyan krízishelyzetek idején, mint amilyen a mostani koronavírus-járvány 36 órásra nyúlik. Az indítóállás több emelet mélyen, egy föld alatti bunkerben található; idáig lifttel tehetjük meg az utat.
Út közben nemcsak a felszíntől, hanem a jelen időtől is eltávolodunk. Érkezés után a kétfős személyzet bezsúfolódik a nehéz vasajtóval védett, tengeralattjárót idéző kapszulába, ahol megtalálható minden irányítókonzol, amit a személyzet a rakétaindításhoz és a kommunikációhoz használhat. A dizájn az 1960-as éveket idézi. A kommunikációs infrastruktúra az 1980-asakat. A falakból több évtized alatt lerakódott izzadtság és gépolaj szaga párolog. A szolgálati idő eseménytelenségét a gépek hűtéséhez és a légkondihoz használt generátor dohogása teszi még elviselhetetlenebbé.
Minél kevesebb dolguk van a szolgálatteljesítő katonáknak, annál jobbak a világbéke esélyei. De az indítóállások személyzetét a hidegháború vége óta nem az atomháború aggasztja, hanem az, hogy a saját bőrükön érzik a karbantartások elmaradását: szó szerint rájuk rohad az atomprogram. Nemcsak a robbanófejek, a rakéták és a fizikai infrastruktúrák, hanem a karbantartáshoz szükséges dokumentumok is.
Az NNSA 2017-es jelentése szerint az indítóállásokhoz tartozó épületek rendszeres karbantartást igényelnének, de a Pentagon sokáig tologatta az alapvető javítások 3,7 milliárd dolláros költségét. Mindeközben az indítóállások személyzetének olyan nehézségekkel kellett megküzdenie, mint a bedöglő légkondicionálók, a beázó tetők, illetve a kígyók és rágcsálók rendszeres felbukkanása.
Ha nincs dokumentáció, nincs nukleáris biztonság
Mindezek nem új hírek: az amerikai nukleáris infrastruktúra már tíz éve is katasztrofális állapotban volt. Egy 2014-es jelentés szerint az arzenál már akkor sem felelt meg a konfigurációkezelési (CM) előírásoknak. Az amerikai Nemzeti Nukleáris Biztonsági Igazgatóság (NNSA) szigorúan ellenőrzi a CM-dokumentációt, mert csak így biztosítható a nukleáris arzenál szabványos bővítése és karbantartása.
A CM tartalmazza a rakétaindító állásokban használt technológiákat, a műszaki eljárásokat, a gyártási előírásokat, a mérnöki jóváhagyásokat és a verziószámok szerint csoportosított specifikációkat. A karbantartó és fejlesztő személyzet így mindig tisztában lehet a rendszer állapotával. Legalábbis elméletben. A valóságban több, a nukleáris arzenál karbantartásához szükséges dokumentum is eltűnt, olvashatatlanná vált vagy megsemmisült az elmúlt fél évszázadban.
Erről nem az archívumkezelők hanyagsága tehet; ez is csak az idő múlása. A papír megsárgulva és meggyűrődve is olvasható marad, de CM-adatokat nemcsak papíron tárolnak, hanem filmszalagon, mikrofilmen, mágneslemezen és röntgenfelvételeken is. A film néhány évtized után bomlásnak indul, a régi röntgenfelvételek pedig összetapadnak; hiába, az adat is csak annyira lehet tartós, amennyire az adathordozója. (Öröm az ürömben, hogy a Védelmi Minisztérium azóta felismerte, hogy a mágneslemezeket sem az örökkévalóságnak tervezték, így 2019-ben jóváhagyták hogy a nukleáris rakéták indítókódját ne floppyn tárolják.)
Az NNSA felettes intézménye, az Energiaügyi Minisztérium 2014-es jelentése számos dokumentációs hiányosságot tapasztalt az atomarzenál felülvizsgálata során. Figyelmeztettek, hogy a hiányosságok miatt nem garantálható, hogy a javításnál használt pótalkatrészek megfelelnek-e az előírt szabványoknak, és megjegyezték, hogy ez negatívan befolyásolhatja az amerikai nukleáris fegyverek megbízhatóságát és biztonságosságát.
Dorothy, Kansas nem létezik többé
Néhány éve egy rakétaindító létesítményben elromlott a teherlift motorja; a katonák ezzel érték el a 30 méterrel a felszín alatt található indítóállást. A rossz motorhoz hónapokon át nem sikerült pótalkatrészt szerezni, így a személyzet kénytelen volt csigafelvonót építeni, hogy utánpótlást küldhessenek a személyzetnek.
A karbantartók gyakran panaszkodnak a pótalkatrészhiányra; szerintük a technológia megfelel a célnak nincs baj, de a működtetése egyre több problémával jár. Hogy lépést tarthassanak a műszaki eszközök állapotromlásával, a karbantartók gyakran működő eszközökből szerelik ki a használható pótalkatrészeket, és ott használják fel őket, ahol nagyobb szükség van rájuk. És ezek nemcsak liftalkatrészek, hanem gyakran a nukleáris arzenál eszközei. Két, név nélkül nyilatkozó karbantartó szerint a Minot Légibázison igen kényes rakétavezérlő rendszert használnak, ami gyakori alkatrészcserét és állandó odafigyelést igényel.
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a pótalkatrészek beszerzése gyakran nem pénzkérdés. Az Egyesült Államokban csak néhány erre szakosodott cég foglalkozik az atomfegyverek és vezérlőrendszereik javításával, karbantartásával, illetve a rendszerben álló eszközök élettartamának meghosszabbításával. A nem nukleáris felszerelések gyártását egyetlen cégre bízták: az Energiaügyi Minisztérium Nemzetbiztonsági Campusára, Kansas Cityben. Nincsenek tartalékok, se másodlagos beszállítók: ha ők nem gyártanak pótalkatrészt, akkor nem lesz, se vészhelyzet, se sürgősségi eljárás esetén.
A fegyverrendszerek nem nukleáris elemeit Kansas Cityben szigorúan ellenőrzik; ha hibás vagy hamisított alkatrész kerülne gyártásba, annak tetemes járulékos költségei lennének. Ha olcsóbb vagy nem szabványos kábelt használnának az elektronika huzalozásához, fennállna a veszélye, hogy a vezeték még azelőtt tönkremegy, hogy a személyzet észlelné a kárt. Ez az oka, hogy mindent Kansas Cityben gyártatnak a vezetékektől és csavaroktól a komplex rakétaindító rendszerekig. Mivel a nukleáris fegyverek 80 százaléka ilyen elemekből áll, a kormányzati elszámoltatási hivatal (GAO) szerint elkerülhetetlen a kansasi telephely bővítése; csak így sikerülhet lépést tartani a javítási igényekkel.
„A Kansas City-i telephelyre nehezedő munkaterhelés megnőtt; ma olyan csúcsokat ér el, amilyenre a hidegháború vége óta nem volt példa.”
– írta a kormányzati elszámoltatási hivatal a tavalyi jelentésében. Ebben arra is figyelmeztettek, hogy az ellátási lánc nehézségei, illetve a kansasi létesítmény alacsony alapterülete hátráltathatja az alkatrészek cseréjét és fegyverrendszerek élettartam-bővítési terveit.
Totális háború helyett precíziós csapásmérés
Az új nukleáris fegyverrendszerek fejlesztése többe kerül, mint a meglévők karbantartása. Ha az arzenál menedzsmentjét tisztán finanszírozási kérdésként kezeljük, jobb befektetésnek tűnhet az elavult rendszer kipofozása. De ez nem csak finanszírozási kérdés, és a dollármilliárdok semmit sem árulnak el az arzenál hatékonyságáról. Nem mutatják meg, hogy megéri-e tovább toldozni-foldozni az elavult, technikailag és katonailag is korszerűtlen rendszert.
Mert ez is fontos kérdés; atom és atom és között óriási különbség van. A hetvenes években, amikor az amerikai kormány országszerte több száz földalatti indítóállást telepített, az atomháború totális háborút jelentett, több százmillió halottal. A fegyverkezési stratégia a MAD, a kölcsönösen garantált megsemmisítés (mutually assured destruction) elvére épült. A MAD doktrína szerint a szemben álló felek nagyarányú nukleáris fegyverkezése olyan sakk-matt helyzetet teremt, ami paradox módon a béke garanciája lehet. Ha ugyanis a szemben álló feleknek több ezer nukleáris töltetük van, nem fognak támadást indítani egymás ellen: tudják, hogy az ellencsapás nekik is jóvátehetetlen veszteséget okozna.
Azóta jócskán megváltozott minden, amit a háborúról, a harcászatról és erőegyensúlyról gondoltunk. A hetvenes években Amerika ezerszámra küldte Vietnámba a sorállományú, gyakran tinédzserkorú katonáit. Ma már az ember érték, az amerikai hadseregben pedig hivatásos katonák szolgálnak. A háborúra úgy gondolunk, mint arra az ijesztő dologra, ami messzi-messzi országokban történik, nem nálunk; így fordulhat elő, hogy egy európai terrortámadás vagy a WTC-merénylet évekre tematizálhatja a közbeszédet. Ma már nem a tömegek, hanem az egyén halála tűnik ijesztőnek, és ilyen hozzáállással egyetlen nukleáris robbantás is kész katasztrófa lenne.
Az atomfegyverkezés is ennek megfelelően változott. Ma már nem a tömegpusztítás, hanem a villámgyors, precíziós csapásmérés a célkitűzés. Ha valami, ez felboríthatja a MAD doktrína egyensúlyát. A hiperszonikus (a hangsebeség legalább ötszörösével haladó) rakétákra épülő fegyverrendszerek nem népirtásra használhatók, hanem villámgyors, igen fájdalmas és nagyon precíz támadásokra. Ezek a rakéták százezreket ölhetnek meg mire az ellenfél felfogja, hogy megtámadták.
A hetvenes évekbeli támadó és elhárító rendszereket nukleáris szőnyegbombázás ellen fejlesztették ki. A rakétáktól nem azt várták, hogy halálpontosan célba találjanak, hanem azt, hogy a lehető legnagyobb kárt okozzák. Az elhárító rendszerek a száz- meg ezerszámra érkező ellenséges ICBM-eket ritkította volna, de ez sem volt Vaskupola-szintű precíziós védelem: legfeljebb annyit érhetett volna el, a támadásban hogy ne 120 millióan haljanak meg, csak 100 millióan.
De ma nem attól félünk, hogy a felek ezerszámra lövik majd egymásra a rakétákat, hanem attól, hogy egyetlenegy is célba ér, és elképzelhetetlen fájdalmat okoz. A pusztulófélben lévő amerikai nukleáris arzenál nem tud megvédeni az efféle fenyegetéstől. Vajon így is jó befektetésnek tűnik az elavult fegyverrendszerekre költeni?
A MAD doktrína erőegyensúlyának fenntartásáért mindenképpen érdemes. Csak az amerikaiak több ezres arzenálja állítható szembe az oroszok több ezres arzenáljával; és csak ez garantálhatja, hogy egyik félnek se jusson eszébe támadást indítani. Hogy lassan nem is lesz mivel támadást indítani? Nos, csak reménykedhetünk benne – igaz, nem alaptalanul –, hogy az orosz nukleáris fegyverrendszerek sincsenek jobb állapotban, mint az amerikaiak.
Modernizációra van pénz, karbantartásra nincs
Az NNSA 2017-es jelentését Tom O’Halleran kongresszusi képviselő is elolvasta. A Kongresszus előtti felszólalásában aggasztónak nevezte a nukleáris arzenál állapotát, és a veszélyes nukleáris balesetek növekvő kockázatáról beszélt. Ekkor már látszott, hogy a Pentagon is elszánja magát az atomarzenál fejlesztésére. Az amerikai légierő tavaly szeptemberben 13,3 milliárd dolláros szerződést kötött a Northrop Grumman hadiipari céggel egy új típusú nukleáris hordozórakéta tervezéséről és gyártásáról.
Csepp a tengerben, mondhatnánk – de a tenger igen mélynek tűnik. A Pentagon tavalyi közleménye (amit az Arms Control Association és a Bloomberg is szemlézett) azt írja, hogy az amerikai Védelmi Minisztérium 2029-ig 100 milliárd dollárt szán új típusú nukleáris fegyverek fejlesztésére. Csak a kontraszt kedvéért: ennyi pénzből egy Mars-expedícióra is futná. 100 milliárd dollárból falat építhetnénk New York köré, hogy megóvjuk a tengerszint-emelkedéstől. Vagy kifizethetnénk belőle hárommillió koronavírusos páciens kórházi ellátását.
Ahhoz képest, hogy a meglévő arzenál milyen elkeserítő állapotban van, meghökkentőnek tűnik, hogy a Pentagon nyakló nékül szórna ki tíz- és százmilliárd dollárokat új atomfegyverek fejlesztésére, míg a régiek karbantartására nem szívesen költene. A Military cikke is rámutatott arra az ellentmondásra, hogy amikor Mark Milley tábornok (a hadsereg vezérkari főnöke) és Lloyd Austin hadügyminiszter nemrég néhány milliárd dollár támogatást kértek a fél évszázados atom-dinoszauruszok életben tartására, kérdéses volt, hogy megkaphatják-e.
Furcsa, mert mindeközben a Pentagon a fennállása óta sosem látott mértékben bővítené a nukleáris arzenál mindhárom lábát: a föld alól, a levegőből, illetve a tengeralattjárókról indítható fegyverek fejlesztésére nagyjából 400-1000 milliárd dollárt költenének.
Vannak, akik vitatják, hogy a nukleáris fegyverkezés legjobb befektetése-e az elavult arzenál toldozgatása és a szárazföldi indítóállások alkalmazása; szerintük inkább újabb nukleáris platformokat kéne fejleszteni, amik hatékonyabban szolgálhatják az elrettentést, mint a tömeges pusztítás rémképe. Civilként nehéz eldönteni, hogy kinek van igaza. Adam Smith, a Képviselőház fegyveres szolgálatokért felelős bizottságának elnöke egy felszólalásában azt mondta:
„Szerény véleményem szerint több fegyvert gyártunk, mint amennyire szükségünk van. Felül kell vizsgálnunk a robusztus elrettentés költséghatékonyabb módjait, és a munkánk során erre kell törekednünk.”
Miley ugyanakkor a meglévő arzenál megőrzését is fontosnak tartaná. Hogy felkészüljön a védelmi költségvetéssel kapcsolatos kongresszusi meghallgatásokra, Miley ellátogatott Minot-ba, ahol bemászott egy, az 1960-as évek óta rendszerben álló B–52 Stratofortressbe, és arról faggatta a személyzetet, hogy milyen bővítések segítenék őket a légi bevetéseken. Ezután egy 1969-ben gyártott helikopterrel, egy UH–1N Huey-val repült el a rakétasilóhoz, amelynek az indítóállását 1962-ben építették.
„Beléptünk abba a korba, amelyben a mai rendszerek gyártási életciklusa a végéhez közelít. Úgy vélem, hogy a nukleáris és a stratégiai elrettentés a második világháború óta eltelt hét évtizedben hatékonyan megakadályozta a nagyhatalmak közötti háborút. És azt hiszem, hogy amíg nem találunk valami jobbat helyette, azt kell bővítenünk és modernizálnunk, amink van.”
– mondta Miley.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
