Egy új típusú optikai csalódás hatására a nézők ragyogó fénysugarakat vélnek látni az alábbi ábrán. A sziporkázó csillagkitörés fantázianevű új optikai illúziót kitalálói az i-Perception című folyóirat június 29-i számában megjelent tanulmányban írták le részletesen.

A kép viszonylag egyszerű mintázatú: a fehér háttér előtti, mandalaszerű koncentrikus koszorúk szemlélése közben szinte mindenki meglátja a kör közepéből kiinduló sugarakat, kicsit olyanok, mint amikor a felhők közül kibújik a nap. A néző azért látja ezeket a nem létező sugarakat, mert az agya összeköt egyes pontokat a koncentrikus koszorúk között.

Michael Karlovich, az idegtudományos háttérrel is rendelkező képzőművész 2019-ben rajzolta meg az ábrát, amikor logót tervezett Recursia Studios nevű dizájncégének. Amikor befejezte az ábrát, és megfigyelte az általa okozott optikai csalódást, saját bevallása szerint biztos volt benne, hogy ilyen típusú illúziót még nem látott korábban, és egyből foglalkoztatni kezdte a vélt látvány mögötti mechanizmus.

Kisvártatva összefogott Pascal Wallisch-sal, a New York Egyetem pszichológus-adattudósával, hogy tudományosan is megvizsgálhassák a kérdést.

Egymást metsző hétszögek

Az ábrát alkotó koncentrikus koszorúk egy-egy csillag alakú sokszögből állnak, amelyek egymást kettéosztó, hét oldalú poligonokból épülnek fel. A csillag alakú sokszögeket Karlovich úgy rendezte el, hogy az egymást kettéosztó hétszögek közötti metszéspontok a nézők számára világos pontként jelennek meg a periférián, mert ezek a koszorúk legkeskenyebb részei. Mivel a világos pontok egy vonalba rendeződnek az egyes koszorúkon, az agy illuzórikus vonalszakaszokkal köti őket össze, holott a háttérszínben semmilyen változás nincs – és így jönnek létre az ábra közepéből kiinduló sugarak.

A hatás ugyanakkor tünékeny, tehát az ábrán gyorsan mozgatva a szemet a sugarak el-eltűnhetnek, vagy épp ellenkelőleg, megerősödhetnek.

Az agyat becsapó optikai csalódásokból sok van (van olyan közismert illúzió, amely ráadásul nem is az agyat, hanem már a szemet megzavarja), a fenti jelenség mechanizmusát azonban még nem tanulmányozták és írták le korábban. Eddig kizárólag rácsos szerkezetet ábrázoló rajzokhoz, és nem koncentrikus körökhöz kötődtek a nem létező vonalak és körök.

A rácsos ábrákon, mint amilyen az alábbi Hermann-rács, sokkal könnyebb a szemet megragadó világos pontokat kreálni a rács metszéspontjainál.

A sziporkázó csillagkitöréssel végzett kísérletekből kiderült, hogy a hatás a kép méretétől függően fennáll, és nem számít a szín sem, amíg a háttér és a koszorúk között elég erős a kontraszt. Az ábra forgatásával a sugarak láthatóbbá váltak, és minél több koszorú szerepelt a rajzon, annál erősebbnek bizonyult a hatás.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: