A Pegasus-ügynél kisebb lehallgatási botrányba is buktak már bele politikusok

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

A napokban megtudtuk, hogy többek között kormánykritikus magyar újságírókat, politikusokat, üzletembereket és ügyvédeket figyelhettek meg egy izraeli kémszoftverrel, amelynek gyártója (NSO Group) kizárólag kormányzatoknak árulja a világ legfejlettebb kémprogramjának tartott Pegasust. Érdemi reakciók hiányában egyelőre nem állítható, hogy a magyar kormány lehallgatta (vagy lehallgatja) az ellenzéki vagy annak tűnő közszereplőket és civileket, de a Direkt36 cikkei szerint a jelek erre utalnak. Bár a magyar jogszabályok elég nagy teret adnak az állampolgárok megfigyelésére, titkosszolgálati szakértők szerint „nehezen elképzelhető, hogy újságírókat, üzletembereket nem visszaélésszerűen hallgattak le, jogszabályi alapon nehéz megmagyarázni a lehallgatásukat.”

Bár még nagyon friss a hír, a fogadtatása már érezhetően más, mint ami a közelmúlt történetének legnagyobb lehallgatási botrányait követte. A botrány ténye megkérdőjelezhetetlen, de a megdöbbenés már nem teljesen őszinte – sokan inkább azzal szembesültek, amit simán el tudtak képzelni a világ működéséről, de azért titkon remélték, hogy mégsem igaz. Hogy mekkorára duzzad a Pegasus-ügy, és mik lesznek a következményei, azt innen még nem látni, de az állami kémkedés nemzetközi története azt mutatja, hogy politikusok lemondása, kormányfőt elüldöző tüntetések is követhetik az eseményeket – vagy éppen a megfelelő bűnbak kikiáltása és némi kommunikációs csata után elül a botrány.

Lehallgatási botrányba bukott bele Richard Nixon, Jean-Claude Juncker és Nikola Gruevszki is, de hármuk későbbi pályája nagyon másképp alakult. Miközben olyan régi és új iskolás kémhatalmakban, mint Oroszország vagy Kína, szinte általánosak az állampolgárok megfigyeléséről szóló hírek, a nyugati világban még tud felháborodást okozni a kormányszervek kémkedése – még ha Bushnak, Obamának vagy Cameronnak nem is kellett lemondania a globális megfigyelési programok lesújtó részleteinek kiszivárgása után.

A Pegasust gyártó NSO Group központja Tel-Aviv közelébenFotó: JACK GUEZ/AFP

De hogy jutottunk ide?

A huszadik században nemcsak a totalitárius rendszerek, de a nyugati demokráciák is felfedezték a megfigyelő állam szerepének előnyeit. A kémkedés a diplomáciában, a kereskedelemben és a háborúban is jó eszköznek bizonyult, de idővel még csábítóbb lehetőséggé vált a zsarolásra alkalmas információk begyűjtése, csak úgy, szükség esetére. Ez egy máig ismétlődő ciklust indított el: a kémtechnológia fejlődésével kormányok vesznek titokban eszközöket vagy szoftvereket, nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva, majd kiderül, hogy saját polgáraikat, belső ellenségeiket és civileket is lehallgatnak velük. Meglepődés, felháborodás, ígéretek, és mehet tovább minden.

Az első nagy megfigyelési hullám az első világháború idején és a háborút követő években zajlott: miután 1917-ben az Egyesült Államok hadat üzent Németországnak, a szövetségi nyomozók és a katonai hírszerzők úgy látták helyesnek, hogy az országban élő tízmillió német bevándorlót alaposan szemmel tartják. Ezt a telefonok elterjedése előtt leginkább levelek millióinak átolvasásával és több százezer polgárőr szolgálatba állításával lehetett elérni. Az 1920-as években dübörgött a Black Chamber (Fekete kamra) program is, amelyben katonai kódfejtők szűrték meg az amerikai táviratokat, nagy táviratküldő cégek közreműködésével – erről maga a program vezetője, az első szivárogtatónak tartó Herbert Yardley írt könyvet a Black Chamber 1929-es feloszlatása után.

A második világháborúban a táviratok mellett már a telefonoknak is nagyobb szerep jutott: Franklin D. Roosevelt 1940-ben az FBI irányítása alá szervezett minden elhárítási feladatot, és felhatalmazta a nyomozóiroda vezetőjét, J. Edgart Hoovert a telefonhálózat lehallgatására. Hoover felismerte a szexbotrányok erejét, és olyanokat próbált sakkban tartani különböző felvételekkel, mint Martin Luther King Jr. vagy John F. Kennedy, így végül saját hatalmát építette a lehallgatásokkal – talán nem véletlenül tudott haláláig, közel 50 évig az FBI élén maradni.

Az FBI-nak és a CIA-nek 1952-től kezdve egy új kormányszervvel, a Nemzetbiztonsági Ügynökséggel (NSA) is együtt kellett dolgoznia, és közös projektekből nem is volt hiány. Miközben az NSA a Shamrock program keretében 30 éven át hallgatta le a legnagyobb telekommunikációs cégek üzeneteit, a hatvanas években indult Minaret programban a „belső ellenségeket,” vagyis civil aktivistákat és a vietnámi háborút ellenző csoportokat figyelték meg a titkosszolgálatok. Az alkotmánysértő tevékenységet 1975-ben állíttatta le egy szenátusi bizottság, de aztán egy hírszerzési törvény beiktatásával megmaradt az ügynökségek kémkedési joga – csak egy titkos törvényszéktől kellett engedélyt kérni hozzá.

Richard Nixon bejelenti lemondását a Fehér Házban, 1974. augusztus 9-énFotó: WHITE HOUSE/AFP

Ez a döntés persze csak azért születhetett meg, mert az USA épp minden idők legnagyobb lehallgatási botrányán volt túl. Az 1972 és 1974 között lezajlott Watergate-botrány azzal indult, hogy Richard Nixon elnök és kabinetje hevesen tagadta, hogy bármi köze lenne a demokrata ellenfelek irodájába való betöréshez és a lehallgatásukhoz, és azzal végződött, hogy az elnök lemondott, a bizottsági nyomozások pedig sosem látott mélységben tárták fel a titkosszolgálatok működését. Mint kiderült, a Nixon-kabinet a baloldali aktivisták még agresszívabb megfigyelését és a háború ellen tüntetőknek szánt internálótáborok létrehozását tervezte, és ez csak azért nem valósult meg, mert egyetlen ember nem hagyta jóvá: J. Edgar Hoover.

Az internet és 9/11 hozta meg az NSA korlátlan hatalmát

Az internet megjelenésével aztán végképp megtörtént az a paradigmaváltás, amit az USA, Kanada, Nagy-Britannia, Ausztrália és Új-Zéland kormányai már az Echelon programban elindítottak a telefonos, az email- és a faxforgalom szűrésével: célirányos kémkedés helyett a lehető legtöbb üzenet és adat begyűjtésével és szuperszámítógépek segítségével történő elemzésével kell megfigyelni az embereket. Az ilyen programok a legnagyobb titokban zajlanak, az 1970-es évektől működő Echelon létezését 2015-ig nem erősítették meg, ekkor is csak egy kiszivárgott belső NSA-levelezésben jelent meg a projekt neve.

Az NSA előtt új kapukat nyitott a 2001. szeptember 11-i terrortámadások után elfogadott törvény, a Patriot Act, amely nemzetbiztonsági célokból lehetővé tette a szinte korlátlan adatgyűjtést és lehallgatást, a határon belül és azon túl is. Ezt olyan globális megfigyelési programokon és rendszereken keresztül bonyolították le, mint az amerikai, brit és európai hírszerző ügynökségek által kezdeményezett, valamint vezető telekom- és techcégek partnerségével működtetett PRISM, Tempora vagy XKeyScore. Ezek létezését és működését az NSA-nek is dolgozó egykori CIA-alkalmazott, Edward Snowden által 2013 óta kiszivárogtatott, majd a világ legnagyobb újságjaiban (Guardian, Washington Post) megjelent adatokból és sztorikból ismerte meg a világ.

Edward Snowden bejelentkezése egy kiberbiztonsági konferencián Isztambulban, 2017 novemberébenFotó: Arif Hudaverdi Yaman/Anadolu Agency

A Snowden-akták jelentőségét Barton Gellman, a Washington Post újságírója így írta le: „Összességében a feltárt tények egy olyan globális megfigyelési rendszer létezéséről tanúskodnak, amely elől 2001. szeptember 11-e után sorra elgördültek a történelmi akadályok. Titkos hatóságok felhatalmazták az NSA-t arra, hogy teljes népek telefonos, internetes és helyi adataihoz férjen hozzá.”

Már Snowden előtt derültek ki részletek az NSA tevékenységeiről: 2006-ban az AT&T telekomcég egyik alkalmazottja leplezte le, hogy a vállalat San Franciscó-i épületének szupertitkos szobájában (Room 641A) a szinte teljes internetes adatforgalom elemzése zajlik szuperszámítógépekkel, az NSA-vel való együttműködésben, majd 2012-ben egy volt NSA-s matematikus árulta el, hogy egy utah-i adatközpontban (Stellar Wind) tárolják a felfoghatatlanul sok begyűjtött adatot. A kormány által üldözött és hazaárulónak bélyegzett, mások által viszont gyakran hősként emlegetett Snowden a szivárogtatás után először Hongkongba menekült, majd az USA által kezdeményezett kiadatás elkerülése érdekében Moszkvába utazott, ahol menedékjogot kapott, és ahol azóta is él.

Az orosz száműzetés még a kezére is játszik azoknak a politikusoknak és titkosszolgálati vezetőknek, akik nyolc éve ugyanazt hajtogatják: hogy a Snowden (és ugyanígy a WikiLeaks) által kiadott információk nyomán sérült a nemzetbiztonság, és gyengült az USA pozíciója a terrorizmus elleni harcban. Az NSA visszaélései alatt elnöki posztot betöltő George W. Bush és Barack Obama nem látta túl nagy kárát a botrányoknak, és érdemi változás sem történt – még az eleinte ígéretes adatvédelmi lépésnek tartott Freedom Act is olyan felhígított verzióban került elfogadásra 2015-ben, ami a szakértők szerint nem akadályozza meg az NSA további jogsértéseit.

Bukott miniszterelnökök Európa csúcsán és magyarországi száműzetésben

Az amerikai elnökök megfigyelőállami vonzódása mellett azért máshol előfordult olyan, hogy lehallgatási botrányok miatt buktak meg politikusok. Írországban például nagy keletje van ennek a technikának: pár éve kiderült, hogy az ír rendőrség évtizedekig rögzítette a hívásokat, de korábban már egy kormányfő is belebukott egy megfigyelési ügybe. 1982-ben három, „nem eléggé nemzetinek” tartott ír újságíró telefonját hallgatták le – mint egy évvel későbbi nyomozásból kiderült, Seán Doherty igazságügyi miniszter jóváhagyásával. Bár hosszú évekig tagadták, hogy Charles Haughey miniszterelnök bármit is tudott volna az ügyről, Doherty 1992-ben azzal állt a sajtó elé, hogy többször adott át az újságírók telefonhívásairól készült leiratokat a kormányfőnek, aki emiatt tíz évvel a botrány után lemondott a miniszterelnöki posztról.

Jean-Claude Juncker 2013-banFotó: ALEXANDER KLEIN/AFP

Jean-Claude Juncker neve Magyarországon leginkább onnan ismert, hogy 2014 és 2019 között az Európai Bizottság elnökeként ápolt különös kapcsolatot Orbán Viktorral, de a luxemburgi politikus korábban az EU valaha volt leghosszabb ideig (1995–2013) regnáló miniszterelnöke is volt. Juncker végül azért nyújtotta be lemondását, mert 2013-ban fény derült a luxemburgi állami hírszerzés kétes ügyeire: a korrupt kémfőnökök kimerítő aktákat vezettek az állampolgárokról, miközben a hírszerzés vezetője a karórájába rejtett felvevővel rögzítette Junckerrel való beszélgetéseit, amelyeknek a sajtóban megjelent leiratai szerint a miniszterelnök a brit hírszerzéssel is szoros viszonyt ápolt. Juncker az utóbbi vádat visszautasította, de mivel beismerte, hogy a hírszerzés nem tartozott a prioritásai közé, vállalta a felelősséget az elszabadult helyzetért, és menesztését kérte az államfőtől.

Egy fokkal ismerősebb lehet magyar szemmel egy másik európai exminiszterelnök, Nikola Gruevszki esete, aki 2015-ben, az akkor még Macedóniának hívott ország élén rendelte el a kormánykritikusnak tartott polgárok illegális lehallgatását titkosszolgálati eszközökkel. A korrupciós bűncselekményekkel is elítélt politikus eleinte tagadta a vádakat, az ellene intézett külföldi támadások részének beállítva a megfigyelési botrányt, de aztán az ellenzék elkezdte nyilvánosságra hozni a bűneit bizonyító hanganyagokat. Az erőszakba fulladó tüntetések hatására számos minisztere lemondott, de Gruevszki megvárta, míg 2016-ban leváltják a kormányát.

Az ügyét a kormányváltást követően különleges ügyészség vizsgálta, amely bizonyítékokat talált arra, hogy a miniszterelnök maga is részt vett az ügyészség és a tanúk megfigyelésében, de a Gruevszkihez hű bírók jó ideig nem voltak hajlandók elfogadóparancsot kiadni ellene. Az útlevelétől így is megfosztott Gruevszkit aztán 2018 októberében kétéves börtönbüntetésre ítélte egy macedón bíróság a korrupciós ügyben, de az Orbán Viktorral jó kapcsolatot ápoló politikus egy hónappal később, a büntetés letöltésének megkezdése előtt Magyarországra szökött. Bár Macedónia kérte kiadatását, a magyar menekültügyi hatóság szerint Gruevszki valószínűsíteni tudta, hogy hazájában koholt vádak alapján indultak ellene jogszerűtlen eljárások, így példátlanul gyors eljárásban megkapta a menekültstátuszt.

Orbán Viktor és Nikola Gruevszki az Országházban, 2015 novemberébenFotó: ATTILA KISBENEDEK/AFP

És akkor azok a kisebb esetek már el sem érik az ingerküszöböt, mint amikor 2017-ben Svédországban két minisztert (belügy, infrastruktúra) váltottak le, miután az informatikai ügyintézés kiszervezése miatt svéd állampolgárok érzékeny személyes adati szivárogtak ki, vagy hogy idén márciusban lemondott a georgiai (oroszul: grúziai) belügyminiszter-helyettes, miután olyan hírek jelentek meg róla, hogy rivális politikusok megfigyelésére és ellenzéki gyűlések szétverésére adott ki utasítást.

Snowden: a demokráciát veszélyeztető technológiától csak globális összefogásban lehet megszabadulni

A Pegasus-botrány a kormánykritikus civilek, újságírók, vállalkozók megfigyelésének emberi jogi és jogállamisági problémáin túl már politikai feszültségeket is okozott. Mexikóban egy ellenzéki elnökjelöltet és kampánycsapatát jelölték ki megfigyelésre, Indiában a regnáló Narendra Modi legnagyobb riválisát, Rahul Gandhit célozták be a kémszoftverrel, de még a Hotel Ruandából ismert, tavaly bebörtönzött szállodatulajdonos, Paul Rusesabagina amerikai lányát is többször lehallgatták a Pegasusszal.

Snowden hétfőn a Guardiannek beszélt arról, hogy az elmúlt évtizedben tapasztalt fellendülés a kereskedelmi kémszoftverek piacán nemcsak megkönnyíti az elnyomó rezsimek dolgát tömegek invazív megfigyelésében, hanem már szinte ösztönzi őket a kémkedésre. A modern kémszoftverek olyanok a megfigyelésben, mint a drónok a hadviselésben: ha fizikai jelenlét (betörés, poloskázás) nélkül, sokkal olcsóbban, viszonylag alacsony kockázattal is lehet kémkedni, akkor merészebb dolgok is beleférnek.

Snowden szerint vannak olyan technológiák, amelyek ellen nem lehet védekezni, ezért egyetlen dolgot lehet tenni, megakadályozni a terjedésüket: „Nem véletlenül nincs szabad atomfegyver-kereskedelem.” Az interjúban kifejtette, csak a Pegasushoz hasonló invazív kémszoftverek kereskedelmének globális betiltásával lehet megakadályozni, hogy a mobil operációs rendszerek biztonsági réseinek kihasználásából cégek profitálhassanak, úgy, hogy a valódi biztonsági szakértők továbbra is kutathassák őket. Mint mondta, „ha nem teszünk valamit az ellen, hogy ilyen technológiákat árulhassanak, akkor már nem csak 50 ezer célpont lesz. 50 millió célpont lesz, és sokkal gyorsabban fog megtörténni, mint bármelyikünk gondolná.”

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: