A médiában egyre gyakoribbak a tulajdonosi önzésről és a vállalati gonoszság különös megnyilvánulásairól szóló hírek. A közelmúltban a Mércén megjelen, a gyógyszergyárak viselt dolgait elemző írás, amelynek címe szerint „A szellemi tulajdon öl”, magát a tulajdont állítja pellengérre, konkrétan megjelölve a bűnöst: a vakcinakapitalizmust, amely a szegény országokból szedi ártatlan áldozatait. Vannak, akik a futball-szuperliga hamvába holt ötletét is a milliárdos tulajdonosok profitéhségének tulajdonítják, és sokak szerint a fékezhetetlen mohóság idézte elő a német csodavállalat, a Wirecard bukását is.

Nemcsak az elvakult forradalmárok, de a megkérdőjelezhetetlen erkölcsű művészek is sokszor a gonosz megtestesülésének és az emberiség ellenségének tekintik a tulajdont és pénzt. „Az enyim, a tiéd mennyi lármát szüle / Miolta a miénk nevezte elűle. / Hajdan a termő föld, míg birtokká nem vált, / Per, s lárma nélkül mennyi embert táplált” – írta több mint kétszáz éve Csokonai, de Shakespeare Athéni Timonja már jóval korábban undorító társadalmi betegségként tekintett a pénzre: „..a fekete fehér lesz, rút szép, jogtalan / Jogos, silány nemes, vén ifjú, gyáva hős. [...] Emberiség közös rimája, ki / Népek csoporti közt viszályokat szítsz”.

Vajon mikor és miért sétáltak bele őseink vigyázatlanul ilyen csapdába? Jared Diamond, a neves amerikai evolúcióbiológus szerint a végzetes tévedést akkor követtük el, amikor a gyűjtögetésről áttértünk a földművelésre, és letelepedtünk. Ennek a kényszerek és lehetőségek által egyaránt vezérelt folyamatnak ugyanis szükségszerű, bár nem szándékolt következményei lettek: az éhség és az egyenlőtlenség, sőt mellékbüntetésként az állattenyésztéssel még súlyos betegségeket is magára szabadított az emberiség. Más szemszögből azonban mindez mégis sikertörténenek bizonyult: benépesítettük a Földet, és a kultúra, a civilizáció vívmányaival kényelmessé tettük életünket.

Őseinket a kényszer mellett a lehetőségek csábítása is ösztönözte egyre feljebb lépegetni a történelem lépcsőfokain, amelyeket maguk építettek, önmagukban és környezetükben. A társadalmi felkapaszkodás rejtélyét egész sor eltérő szemléletű kutatás segített tisztázni. A kiindulópont a Homo sapiens családi közössége volt, amelyben az életet az ösztönös reciprocitás altruizmusa vezérelte: mindenki egyért, egy mindenkiért. Az adott természeti feltételek között az evolúciós szelekció alapvetően a nagyobb közösségeknek kedvezett. Ez arra késztette a családokat, hogy csapatokká, majd még nagyobb törzsekké kapcsolódjanak össze. A valóságban azonban nem pusztán a nagyobb méret, hanem a belső integráltság volt a siker feltétele. Az elmúlt időszakban több, részben kísérleti vizsgálat kutatta a közösségbarkácsolás miértjét. Az ember első megoldandó problémája: miként teremti elő az élethez szükséges javakat?

Ez a kérdés már a családban is eleve úgy vetődött fel, hogy miként osztom fel időmet a magam ellátása és társaim szolgálata között. A válasz az úgynevezett feladatváltási költség (task-switching cost) elemzésével adható meg. Folyamatosan mérlegeljük: akkor járunk-e jobban, ha magunk teremtjük elő, amire szükségünk van, vagy ha csere útján jutunk hozzá? A folyamat lehetséges kimeneteit elemezve ki lehetett mutatni, hogy amint az emberek felfedezik, hogy igényeik kielégítése a növekvő feladatváltási költségek miatt önellátással nem lehetséges, a cserére épülő társadalmat választják. Ez lehetővé teszi az igények folyamatos bővülését, egyben végképp ellehetetleníti az önellátáshoz való visszatérést. Így a társadalmak rákényszerültek a munkamegosztás folyamatos kiterjesztésére és a cserekereskedelemre.

A csereügyletek lebonyolítása azonban abban a korban érthető módon elég macerás lehetett. A kutatók beleélve magukat őseink helyzetébe elgondolkoztak azon, hogyan tehető zökkenőmentessé a csere. A probléma megoldására kísérletet terveztek: változó méretű és összetételű csoportokban vizsgálták az emberek együttműködési hajlandóságát. Azt találták, hogy amíg csak néhány fő alkotta a csoportot, az együttműködést az ösztönszerű reciprocitás biztosította. Ahogyan azonban nőtt a létszám, és a cserepartnerek többsége nem ismerte egymást, a kapcsolatot csak segédeszköz révén lehetett fenntartani. A kísérletben ezért egy zsetont rendszeresítettek, amivel bárki megjutalmazhatta partnerét, ha az segítőkésznek bizonyult. Aki pedig szolgáltatásaiért cserébe egy zsetont kapott, azzal azután ő is fizetett másoknak, amikor őt szolgálták ki. A kutatók tehát feltalálták és üzembe állították a pénzt, és láss csodát: az önmagában értéktelen zseton valódi pénzként kezdett működni, és képes volt fenntartani az együttműködést a nagy csoportokban is.

Kiderült tehát, hogy a pénz a nagyobb közösségek stabil létezésének nélkülözhetetlen feltétele. Ám az is nyilvánvalóvá vált, hogy ehhez a hasznos tulajdonságához kellemetlen mellékhatások is járulnak. Miközben a zseton a kísérletben – miként a pénz a valóságban – közvetítette a cserét, kiszorította az önzetlen együttműködést. Szabállyá rögzült, hogy „ami az enyém, azt csak pénzért adom”. Jó hír viszont, hogy ez az szabály nemcsak egyben tartja a csoportot, de a „valamit-mindig-valamiért” elv még a potyautasságból, azaz a viszonzás elmulasztásából is kigyógyít. Az emberek tehát a munkamegosztás és a pénz alkalmazásával megtanulták egymást szolgálni, és ezzel egyre újabb lépcsőfokokat építettek a jövő felé. Fokozatosan értelmet nyert kigondolni és fáradságos munkával megvalósítani új dolgokat, hiszen a csere lehetővé tette az ebből származó haszon élvezését.

Kiderült azonban, a rendszer zökkenőmentes működésének van egy további feltétele: az innováció és a többletmunka kellő ösztönzéséhez el kell fogadni a magántulajdon létét. Vagyis nem önmagában a technikai újítás a fejlődés motorja, hanem a zökkenőmentes cserét biztosító pénz és a kereskedelem, főként azonban - tetszik, nem tetszik – a tulajdon. A kutatások egybehangzóan bizonyították: a fejlődés felgyorsulását a növekvő csoportméretek, a csoport integrációja, ezeket pedig a mezőgazdasági termelést segítő tulajdoni szerkezet tette lehetővé. A termelékenység növekedését, a gazdaság fejlődését, vagyis a modernitást a pénzen, a piacon és a magántulajdonon alapuló rendszer teremtette meg.

Ezeknek az intézményeknek köszönhető tehát, hogy a társadalmak egyre dinamikusabban fejlődtek. Ugyanakkor, ahogyan ez lenni szokott, megjelentek a kikerülhetetlen és súlyos mellékhatások is: kialakult a vagyoni és státuszbeli egyenlőtlenség. Az induláskor alapvetően egalitárius csapatokban fokozatosan rögzültek, majd növekedtek a különbségek, és ez félelmetes jövőt vetített előre. A közösségek a növekvő méretek miatt eleve heterogénebbé váltak, az egyéneket egyre több idegen vette körül, és ettől kezdve az egyenlőtlenség is „megfertőzte” a társadalmakat. Az addigi ösztönszerűen követett szabályokat mind többen és mind gyakrabban hágták át. Elkerülhetetlenné vált a szabályszegők megfegyelmezése. Erre megoldásként egy kézenfekvő, de kényelmetlen eszköz kínálkozott: a büntetés. A kérdés csak az volt: ki és hogyan büntessen, illetve ki viselje annak költségeit?

Kalr Sigmund, a Bécsi Egyetem matematikaprofesszora, az evolúciós játékelmélet egyik megalapozója és kollégái 2010-ben tették közzé tanulmányukat, amelyben a büntetések lehetséges formáit vizsgálták. Az egyik ezek közül az úgynevezett peer punishment, amikor a szabályszegőt az éppen arra járó szemtanú – aki nem szükségképpen a károsult – bünteti, persze a saját költségén. Ez a norma alkalmazását jelenti: a kis közösségekben az elvárt viselkedési szabályokat nemcsak be kell tartani, de másokkal is be kell tartatni őket. Vagyis a szabályszegőt akkor is köteles vagy büntetni - a saját költségeden -, ha nem téged ért kár. A másik büntetési forma, a pool punishment esetén a közösség tagjai összedobják a pénzt, és ebből fizetik a hivatásos büntetőket, mint napjainkban a rendőrt, jogászt, bírót és börtönőrt, akiket adóból fizetnek. A kísérletben tehát kipróbálták, mire mennek az állammal: ha a szabályok ellen vétőket az arra illetékes nyakon ragadja, a másik elítéli, és akinek ez a feladata, végrehajtja az ítéletet.

A kutatók ez után feltették a kérdést: melyik büntetési rezsim a hatékonyabb? Azt találták, hogy amíg a közösség kicsi, mindenki ismer mindenkit, így azzal is tisztában vannak, hogy a szabályszegőt valaki biztosan észreveszi, és a büntetés nem marad el. A kis közösségekben tehát a peer punishment nemcsak hatékony, de olcsó is: mivel ritka a szabályszegés, a büntetés sem kerül sokba. A nagy közösségben viszont, ahol sok az idegen és nagyok a különbségek, elterjednek a másodrendű potyautasok. Ők fegyelmezetten betartják ugyan a szabályokat, de ha nem őket érte a kár, saját költségen nem büntetnek. Ez azonban a szabályszegés elterjedéséhez és a közösség széteséséhez vezethet. A kísérletek félreérthetetlen eredménye: nagy és heterogén társadalmakban kizárólag az állam által működtetett pool punishment tudja megfegyelmezni a megszaporodó szabályszegőket. Viszont a hivatásos és az adóból fizetett büntetők és szabályalkotók segítségével - az egyenlőtlenség és a heterogenitás ellenére - a társadalom egyben tartható.

Világunk gazdagsága, a szolgáltatások kifinomultsága és a hétköznapok a régebbi korokhoz képest szembeszökő biztonsága végső soron a pénz, a piac, a magántulajdon és az ezek kiszámítható működését biztosító állam jótéteményei. Persze a helyzet azért ennél ellentmondásosabb, a „jótevők” tevékenysége ugyanis kikerülhetetlen mellékhatásokkal is jár. Mindenekelőtt azzal, hogy a pénz és a magántulajdon az állam által nyújtott biztonságra támaszkodva megteremtette a vagyonépítés lehetőségét. A vagyon azután növekvő hatalmi különbséget hozott létre, és ennek alapján a felsorolt intézmények összjátéka előidézte a jól ismert torzulást, a kizsákmányolást is előidézte. Ennek mechanizmusát nem várt módon a szenvtelen matematika képes volt megvilágítani.

A társulásokat már az állatok világában is a partnerek egymást segítő gesztusainak és támogató szolgálatainak a csereberéje fűzi össze. Ezen cserekapcsolatok elemi folyamatait tárta fel a játékelmélet. Egyik legismertebb modellje, a fogolydilemma játék a viselkedés motívumait egy olyan, meglehetősen gyakori helyzetben elemzi, amikor a cserepartnerek választhattak az együttműködő (a partnerben megbízó), illetve az önző (a partnert becsapó) viselkedés között. A lehetséges lépéseket, és a hozzájuk rendelt jutalmakat és veszteségeket egy 2×2-es formájú kifizetési mátrix írja le, ami félreérthetetlenül mutatja, hogy az együttműködés kifizetődő, de a csalás még inkább az.

Mindez világosan feltárul az úgynevezett ismétléses fogolydilemma játékban, ahol a partnerek sok meneten keresztül csereberélnek, az együttműködés és a csalás következménye pedig folyamatosan halmozódik. A kifizetési mátrix értékeit sokáig eleve adottnak vették: mintha a sors osztotta volna ki a játékosok részesedését. Csaknem egy évtizede azonban új szemszögből tekintettek rá a fogolydilemma játékra. William Press és Freeman Dyson észrevették, amit Marxék másfél évszázada: ha valaki saját önző érdekében befolyásolni tudja a kifizetési mátrix értékeit, az partnere rovására növelni tudja saját részesedését, vagyis kizsákmányolhatja őt. Ezt a befolyásolási képességet a társadalomban éppen az előzőekben „jótevőknek” nevezett intézmények biztosítják. Ezek hatalom által manipulált összjátéka lehetővé teszi, hogy olyan szabályt kényszerítsenek a társadalomra, amely felülírja az osztozkodás méltányos, bár nem szükségképpen egyenlő arányait.

A társadalmi fejlődés kikerülhetetlen intézményei, a pénz, a piac, a tulajdon és az állam tehát a hatalmat birtoklók kezében olyan eszközzé váltak, amivel a közösségre kényszeríthetik saját érdekeiket. A kizsákmányolást nem önmagukban ezek a sokak által bűnösnek, mások szerint jóságosnak tekintett intézmények idézik elő, hanem az az egyenlőtlen hatalmi helyzet, amelyben a politikai és gazdasági elit előnyös pozícióira támaszkodva egyenlőtlenné formálja a társadalmi csereügyleteket. Vagyis a vkacinák esetében például nem „a szellemi tulajdon öl”, hanem a vállalatok által meghekkelt szabadalmi rendszer. A megvásárolt politikusok közbenjárása tette lehetővé a vállalatonak, hogy szinte beláthatatlan időkig kitolják a szabadalmi védettséget. Ugyanígy nem a szuperliga egóvezérelt fejesei ölik meg a labdarúgást, hanem a mohóság által vezérelt befektetők, akik, ha időben felriadunk, meghátrálásra késztethetők. A tanulság: a politikában a gyógyászathoz hasonlóan fontos, hogy felismerjük a baj természetéhez, ehhez illesszük a terápiát, és miközben a betegség gócpontjai támadjuk, felkészüljünk az elkerülhetetlen mellékhatásokra is.

A szerző okleveles fizikus, a filozófiai tudományok kandidátusa, a Budapesti Gazdasági Egyetem tanára. További írásai a Qubiten itt olvashatók.