Az árupiac gátlástalan királyai: a nyersanyag-kereskedők

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

Háborúkat döntenek el, néha egész nemzetek sorsát befolyásolják, mégsem hallunk róluk sokat. Pénzügyi kimutatásaik nagyrészt rejtve maradnak a publikum elől, és a rengeteg bírság ellenére, amit kirónak rájuk, talán övék az egyik legjobban fizető szakma a világon. Aki nem sejti, kiről van szó, olvassa el a The World for Sale (Eladó a világ) című, az év elején kiadott könyvet, amelynek összefoglalóját akár ezzel be is fejezhetnénk, de akkor nem adnánk ízelítőt azokból a nagyszerű sztorikból, amiket a Bloomberg két újságírója, Javier Blas és Jack Farchy az elmúlt két évtizedben összegyűjtött és leírt a nyersanyag-kereskedők (commodity traderek) izgalmas és titokzatos világáról.  

Munkájuk nem bonyolult: adott időben, adott helyen nyersanyagot vesznek, amit máskor és máshol eladnak, miközben keresnek némi pénzt a két ügylet között. Többek között azért van munkájuk, mert Németországban például nincs olajtermelés, míg ha a szaúdiak leszúrnak egy szívószálat a sivatag közepén, abból is nyersolaj lő fel az égbe. A kereslet és a kínálat földrajzilag nem egy helyen keletkezik, és a piac csak ritkán van egyensúlyban. Itt jönnek képbe a nyersanyag-kereskedők. 

Vegyünk egy példát 2020-ból: a commodity traderek meg tudták venni az olcsó nyersolajat áprilisban, amikor még dollárban egyszámjegyű összeget kellett fizetni érte hordónként, és senkinek nem kellett, aztán tárolták egy ideig, majd eladták, amikor égető szükség volt rá (napjainkban 70-80 dollárral kerül többe a nyersolaj, mint másfél éve). A nyersanyag-kereskedők a szó legszorosabb értelmében vett arbitrázsőrök, akik a különböző piacok közötti árkülönbözetet használják ki: ők Adam Smith láthatatlan keze, ők korunk Kelet-indiai Társasága. Nem számít nekik, hogy kapitalistával vagy kommunistával, diktátorral, üzletemberrel vagy éppen polgárháborús milícia vezetőjével kötnek üzletet, amíg van benne profit - érződik, hogy a törvény betűjét és szellemét külön értelmezik. (Hozzá kell tenni, hogy a 1996-ig az OECD országok felében a kenőpénz vagy jutalék, nevezzük akárhogy, a vállalati kultúra része volt, sőt a társasági adóból levonható tételként szerepelt.)

Ha beütjük a keresőbe, hogy „a világ 10 legnagyobb privát cége, bevétel alapján”, azt találjuk, hogy az első négyből három cég nyersanyag-kereskedéssel foglalkozik. Bár a haszonkulcs, amivel dolgoznak, relatíve alacsony, ezt a volumennel könnyen tudják kompenzálni, az így keletkező jelentős profitot pedig szétosztják a vezetőség tagjai között, hiszen a legtöbb ott dolgozó egyben részvényes is. Szemléltetésképpen: a Kína által vezetett nyersanyagpiaci fellendülés következtében 2011-ben a három nagy kereskedőház profitja meghaladta a Coca-Coláét, ami abban az évben kb. 9 milliárd dolláros nyereséget ért el. Ezek után nyilvánvaló, mekkora lehetőség előtt állnak ezek a cégek, ha figyelembe vesszük az afrikai nemzetek nyersanyagéhségét vagy azt, hogy mekkora réz- vagy nikkelkeresletet támaszt majd a fejlett országok elektromos energiára való átállása. Íme két történet Blas és Farchy könyvéből, amelyek nagyszerűen illusztrálják, milyen üzleteket kötnek, és ezáltal milyen irigylésre méltó kapcsolatrendszerre tesznek szert a nyersanyag-kereskedelemmel foglalkozó cégek. 

Minél rizikósabb, annál inkább izgalmasabb

Az első példa a 2011-es líbiai polgárháború közepére kalauzolja a könyv olvasóját, amikor a lakosság egyik fele fellázadt Moammer Kadhafi rendszere ellen. A régi rendszerhez lojálisak Líbia nyugati, míg a változást követelők az ország keleti részét tartották ellenőrzés alatt, a két terület között pedig siralmas állapotok uralkodtak. Utóbbiaknak ugyanakkor volt egy égető problémájuk: lassan kezdtek kifogyni üzemanyagból, amivel a harckocsikat és az elektromosságot biztosító erőműveket üzemeltették. Látva gondjukat és azt, hogy a hiány akár a háború kimenetelét is eldöntheti, a távolból a lázadókat finanszírozó Katar egy holland nyersanyag-kereskedő cég, a Vitol első emberét, Ian Taylort hívta fel segítségért. (A Vitol neve ismerősen csenghet, hiszen a Concorde blogon nemrég bemutatott Pierre Andurand is dolgozott a cégnél).

Katarnak dízellel, benzinnel és fűtőolajjal feltöltött tankerhajókra volt szüksége, amik Líbia keleti partjaihoz szállítják az üzemanyagot, ezzel segítve a felkelőket. Taylor azonnal rábólintott a lehetőségre, (mint ahogy az összes többi kereskedőház is, csakhogy ő többet ajánlott). A Vitol még arra is hajlandó volt, hogy hitelkeretet nyújtson a lázadóknak, és effektíve megfinanszírozza az üzletet. Az ügylet ellenértékét a lázadók pénz hiányában nyersolajjal tudták megfizetni, amit a Tobruk melletti olajvezetéken táplálhattak a tankerhajókba. Az utolsó lépéshez már csak a líbiai nyersolaj kereskedelmét tiltó szankciókat kellett megszüntetni, és a Vitol máris szállíthatta az üzemanyagot. Így sikerült a cég közbenjárásával átmenetileg megfordítani a háború kimenetelét, és elfoglalni a korábban Kadhafi kezén lévő stratégiai városokat; mi több, az offenzíva során maga a diktátor is életét veszítette.

A The World for Sale-ben bemutatott történetben van még egy csavar: pár hónap elteltével a Vitol és a lázadók által kötött titkos paktum a Kadhafi-erők tudtára jutott, mire ők felrobbantották a tobruki olajvezetéket, elzárva a Vitol elől a pénzcsapot. A fizetés nélkül maradt holland cég fontos döntési helyzetbe került: folytassa a rebellis erők üzemanyaggal való ellátását, ezáltal is növelve napról napra hízó líbiai kitettségét (ez a csúcson kb. 1 milliárd dollár volt), és arra fogadjon, hogy a Kadhafi-erők veszítenek, vagy a lázadók bukására játsszon, és fejezze be líbiai tevékenységét. A hollandok végül kockáztattak, folytatták a szállításokat, és összesen 30 tankerhajónyi üzemanyaggal segítették a rebellis csapatokat, amiért cserébe két tankerhajónyi nyersolajat tudtak átvenni. Ugyanakkor ne gondoljuk, hogy a Vitol rosszul járt, hiszen végül sikerült 300 millió dollárnyi líbiai eszközt feloldani a szankció alól (ez vélhetően Kadhafi országon kívülre kimenekített pénzéből származott), és kifizetni a kereskedőcéget.

Az év, amikor a furfangos szovjetek kiszúrtak az USA-val

A könyvben bemutatott másik izgalmas történet az 1973-as Nagy gabonarablás (The Great Grain Robbery), amelynek során a Szovjetunió a piaci ár alatt vásárolt amerikai gabonát olyan nagy tételben, hogy a világpiaci ár a duplájára nőtt – ráadásul a költségeket Washington volt kénytelen állni.

A rossz időjárási körülmények az 1971-es és 1972-es években borzasztóan alacsony terméshozamot eredményeztek a Szovjetunióban, az éhezés pedig egy ideálisnak kikiáltott politikai rendszerben nehezen magyarázható, így a szovjeteknek a nemzetközi piachoz kellett fordulniuk gabonáért. Ezzel szemben az óceán másik partján az USA állami ártámogatással próbálta felfuttatni a gabona exportját, így a hidegháború közepette racionálisnak tűnt, hogy a geopolitikai ellentétek dacára a szovjetek első számú riválisuktól vásároljanak gabonát. Fel is keresték a legnagyobb kereskedőházakat, egyesével leültek velük tárgyalni, és mindegyikükkel addig soha nem látott mértékű vételi szándékról kötöttek szerződést. A tárgyalások a lehető legnagyobb titokban zajlottak, így a kereskedők csak hetekkel később jöttek rá, hogy összesen több gabonára szerződtek le, mint amennyit értelmes módon be lehet szerezni (az összesített megbízás a teljes amerikai gabonatermelés 30 százalékára szólt).

Így gyakorlatilag a belföldre szánt mennyiségből is jelentős tétel ment külföldre, viszont az exporttámogatás miatt a belföldre és külföldre szánt ár jelentősen eltért. Hiába hajtották fel tehát a hatalmas vásárlások a búza és a kukorica árát világszerte 60-100 százalékkal (lásd a lenti ábrát), a szovjetek az amerikai ártámogatott áron kapták meg a gabonát, hiszen érvényben volt az exporttámogatás. Az üzlet nagyjából 300 millió dollárral károsította meg az amerikai költségvetést – emiatt nevezték az amerikai lapok „rablásnak”.

Miután a történet nyilvánosságra került, óriási felháborodást keltett, hiszen a hidegháború közepén az amerikai kormány tudta nélkül, a piaci ár alatt adott el a legnagyobb riválisának életmentő gabonát, ráadásul saját polgárainak kárára. A legnagyobb üzletet lebonyolító amerikai élelmiszer-kereskedő cég, a Cargill jobbnak is látta, ha nyilvánosságra hozza az ügylet pénzügyi részleteit (a magánkézben lévő cég működésének 107 évében először csinált ilyet), ezzel is mutatva, hogy nem állt érdekében megkárosítani az amerikai polgárokat, és bemutatva, hogyan bukott 660 000 dollárt a szovjetekkel kötött üzleten. Azt viszont a Cargill már nem osztotta meg a nagyközönséggel, hogy csoportszinten milyen óriásit nyert a spekuláción, hiszen ismerte a Szovjetunióban kialakult gabonahiány által alakított piaci trendeket. A cég 1973-ban végül 108 millió dolláros profitot ért el, 170 százalékkal nagyobbat, mint egy évvel korábban.

A könyvben bemutatott történetekből jól látható, hogy a nyersanyag-kereskedők  szorosan rajta tartják az ujjukat a nyersanyagpiac vénáján, kitűnően érzékelik az adott piac keresletének és kínálatának alakulását, sőt azt is, hogy egyes ügyletek mennyire összefonódnak a politikával. Ha valakit érdekel a nyersanyagpiac, a hozzá kapcsolódó gazdaságtörténeti anekdoták és az okok, amik oda vezettek, hogy ezek a cégek ilyen nagy befolyásra tudtak szert tenni egyes piacokon, annak a könyvespolcán mindenképpen ott kell lennie a The World for Sale-nek.

A szerző közgazdász, a Concorde Értékpapír Zrt. munkatársa és a hasonló gazdaságtörténeti sztorikat bemutató Concorde Podcast egyik készítője.

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikk a Qubiten: