A Keravill felkérésére készült minden idők legszórakoztatóbb videómagnó-használati útmutatója

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

RTFM, azaz read the fucking manual. Évtizedekig lehetett ezzel az akronimmal dobálózni, ha valaki nem értette meg elsőre egy-egy készülék működését. Hát miért nem olvassa el a szerencsétlen a felhasználói kézikönyvet, amiben minden le van írva? Aztán eljött a programozható grafikus kezelőfelületek kora, és a kézikönyv nem a szakértelem, hanem a tervezői kudarc szimbólumává vált. Hát milyen felület az, aminek a kezeléséhez szájbarágóra van szükség?

Vannak olyan eszközök, persze, ahol az RTFM elve máig érvényes. Egy digitális kezelőfelületű, de elektromechanikus lelkű modern kávéfőző távolról sem annyira intuitív, mint a macOS legfrissebb verziója, a Windows Start menüje, vagy az öt perc alatt kiismerhető mobiltelefonok. Az atomerőművek üzemeltetőitől és az utasszállítók pilótáitól is elvárható, hogy munka előtt tanulmányozzák a berendezések szakszerű működtetését. Az viszont kijelenthető, hogy a kézikönyv szerepe mára sokadlagossá silányult: már nem nélkülözhetetlen, funkcionális dokumentum, mint 20-30 éve volt. Érthető. Meddig maradna meg a piacon egy mobilgyártó vagy egy videószolgáltató, ha az új készülékeken vagy felületeken nem lehetne szakképesítés nélkül lejátszani egy filmet?

Nem volt ez mindig így. Aki harminc évvel ezelőtt videózni akart, annak muszáj volt beleásnia magát a kézikönyvbe, hogy alaposan megismerje a kamerája vagy videómagnója működését. Nem volt elég célra tartani a telefont, és megnyomni a REC gombot, majd visszajátszani a PLAY-jel. Pontosabban a lejátszás még nem is volt problémás, de egy videómagnó programozásának elsajátítása, hát...  emlékszel, mit mondott Churchill vérről, verítékről és könnyekről?

A VHS formátum ugyanazt képviselte az otthoni videólejátszásban, mint a Ford T-modell az autózásban. Nem olyan értelemben, hogy nem volt elődje: akinek futotta rá, az a hatvanas években is vehetett magának szupernyolcas filmvetítőt és -felvevőt otthonra. Bár ezeket is nehezebb volt kezelni, mint a Netflix felhasználóbarát felületét, nem volt annyi funkciójuk, mint a modern videómagnóknak. A Ford T-modell használatát be kellett magolni. Gyújtás fel, gáz le, átváltani akkumulátorra, kurblizás, szívató ki, ismét kurbli, gyújtás le, gáz fel, majd átkapcsolni mágnesre – azért ez jóval bonyolultabb, mint beülni a volán mögé, és elfordítani a slusszkulcsot.

Fotó: TOSHIKAZU SATO/The Yomiuri Shimbun via AFP

Az első videómagnók (VCR) tisztán elektromechanikus készülékek voltak. A fejlettebb modellekbe került primitív mikroprocesszor is, ami a megjelenített feliratokért és az optimális fejbeállításért felelt, de a lejátszóknak nemhogy intuitív, hanem semmilyen grafikus kezelőfelületük nem volt. A gépek használatát be kellett magolni, de ez minden logikát nélkülözött: a funkcionalitást nem lehetett grafikus felhasználói felület mögé bújtatni. Jó mulatság, férfimunka volt: nem véletlenül szerepelt Bridget Jones újévi fogadalmainak listáján a „videó programozását megtanulni” tétel. (Spoiler: a hősnő ezt a fogadalmát a történet végéig elbliccelte.)

Hogy mindez mennyi nyűggel járt, azt minden idők legbetiltottabb VCR-használati útmutatójával fogjuk illusztrálni.

VHS-ről VHS-en

„Ki az isten tiltana be egy videómagnó-kezelésről szóló filmet?” – kérdezheted elhűlve, ha 1) fiatal vagy, 2) nem ismered a magyar állam működését. És egyáltalán miért? Tartalmi vagy esztétikai okokból? Ha belepörgetsz a Siemens FM 523 képmagnó kezelése c. kisfilmbe, mindkettőre jogosan asszociálhatsz. A kisfilm nettó információtartalma és elképesztő látványvilága láttán-hallatán minden mérnök és ízlésrendőr a bicskájához kap, de most nem erről van szó: ezt a filmet szerzői jogi okok miatt helyezték hatályon kívül.

A kisfilmet Cs. Kádár Péter, a Magyar Rádió egykori hangmérnöke töltötte fel a Youtube-ra. A hangtechnika iránt érdeklődőknek ismerősen csenghet a neve – ő volt a Diszkónika c. könyv szerzője –, az avatatlanabbak arról emlékezhetnek rá, hogy 2006-ban feljelentette az Iwiwet (egy Adolf Hitler-kamuprofil miatt), 2019-ben pedig Gulyás Mártont (az úristen se tudja, hogy miért). 2005-ben negyvenkétezer-ötszázhetvennyolc karakteres cikket írt a Filmkultúrába a videókazetta-warezolás létjogosultságáról, ebből derült ki, hogy ő is közreműködött a film elkészítésében, illetve a film betiltásának okait is elmesélte.

„A nyolcvanas évek végén [...] kért meg engem és Kishonti István barátomat a Keravill arra, hogy készítsünk olyan videokazettákat, amelyek a cég választékában szereplő képmagnók kezelését mutatják be. Ezeket a kazettákat a Keravill minden egyes képmagnóhoz mellékelte, természetesen készüléktípusonként más-más fajtát. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve, a bolti kirakatokban elhelyezett tévékészülékeken is vetíteni kezdte a „filmeket”. Kár volt. Egy kevéssé derűs napon egy még kevésbé derűs hangvételű levelet kaptunk a Szerzői Jogvédő Hivataltól, amelyben arra szólították föl a vállalatot, hogy fizesse be a kazetták nyilvános közvetítéséért járó jogdíjat. Szép kis összeg szerepelt a levélben, amit ugyan soha nem fizetett ki a Keravill, de a további kazetták gyártását és a kirakati vetítést azonnal leállította. Azért volt kellemetlen meglepetés a jogvédő követelése, mert sem a cég, sem az alkotók nem kérték, hogy védjék meg őket. Az alkotók – nemcsak a barátom és jómagam, hanem a filmekben szereplő hölgyek és a technikai munkálatokat végző Selyemgombolyító stúdió is – úgy érezték, hogy tisztességesen megfizették őket, az alkotások pedig ún. nagyjogdíjasak voltak, amihez a jogvédőnek semmi köze. (Ma már ez lényegében igaz, akkor azonban a Jogvédő Hivatal mindenbe beleszólt.)”

Persze ez nem olyan súlyú betiltás, mint amikor a CPg-t börtönözték be a „rohadt tetves kommunista banda / miért nincsenek ezek felakasztva” soraikért, de az eset jól illusztrálja a magyar jogkezelési gyakorlat eszelősségét.

Hát így keletkezett a film. Ma már elképesztően nagyvonalú gesztusnak hat, hogy a Keravill minden általuk forgalmazott videómagnó-típushoz külön bemutatófilmet készíttetett, de a videó- (bocsánat: kép)magnó a nyolcvanas-kilencvenes években megfizethetetlenül drága volt az átlagembernek. A külföldről importált készülékekért több tízezer forintot, a havi átlagfizetés többszörösét kérték el; ennyi pénzből akkoriban (több) autót lehetett vásárolni. Ebben a kontextusban már érthetőbb a történet: az ingyenpezsgő a 7-es buszon luxusnak hatott volna, de a Malév-járatokon nem.

A VHS-en kiadott használati utasítás amúgy nem hungarikum. A Microsoft a Windows 95 piacra dobása előtt a szoftveripar addigi legdrágább reklámkampányával támogatta meg az új operációs rendszer megjelenését. Volt köztük egy videókazettán kiadott tutorial is, amihez leigazolták a Jóbarátok (Friends) két sztárját, Jennifer Anistont és Matthew Perryt. Figyelembe véve, hogy minden, a Jóbarátok nevével fémjelzett termék elképesztő sikert arat, elég hervasztónak tűnik a kisfilm 4,5 pontos IMDB-értékelése – és egyben felveti azt a kérdést is, hogy van-e értelmük a videókazettán kiadott tutorialoknak.

Fontos különbség azonban, hogy a Microsoft Windows 95 Video Guide-ot videómagnón lehetett lejátszani, de egy operációs rendszer kezelését mutatta be. Ezek párhuzamos történetek – hardveres multitasking, ha úgy tetszik –, tehát lejátszás közben reprodukálhatjuk a képernyőn látottakat. De videómagnó-használati ismeretterjesztőt videón kiadni? Olyan ez, mintha egy ládában rejtenénk el az azt nyitó kulcsot: ha követjük az utasításokat, óhatatlanul leáll a lejátszás. Akinek testhezállóbb a frontális oktatás, és fotografikus memóriája van, alighanem jól tudja hasznosítani az elhangzottakat, de a többiek bajban lennének. (Már vagy százszor láttam a filmet, de ha husánggal vernének, akkor se tudnám hibátlanul visszamondani, hogy hogyan kell törölni a szalagról a műsorazonosító jeleket.)

De lássuk a filmet!

Útfekvése kitűnő, gyorsulása kifogástalan

A Siemens FM 523-as képmagnóról ez a leginformatívabb anyag az interneten: se felhasználói kézikönyv, se típusismertető nincs róla. A film képi világa a Szomszédok c. teleregényt és a korabeli Kontrax-reklámokat idézi, a zenei aláfestés meg egyházizene-remekművek körhintára írt remixét. Az akkoriban elérhető vizuális effektusokból (kijelölések, keretezések, kép-a-képben, animációk stb.) az összeset felhasználták. Ennél kilencvenes évekbelibb látványvilág nem létezik; talán csak azzal lehetne überelni, ha Friderikusz Sándor a Família Kft. főcímdalára rappelve mondana gyászbeszédet Antall József szerencsekeréken felravatalozott holtteste fölött.

Hogy Cs. Kádár ért a szórakoztatóelektronikához, a hangosításhoz és a stúdióhardverekhez, az nem kérdés. Az már igen, hogy akkor a forgatókönyv szövegezésében miért nem a mérnöki szemlélet tükröződik, hanem annak az állatgondozónak az aggodalma, aki kétségbeesve néz a porcelánboltba rontó vak tapírkölyök után?

A narráció hülyének nézi a vásárlót: úgy tesz, mintha a képmagnó egy egzotikus, kihalófélben lévő állat lenne, amivel csak a legnagyobb óvatossággal lehet bánni. A hátlapi OIRT / CCRT kapcsolóról nem azt mondják, hogy ezzel válthatunk a kétféle hangnorma-szabvány közül, hanem azt, hogy ezzel szüntethetjük meg a készülék búgását (már ha búg) – de kapcsolgassuk nyugodtan, ezzel nem lehet elrontani a készüléket. De ne legyenek illúzióink, ez az egyetlen bátorítás, ami elhangzik a filmben. A távvezérlő ceruzaelemeinek sem pozitív és negatív pólusai vannak, hanem DUDORA, és jaj nekünk, ha rosszul tesszük be, vagy ha letörjük az elemtartó fedelét. Világos, hogy akkoriban egy ilyen videó csillagászati összegbe került, de az autók sem voltak olcsók, és a Trabant-kézikönyvben mégsem narancsszín oldalvillogóról írtak, hanem indexről, és nem figyelmeztettek rá, hogy ne igyunk az akkumulátorsavból.

Az átlagfelhasználót persze csak az érdekli, hogy jó legyen a kép és a hang. A hangról a hátlapi kapcsoló gondoskodik, a kép hangyássága pedig az előlapi panel (nyitógomb: push/open, ejtsd: pu-Chopin) tracking (ejtsd: treking) gombjaival szabályozható. Szóba sem kerül, hogy ezzel igazíthatjuk a magnó lejátszófejéhez a kazetta szalagját, de nincs is rá szükség – ez mágia, nem technológia. Azért építenek a felhasználói ösztönökre: a negyedik percnél elhangzik az első tévedés/hazugság, miszerint „amiről eddig szó volt, azt akár ki is találhatta volna”. Ez információelméleti szempontból igaz; egy kis kreativitással tényleg eljuthatunk idáig, de egy Netflixen nevelkedett fiatalnak többet kéne gondolkodnia rajta, mint egy mérnöknek.

És az is igaz, hogy ami eddig történt, az tényleg a pehelysúly volt. Ismét: ezek alapvetően elektromechanikus készülékek, ahol a kezelőfelület kialakítását a készülék felépítése diktálja, és nem fordítva. Lássuk, hogy történik a tévécsatornák beállítása! Az előlapon meg kell nyomni a preset (ejtsd: preszet) gombot, majd a + és – gombokkal kiválasztani a magnó kijelzőjének felső sorában az 1-es számot, ami addig villog, amíg meg nem nyomjuk az OK (ejtsd: óká) gombot; ekkor az alsó sorban egy betű fog villogni (H), de a +/- megnyomásával kiválaszthatjuk az L betűt, majd ha megnyomjuk az ókát, a képmagnó megkeresi az első tévéállomást, és kigyullad az AFT felirat.

David Lynch óta nem volt senki a mozgóképtörténetben, aki ennyire értett ehhez: hogy egy, az egyik pillanatban még követhetőnek hitt történetet néhány másodpercen belül felfoghatatlanná tegyen. De az ő filmjeiben sose nyomott meg senki ilyen eleganciával + gombot.

Pluszmínuszídésiftóká

A felvételkészítés viszonylag egyszerű; csak kiválasztjuk a kívánt tévécsatornát, beállítjuk a szalagsebességet (ez mondjuk nem rossz funkció: félsebességgel rosszabb kép- és hangminőségben rögzíti a műsort, de hosszabb lesz a kazetta műsorideje), aztán megnyomjuk a lejátszón a REC (ejtsd: rec), vagy a távirányítón a PIROS PÖTTYÖS gombot.

A következő jelenetben elmagyarázzák, hogy hogyan lehet akár egy évre előre beállítani az időzített felvételeket. A távirányítón meg kell nyomni a PROG gombot, 10 másodpercen belül (?) be kell írni a rögzítendő csatorna programhelyének számát („legyen ez a tizenkettes”), majd be kell állítani a felvétel dátumát és pontos idejét (a kezdetet és a véget is), majd az ÁTADÓGOMBBAL továbbítani kell az adatokat a képmagnónak. Ennek hatására a magnó néhány másodperc múlva KIKAPCSOL (?), és addig kikapcsolva is marad, amíg el nem jön a beállított felvétel ideje. Itt hangzik el a film két legjobb mondata: 

  1. „Ebből az állapotból a Stop, a gyorstekerés vagy a Play megnyomásával keveredhet ki.”
  2. „A tanulás valóban szórakozás lesz, hiszen az Ön számára már nem félelmetes idegen, hanem engedelmes szolga a képmagnó és a távirányító.”

Jön a következő rész, ami több gondolkodnivalót ad, mint három évadnyi Twin Peaks: elmagyarázzák a felvételekre kerülő azonosító jelek működését. Ilyenkor a készülék egy úgynevezett ID (ejtsd: ídé) jelet rögzít a szalagra. Időkódolás ez, hogy tudjuk bookmarkolni a kívánt filmrészleteket vagy műsorkezdeteket. Ez tényleg hasznos funkció lenne, ha a megtanulása nem lenne bonyolultabb, mint felírni a felvétel időkódját egy darab papírra vagy a kazetta címkéjére, és szükség esetén odatekerni kézzel, mint az állatok.

De nem is a jel elhelyezése, hanem a törlése a felhasználóiinterfész-tervezés kibelezett állatorvosi lova. Ehhez meg kell nyomni a stop + nyilasgomb + nullaegy + gyors előre + átadás gombokat a távirányítón, majd az átadás gombbal továbbíthatjuk az egészet a képmagnónak. Miközben a magnó lejátszik, meg kell nyomni a SHIFT és SPECIAL gombokat, beírni a távirányítón, hogy 10, majd az átadógomb megnyomása után a magnó a törölni kívánt azonosító jelhez pörget, hang nélkül elindítja a lejátszást, és a kijelzőn villogni kezd az E felirat, ami az azonosító jel törlését jelzi. 

Ezen a ponton az átlagfelhasználó elsírja magát, és moziba megy.

Titkok következnek!

Ami valóban jópofa funkció, az a titkosítás: ha akarjuk, a kazettán levő felvételeket számkombinációkkal tehetjük rejtetté, és csak a kód bepötyögése után játszhatjuk le. Hogy ennek mi értelme van, az világos: a VHS formátum azért (is) szoríthatta ki a Sony saját formátumát, a Betamaxot, mert a pornóipar VHS-en adta ki az új filmeket. The internet is for porn – szokták mondani, de az otthoni felnőttfilm-forgalmazás öregebb az internetnél.

A titkosítás ebben az esetben olyan, mint a gyerekzár: a filmben egy Hupikék törpikéket néző kisgyerekkel illusztrálják az erotikus tartalmak feloldhatatlanságát. Egyúttal beállíthatjuk azt is, hogy a magnót csak meghatározott időpontokban használhassuk; ami ezen kívül esik, azt le is tilthatjuk. Így a gyerek nem fog legózás vagy tanulás helyett horrorfilmeket bámulni, bár megnézném én magamnak azt az anyukát, aki nem a TAKARODJ A SZOBÁDBA, ÉS FEJEZD BE A VIDEÓZÁST hangutasítással próbálna megoldani egy ilyen élethelyzetet. (Ugye, Bridget Jones?)

Akinek nincs fotografikus memóriája, az csak úgy jegyezheti meg az elhangzottakat, ha filmnézés közben szorgalmasan jegyzetel, de hogy ez mennyire értelmetlen, a lezárás előtti percekben derül ki, amikor – fekete humoros csattanó! – a készítők elárulják, hogy a többi információ mind benne van a kézikönyvben. Kedves nézőink, RTFM!

A film (tényleges) lezárásakor betekintést nyerhetünk a készülék belsejébe – persze, csak felvételen, hiszen a képmagnó egy rettentően bonyolult és komplex szerkezet, és eszünkbe ne jusson felnyitni. De nem is érdemes, mert a Keravill munkatársai végigpásztáznak a kamerával a nyomtatott áramkörökön. Eközben Handel Messiásának sajátos feldolgozása szól, ami önmagában is felér egy istenkáromlással. (A szentmise véget ért, menjetek békével – gondolhatja magában minden régi piarista diák.)

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: