A legfrissebb kutatások szerint a kölnivíz ölte meg Napóleont

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

Kétszáz éve, 1821. május 5-én halt meg Szent Ilona-szigetén I. Napóleon francia császár, de a halálának a pontos okáról még mindig vitatkoznak a történészek. Akad olyan összeesküvés-elmélet is, amely szerint nem is halt meg, hanem új életet kezdett Észak-Amerikában, de ez a nagyság átka: Elvisről, Petőfiről és Zámbó Jimmyről is terjedtek hasonló elképzelések. 

A brit De Montfort Egyetem (DMU) orvosbiológus professzora, Parvez Haris szerint megvan a megoldás: Napóleon vesztét egyszerűen az okozta, hogy túlságosan szerette a kölnivizet. Haris szerint a császár által kedvelt kölnivíz gazdag volt illóolajokban, amelyeket más módon is magához vett, ezek pedig extrém mennyiség esetén hosszabb távon fekélyeket és rákos elváltozásokat okozhatnak. A fekély nem is lenne csoda: Napóleonról köztudott volt, hogy imádta a kölnit, naponta két-három üveggel is elhasznált, és nemcsak külsőleg alkalmazta, hanem olykor meg is itta. Ettől a császár azt remélte, hogy a hadjáratok során megóvja majd a betegségektől, amiben tulajdonképpen igaza is lett, csak épp rákot kapott tőle.

Egybevág az eddigi felfedezésekkel

Haris szerint ez Napóleon egyéb tüneteit is magyarázza, amelyekről korabeli írásos beszámolók is fennmaradtak (ide tartozik a saját orvosa, Francesco Antommarchi és a boncolást megfigyelő brit Walter Henry beszámolója is). A professzor szerint az, hogy Napóleon életrajzírója, Emmanuel de las Cases arról számol be, hogy a császárnak „nem a mi nemünkhöz hasonlatos” mellei lettek, illetve szőrtelen mellkasa volt, további bizonyíték az illóolajok jelenlétére, ezek ugyanis nagyobb mennyiség bevitele esetén felboríthatják a hormonháztartást. Haris szerint az, hogy az életrajzíró külön kiemeli a császár szőrtelen mellkasát, szintén alátámasztja a hipotézisét (mások szerint Napóleon egész egyszerűen csak elhízott, bár ez még nem tűnik annyira példátlannak, hogy külön emlegessék a melleit). 

Samuel William Reynolds metszete Napóleonról 1820-ból, egy évvel a halála előttFotó: Leemage via AFP

Haris további bizonyítékai: Napóleon az utolsó éveiben gyakran panaszkodott arra, hogy fázik, illetve görcsök is kínozták, ezek pedig a professzor szerint az eddigiekkel együtt a túlzott illóolaj-bevitel csaknem összes ismert tünetének megfelelnek.

Bár számos konteó övezi Napóleon halálát, az egyik legnépszerűbb az arzénmérgezés elmélete. Ennek van is némi alapja: a halála után mintát vettek a száműzött uralkodó hajából, és jelentős mennyiségű arzént találtak benne. Haris ezt nem is vonja kétségbe, sőt, azt állítja, hogy a császár szervezetében jelen lévő arzén még gyorsíthatta is az illóolajok okozta tünetek kialakulását, az viszont valószínűtlen, hogy ezen kívül a méregnek köze lett volna Napóleon halálához.

A mérgezés elméletét a világ egy svéd fogorvosnak, Sven Forshufvudnak köszönheti. A doktor Napóleon inasának, Louis-Joseph-Narcisse Marchand-nak az emlékiratait olvasgatta, amikor szöget ütött a fejébe, hogy a császár az arzénmérgezés klasszikus tüneteit produkálta. Forshufvud azt is kitalálta, hogy a gyilkos Napóleon egyik kísérője, Charles-Jean-Francois-Tristan de Montholon tábornok lehetett (hiába, akkoriban nem bántak szűkmarkúan a keresztnevekkel). 

Forshufvud és kanadai milliárdos mecénása, Ben Weider szerint Montholont a Bourbon-ház bérelte fel Napóleon meggyilkolására, és az angoloknak semmi közük nem volt az ügyhöz, Weider később azonban meggondolta magát, és összekötötte Montholont az angol érdekekkel. René Maury Weider és Forshufvud 1979-ben megjelent közös kötete után továbbgondolta az esetet: 1994-ben megjelent első könyvében tagadta, hogy Montholon Bourbon-ügynök lett volna, ehelyett azt állította, hogy a tábornok egyszerűen a várható örökségre pályázott, illetve bosszút akart állni egy korábbi megaláztatásért, amit Napóleontól kellett elszenvednie. Weider és Forshufvud egyébként a későbbiekben gyakran hivatkoztak arra, amikor regényes elképzeléseiket védték, hogy csak azért támadják óket, mert nem hivatásos történészek, komoly bizonyítékot azonban nem tudtak felhozni amellett, hogy az angolok vagy Montholon mérgezték volna meg az államférfit.

Gyomorrák

Az arzén-hipotézis egészen sokáig tartotta magát, de 2007-ben látszólag végképp megdőlt: kiderült, hogy Napóleon szervezetében valóban volt arzén, de már jóval azelőtt is akadt benne, hogy száműzték volna, és valószínűtlen, hogy ez végzett volna vele. Egy akkori kutatásban megvizsgálták a boncolásról szóló elsődleges forrásokat és a Napóleon környezetéből származó korabeli beszámolókat, és nem találtak arzénmérgezésre utaló jeleket. A boncolásról szóló beszámolóban nem említették az arzénmérgezés egyetlen jellegzetes tünetét sem, márpedig a boncolást végző orvos és az angol megfigyelők is képzett orvosok voltak, és biztosan feltűnt volna nekik, ha bevérzést találnak a szívben vagy rákos elváltozásokat a tüdőben és a vesében. További cáfolata az arzénos elméletnek az is, hogy ahogy Lente Gábor kémikusprofesszor a Száz kémiai mítosz című könyvben is felhívja rá a figyelmet, Napóleon hajszálaiban az arzén valóban meghaladta a ma elfogadott határértéket, a korabeli átlagos kitettséget viszont nem haladta meg, ezért nincs ok arra gyanakodni, hogy megmérgezték volna. Legalábbis arra nincs, hogy pont az arzénra gyanakodjon az ember, mérgezésnek az is mérgezés, ha valaki üvegszámra nyakalja a kölnit.

A halál közvetlen oka a fekélyek és a gyomorrák miatti belső vérzés volt. Robert Genta patológus szerint ezt a diagnózist erősítik meg azok a beszámolók is, amelyek szerint Napóleon élete utolsó fél évében legalább húsz fontot (körülbelül tíz kilót) fogyott, ami legalábbis feltűnő volt a jó étvágyú, elhízott államférfi esetében. Genta és társai szerint Napóleon nagyon súlyos beteg lehetett, már csak emiatt is kizárható, hogy a halálát megrendezték volna, és valahol titokban tovább élt: az ehhez hasonló méretű, elhelyezkedésű és áttétekkel rendelkező tumoros betegeknek még a modern kezelés és a kemoterápia mellett is mindössze 20 százaléka éli túl a kórt.

A világ legrosszabb diétája: sózott hús kölnivel

Genta 2007-ben még nem tudta megmondani, mi válthatta ki az államférfi szervezetében a fekélyeket, a rákot, végül pedig a belső vérzést: egy elképzelés szerint egyszerűen hajlamos volt a gyomorrákra, mert az apja is ebben veszítette életét, de a patológus szerint az, hogy az apa maradványai arra utalnak, hogy valamilyen daganatos megbetegedése volt, egyáltalán nem jelenti, hogy ő is gyomorrákban szenvedett volna. Genta szerint a betegséget a Helicobacter pylori nevű gyomor- és bélrendszeri kórokozó váltotta ki, ami először gyomorhurutot, majd fekélyeket okozott, ezzel pedig növelte a gyomorrák kialakulásának kockázatát. A patológus azt sem tartja kizártnak, hogy Napóleon étrendje csak rontott a helyzeten: a császár a hadjáratokon javarészt sózott húst és zöldségeket fogyasztott, Haris szerint pedig ezt (kifejezetten a hadjáratokon) kölnivel öblítette le, mert tartott tőle, hogy elkap valamilyen egzotikus betegséget. Haris szerint elképzelhető, hogy ezzel megóvta magát a fertőzésektől, de az közismert, hogy az orvosokra nem hallgatott, pedig valaki csak figyelmeztethette volna, hogy literszámra nyakalni a kölnit nem olyan ragyogó ötlet.

Könnyen lehet, hogy Haris elmélete csak egy a sok konteó közül, amelyek Napóleon halálát övezik, de a professzor szerint minden egybevág az adatokkal, csak éppen korábban kevesebben foglalkoztak a politikus parfümfogyasztási szokásaival és az illóolajok rákkeltő hatásával. A professzor a bizonyítékait már benyújtotta publikációra egy szaklapnak, de a tanulmány még nem jelent meg. Haris mindenesetre azt állítja, hogy annyira biztos a dolgában, hogy bíróság előtt is hajlandó lenne tanúskodni az ügyben. 

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: