A történelem mozgatórugója: a csere

A Qubit a szabad és tájékozott magyar nyilvánosságért dolgozik. Segítsd a munkánkat!

Hogyan működik a történelem? A kérdést az emberi civilizáció során próbálták megválaszolni próféták és filozófusok, tudósok, politikusok, vállalatvezetők és szociológusok. A problémát egy különös rejtély teszi érdekessé: miért növekednek és válnak egyre bonyolultabbá egyes társadalmak, miközben vannak, amelyek megmaradtak kicsinynek és egyszerűnek? Ez a különbség nem csupán intellektuális szempontból érdekes, hiszen a nagy és komplex társadalmak szembetűnő életminőség-előnnyel rendelkeznek a kicsiny és egyszerű közösségekhez képest. Ez indította Szókratészt, aki Platón Az államában arra biztatta barátait, hogy „alapítsunk képzeletben, legeslegelőről kezdve, egy államot”, és megpróbálta megérteni a növekedés és a bonyolulttá válás okait. Azóta sokan, sokféle módon igyekeztek megfejteni a növekedés rejtélyét. 

Anatolij Dnyeprov szovjet fizikus és sci-fi-író eredeti ötletet vetett fel a hidegháború idején játszódó, Rákok a szigeten című novellájában. Az USA-ban kifejlesztenek egy rákszerű önreprodukáló automatát, ami az ellenség területére átdobva megeszi a tankokat és a repülőket, közben pedig újabb rákokat szül, majd a növekvő ráksereg felzabálja az egész ellenséges haderőt. Mivel a Pentagon nem elégedett a prototípussal, a feltaláló azt javasolja, hogy rakják ki őt, a rákját, meg némi alapanyagként szolgáló fémtömböt egy lakatlan szigetre, ahol az elszaporodó rákok majd egymást is kezdik megenni, és a túlélési verseny elvégzi a tökéletesítés munkáját a fejlesztők helyett. A történet mégis szomorú véget ér: a visszatérő katonák a szigeten csak a halott feltalálót találják, akit aranyfogáért vetélkedve öltek meg rákok, meg egyetlen óriási, de nehezen mozgó, így harcra alkalmatlan rákot. Az evolúció tehát, legalábbis Dnyeprov szerint, egy mindent magába olvasztó, hatalmas, de rugalmatlan és fejlődésképtelen rendszer kialakulásához vezet. 

Alapvetően elérő módszert kínál a biológia. A tudomány történetében akadt, aki a Petri-csésze baktériumkolóniájának sorsából igyekezett kiolvasni, mi történik, ha elérjük világunk határát. Mások az egerek számára építettek Édent, hogy megtudják, milyen világot teremt a rágcsálók viszonylag korlátozatlan számbeli növekedése. (Calhoun, J. (1973) Death Squared: The Explosive Growth and Demise of a Mouse Population.) A kutatásokról szóló beszámolók szemléletesen írják le a gondosan megtervezett egérutópia szomorú, összeomlásszerű végkifejletét. Ma már az ilyesfajta állatkínzás tilos, de emberekkel még kevésbé szabad kísérletezni. Válságoktól terhes világunkban különösen jó volna valami bizonyosat tudni arról, milyen hatások formálják jövőnket. Mivel a különböző tudományok részben eltérő fejlődéspályákat rajzoltak fel, próbáljunk meg Szókratész ötletét követve kiindulni a társadalmak elemi eseményeiből. 

Ha a fejlődés fő vonalát az emberi kapcsolatok elemi logikájának segítségével kívánjuk felrajzolni, a legmegbízhatóbb történelmi idegenvezetőnek a 20. század két különös sorsú kutatója, George Price és Ronald Coase kínálkozik. Price a csoportszelekció matematikai logikáját tárta fel. (G. Price, 1970. Selection and covariance. Nature). Kutatásai nyomán vált világossá, mi készteti az alapvetően önző lényeket, hogy kedvesek legyenek egymáshoz, és hogyan építenek társaikból „túlélő gépezetet” maguk köré. Coase a szerveződések belső struktúráját meghatározó tranzakciós költségek szerepét ismerte fel. Megteremtette az intézményi közgazdaságtan alapjait, és rámutatott arra, hogy a tranzakciós költségek csökkenése kikényszeríti a társulások alapvető újraszervezését. (R. Coase 1937. The Nature of the Firm. Economica). 

Elemi esemény: a csere

Induljunk ki tehát a társadalom elemi eseményéből, abból, amit születésünktől kezdve egész életünkben megállás nélkül teszünk, ami van benne bármely cselekedetünkben, és vezérli szándékainkat: ez a csere. A közösségeket tagjaik folyamatos adok-kapok tranzakciói kapcsolják egybe. Ezek sorozata tartja össze a házasságot és a barátságokat, a rokonságot és a szervezeteket. A csere azonban nemcsak ideiglenes kapcsolatot teremt két egyén között, hanem új minőséget is létrehozhat. Ha a partnerek elégedettek azzal, amit kaptak, ez egymáshoz fűzi és társakká változtatja őket. Vagyis az eseti cseréből ismétlődő kapcsolat, abból pedig tartós viszony lesz. A független egyének partnerekké válnak, majd ha egymáshoz hangolódnak, és viselkedésüket a másik elvárásaihoz igazítják, stabil társulások jöhetnek létre: a cserepartnerekből házastársak, munkatársak, harcostársak, elvtársak vagy éppen bajtársak válnak. 

Az, hogy a véletlenszerű, eseti kapcsolat tartós társulássá válik-e, alapvetően a tranzakciók nyomán keletkező nyereségen múlik. Ha egy tranzakció hasznot hoz, megéri folytatni, ha viszont ráfizettünk, akkor inkább abbahagyjuk. Durván hangzik ugyan, de hosszú távon – különösen, ha szemünk előtt ott vannak a kapcsolat alternatívái – többségünk opportunista: csak akkor döntünk az együttműködés fenntartása mellett, ha a cserék nyomán érzelmi, agyagi vagy szellemi nyereségünk keletkezik. A végső egyenleget alapvetően két tényező, a feladatváltás költsége és a tranzakciók költsége határozza meg. A feladatváltás költsége alapján döntöm el, hogy magamat szolgáljam-e ki, vagy a társaknak kínáljak fel valamit a szolgálataikért cserébe (Goldsby, H. et al. 2012. Task-switching costs promote the evolution of division of labor and shifts in individuality). Lényegében Szókratész is ennek logikáját követve jutott el Az államban a munkamegosztás szélesedésének szükségszerűségéhez. 

A csere költségeinek másik tényezője, a tranzakciós költség három elemből tevődik össze. Az első, értelemszerűen, a saját cserealap, a termék vagy a szolgáltatás létrehozásának költsége. A második a tranzakció lebonyolításhoz szükséges idő, amire, ha hosszú, költségként is tekintünk. A harmadik, a leginkább rejtett elem a csere lebonyolódásának módja. A cserével való elégedettségünket alapvetően az befolyásolja, hogy érvényesül-e viszonosság és méltányosság, azaz betartja-e partnerünk a megállapodást, vagy potyautasként viselkedik. Gondoljunk arra, hányan ígérnek hűséget, ajánlanak kompenzációt, hitegetnek gyors pénzátutalással, és hányszor csalódunk ezekben az ígéretekben.

A potyautasok büntetése

A kutatók ötletes kísérleti elrendezéssel vizsgálták a potyautasság következményeit és ellensúlyozásának lehetőségeit (Fehr, E. et. al. 2003. The Nature of human altruism. Nature. Vol. 425. 23. 785-789). Növekvő létszámú társulásokban követték nyomon a potyautasság terjedésének következményeit és visszaszorításának módjait. Az eredmények azt mutatták, hogy ha a cserepartnerek száma meghalad egy küszöbértéket, a társadalmak nem nélkülözhetik a szabályszegők büntetését. Ennek hiányában feltartóztathatatlanul terjednek a potyautasok, és ez a közösség széteséséhez vezet. A büntetés mint a partner nem megfelelő viselkedésére adott, ösztönszerű reakció, meglehetősen általános az állatvilágban. Az ember is alkalmazta ezt, ám továbblépett: a törzsi társadalmakban kialakult a büntetés új típusa, az úgynevezett peer punishment. Ez a törzs minden tagjai számára előírja az elvárt viselkedést, de azt nemcsak betartani kötelező, hanem betartatni is. Azaz, ha szabályszegéssel találkozunk, kötelező lesz – saját költségen – büntetni, még ha nem bennünket ért is a kár. Mivel egy kis csoportban a szabályszegő mindig számíthat arra, hogy észreveszik, és akkor nem kerülheti el a büntetést (márpedig mindenki moderálja magát, ha úgy érzi, hogy figyelik), kevés a szabályszegő, és a peer punishment végső soron olcsó is.  

A kötelező büntetés normájának köszönhetően a közösségek tovább növekedhettek. Ennek azonban nem szándékolt következményei lettek: egyre több idegen vette körül az embereket, és emiatt megszaporodtak a másodrendű potyautasok. Ők betartják a szabályokat, de ha nem őket érte a kár, nem büntetnek idegeneket. Ez a viselkedés végső soron a közösségek széteséséhez vezet. Így a társadalmak döntés elé kerülnek: beletörődnek ebbe, vagy újabb büntetési módokat eszelnek ki. Először a moralizáló és büntető Isteneket találják fel (Whitehouse, H. et.al. 2019. Complex societies precede moralizing gods throughout world history). A vallások beleégetik az egyén tudatába a bűn és ezzel a szabályszegés tilalmát. Az addig a természetben megbúvó szellemek az egekbe költöznek, mindent látó képességre és büntető hatalomra tesznek szert: nemcsak hirdetik a kötelezően betartandó morált, de felügyelik is betartását, és szigorúan megtorolják a szabályszegést (Lang, M. et.al. 2019. Moralizing gods, impartiality and religious parochialism across 15 societies). 

A kutatók szemléletes kísérletben mutatták be, hogyan működik ez a megoldás (Purzycki, B. et.al. 2016. Cross-cultural dataset for the evolution of religion and morality project).  A vizsgálat egyértelműen bizonyította, hogy a büntető és mindent látó Istenben való hit arra vette rá az embereket, hogy a velük azonos vallásúakat jobban támogassák. Vagyis, ha valaki úgy véli, hogy cselekedeteit egy mindenről tudó Isten figyeli, és helytelen viselkedés esetén megbünteti, jobban megbízik társaiban, és hajlandó önzetlenül támogatni. Ezért azok a közösségek, amelyek elfogadták a bűnelkövetést megtorló istenek létezését, tovább növekedhettek. A szabályszegéstől visszarettentő bűntudat fokozatosan a viselkedés szabályozásának fontos részévé válik, és a növekvő közösségek létezésének nélkülözhetetlen feltétele lesz. Ám egy bizonyos méret felett már a büntető istenek sem tarthatták egyben a közösségeket. Az ember tehát kénytelen-kelletlen felfedezi az államot. A peer punishment és a god punishment mellett, illetve azokat felülírva bevezet egy újabb büntetési módszert, a pool punishmentet (Sigmund, K. et. al. 2010. Social learning promotes institutions for governing the commons. Nature. 466. 861.). Ezt a megoldást jól ismerjük: a közösség adót szed, és ebből fizeti azokat, akik ellenőrizik a szabályok betartását, elkapják, elítélik és megbüntetik a szabályszegőket. A megsokasodó büntetőintézmények hatására a közösségek mérete, komplexitása, és a közösségek közötti kapcsolat tovább nő. Fokozatosan elérkezünk a birodalmak korába. 

E szerint az elmélet szerint tehát a történelmet alapvetően a társas kapcsolatok költségei, illetve a költségek csökkentésére alkalmazott megoldások formálják. Akiket körülményeik arra késztettek, hogy csak kis számú ismert partnerükre támaszkodjanak, kicsik és fejlettlenek maradtak. Akik viszont vállalták a csere sokféle költségét, de megtalálták kordában tartásának lehetőségeit, növekedésének indultak. Erre az útra lépve azután a tárgyi világ és az emberi viszonyok egyre sokrétűbbé váltak, az élet biztonságosabb és kényelmesebb lett. Persze ennek megvolt az ára: a kényszerű munkamegosztás és az újabb és újabb büntetési intézmények elfogadása. 

Csakhogy az emberi kultúra növekvő sokfélesége miatt a feladatváltási költségek megállíthatatlanul emelkedtek, és a növekvő igények kielégítése – mint Szókratész is rájött – már csak az ismeretlen, de együttműködni kész partnerekből, egyre nagyobb és komplexebb társulások építése útján lett lehetséges. A növekvő méretű társulások működtetése és integrációja viszont egyre újabb szabályokat, majd a szabálykövetést biztosító rendszereket, végül az ezekből épített intézményeket követelt. A nagy és komplex közösségekben a potyautas viselkedés és az ebből adódó együttműködési zavarok csak egyre újabb büntetőeszközök alkalmazásával voltak visszaszoríthatók. Az emberi történelem tehát tranzakciók létesítése, kiterjesztése és a rendszer jórészt büntetőintézményekkel történő stabilizálása során íródik. 

Ez a kép talán elszomorítja a lebilincselő mítoszokat kedvelő olvasót: a hősök és próféták, tudósok és művészek, felfedezők és hadvezérek, királyságok és nemzetek küzdelmeiről és hányattatásairól szóló színes mesék lényegében a tranzakciók és a feladatváltás költségeinek csökkentésére irányuló tettekről szólnak. A fokozatosan növekedő és mind komplexebbé váló társadalmakban a szabálykövetés kikényszerítése, a viselkedési szabványok betartatása és a védelem azonban egyre több forrást követelt. Az államokra a kényszerítő intézmények működtetésén túl ráadásul egyre több tevékenység hárult. Az emberek mind több olyan szolgáltatást vártak el az államtól – egészségügy, oktatás, nyugdíj, segélyezés – amit a történelem hajnalán a család vagy a kis közösség biztosított. A polgároknak tehát egyre több adót kellett fizetniük, ami folyamatos és egyre élesedő vitákhoz vezetett arról, hogy mennyi pénz is kell az állam működtetéséhez, és ezt miként teremtsék elő.   

Isten után állam

A 20. század vége felé a globális rendszer ökoszisztéma-szerű átalakulásával szinte észrevétlenül tűnt fel a potyautasok új, nehezen azonosítható típusa, a harmadrendű potyautas. Ők szabálykövetők és a törvényeket is betartják, de kitérnek a globális társadalom fenntartásával együtt járó vesződség és a költségek viselése elől. Nem nevelnek gyereket, nem gondolnak a fenntarthatóságra, hajlamosak áthágni a zsúfolt bolygón egyre szigorodó együttélési szabályokat. Az emberiség tehát a peer punishment - god punishment - pool punishment átmenetek után újabb fordulóponthoz érkezett. Ezeket az átalakulásokat mindig viták, sőt harcok kísérték. Így volt ez, amikor először az isteni igazságtétellel próbálkoztunk, és még látványosabban így volt, amikor az államok birodalmába léptünk, ahol ismeretlenek (rendőrök és bírók) idegen szabályok (törvények) alapján ellenőriztek, ítélkeztek és büntettek. Ennek az őrült rendszernek a széttörésére biztatott megannyi filozófus és forradalmár, csakhogy a 20. század második felére – különösen Kelet-Európából szemlélve Észak-Európát – a többség belátta: az állam hatékonyan és humánusan is működtethető. 

A 21. században az emberiség olyan globális rendszerré vált, amelyben az emberek, a dolgok, a hatások és az információk lényegében szabadon áramlanak, és nem szándékolt következményeikkel együtt szinte azonnal jelennek meg mindenütt és mindenkinek. Ennek következménye a különböző jellegű – egyéni, vállalati és állami –  potyautasok ellenállhatatlan terjedése, az óriás méretűvé vált államok finanszírozhatatlanná válása, miközben egyre több a probléma a hatékonysággal és emberközpontúsággal. Két dolog azonban nyilvánvaló: egyrészt, nincs visszaút, a globális rendszer nem darabolható szét újra, másrészt, döntően a költségek miatt, nem építhető a nemzetállami intézmények fölé egy hasonló szerkezetű globális szuperrendszer. A „világállam” nemcsak finanszírozhatatlan, de képtelen a lokális problémákat elvárható körültekintéssel, mégis hatékonyan kezelni. Miközben a modern társadalmak elérték finanszírozhatóságuk határát, az elmúlt évszázadok során kifejlődő, egyre bonyolultabb és kifinomultabb intézmények már nem képesek a zavarok mérséklésére. Erre utal, hogy a globális rendszer kormányzása egyre nehezebb: a válságok sokasodnak, és a politikai projektek rendre kudarcba fulladnak. 

Közben feltűnnek a lehetséges megoldások, ám ezek meglehetősen ijesztőek: a totális megfigyelés, a minden ígéretet megőrző „smart contract”, a világpolgár viselkedését szabályozó globális „token-economy” rendszere, a pénzügyi tranzakciókat stabilan rögzítő és nyilvános blockchain, és látszanak már a körvonalai a tényszerűség felett őrködő és a nyilvánosságot biztosító, az álhíreket kiszűrő, mesterséges intelligencián alapuló hírszelekciós rendszernek. Ezekben azonban ma még hajlamosak vagyunk nagyobb veszélyt látni, mint amit az együttműködés zavarai okoznak. 

A szerző okleveles fizikus, a filozófiai tudományok kandidátusa, a Budapesti Gazdasági Egyetem tanára. További írásai a Qubiten itt olvashatók.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: