Itt a web3, az internet legújabb generációja
Web 3.0, Web3 vagy web3 – melyik alak a helyes? Annyira új dologról van szó, hogy még a szabályos írásmódnak sem volt ideje meggyökeresedni a magyar nyelvben, sőt még az angolban sem. Sokaknak fogalmuk sincs róla, hogy mit takar az elnevezés, csak dobálóznak vele, mint az ovis a száraz kakaós csigával. Nem is lehet hibáztatni őket: bár sokaknak vannak határozott elképzeléseik arról, hogy milyen lesz az internet (bocsánat, a web) következő generációja, ezek az elképzelések nem mindig vágnak egybe.
A web3 (az egyszerűség kedvéért maradjunk ennél az írásmódnál) nagyon leegyszerűsítve azt írja le, hogy milyen lesz a web új generációja: decentralizált protokollokra épül, és független a nagy technológiai cégektől. Legalábbis így szól a definíció – és most próbáljunk némi értelmet találni a szavaknak.
Web 1 (1990-2005). Ez a nyílt, a decentralizált, közösségi irányítású protokollok korszaka volt, ahol az értéket a hálózatépítők és a felhasználók állították elő. Az 1990-es évek első weboldalai honlapokból és linkcsokrokból álltak; általában egyszerűbb tartalmakat, például szövegeket és fájlokat lehetett feltölteni és megosztani. A web első generációja még nem volt különösebben interaktív: bárki feltölthetett szövegeket és fájlokat, de ezek statikus tartalmak voltak.
Web 2 (2005-2020). Ez a másfél évtized a központosított, nagyvállalatok által működtetett szolgáltatások korszaka volt, ahol a weben kereshető pénz olyan nagyvállalatoknál csapódott le, mint a Google, az Amazon, a Facebook vagy az Apple. Egyesek ezt nevezik az internet írás-olvasási (write-read) korszakának, utalva arra a számítógépes kódra, ami nemcsak a fájlok megtekintését, hanem a szerkesztését és megnyitását is megengedi. A felhasználó nemcsak fogyasztója, hanem szerkesztője és előállítója is lehet a tartalomnak, amit aztán a Facebookon, a Twitteren vagy a Tumbleren, illetve más internetes fórumokon és piactereken publikálhat. Bár a Web 2 elterjedése előtt is volt lehetőségünk tartalommegosztásra (gondoljunk csak a korai internetes fórumokra), a közösségi média elterjedése ezt új magasságokba emelte. A folyamat leegyszerűsítése a tömegek részére is elérhetővé tette az instant tartalommegosztást, és ez a tömeg akkora volt, hogy – már elnézést a marxista terminológiáért – a mennyiségi változás idővel minőségi változást eredményezett.
Web 3 (2020- ). Ha a Web 2 az internet olvasás-írási korszaka, a web3-ra tekinthetünk úgy, mint az olvasás-írás-birtoklás korára: ahelyett, hogy ingyenes technológiai platformokat használnánk a tartalommegosztásra és -fogyasztásra, amiért az adatainkkal fizetünk, felhasználóként is a protokollok irányításának és működésének aktív résztvevőivé válhatunk. Nem egyszerű vásárlók és termékek leszünk a nagyvállalatok szemében, hanem részvényesek, akik beleszólhatnak a technológia fejlődésébe.
Lebontani a kerítést a kert körül
Ha egy országban forradalom tör ki, az a működésképtelenség jele; hibaüzenet, ha úgy tetszik. Ugyanígy a web3 is a jelen generációs web hibáit próbálja orvosolni. Mert, lássuk be, a mostani rendszer igen távol áll a tökéletestől. Egyre többen ébrednek rá, hogy a nagy technológiai cégek hogyan gyűjtik be és értékesítik a személyes adataikat azért, hogy testre szabott reklám- és marketingkampányokkal bombázzák őket. A szolgáltatások (névleg) ingyenes használatáért a felhasználók az adataikkal fizetnek, amiért a vállalatokat bőségesen kompenzálják a hirdetési pénzek – de a felhasználó csak a macskás képek ingyenes megosztási lehetőségét kapják cserébe.
A web3 kifejezést Gavin Wood, az Etereum fejlesztője még 2014-ben találta ki a decentralizált, blokkláncalapú online ökoszisztémára. A web3-on nem a platform- és alkalmazásfejlesztők lesznek a kapuőrök, akik megmondják, hogy milyen lesz az internet jövője, hanem a felhasználók, akik a blokklánc technológiájával részesedést vehetnek az online szolgáltatások fejlesztéséből és fenntartásából.
Wood szerint a második generációs web modellje működésképtelen. Ahogy a Wired magazinnak adott interjújában magyarázta:
„A Web 2.0 modellje nagyjából az internet létezése előtti társadalomét követte. Ha megnézed, 500 éve az emberek általában a saját kis falvaikban és városaikban éltek, és nagy mértékben támaszkodtak a társadalom szövetére, ami megteremtette a reális elvárások hátterét, és biztosította, hogy ez az alma nem rohadt, és ez a lópatkó nem törik el három hét után. Ez viszonylag jól működött, mert a városok közti utazás igen időigényes és drága volt, szóval bízhattál benne, hogy az emberek a helyükön maradnak, és nem akarják, hogy száműzzék őket.”
„De ahogy a társadalom egyre nőtt, […] hatalmas szabályozó testületeket hoztunk létre, hogy biztosítják az elvárásaink teljesülését. A törvények betartásához ragaszkodni kell, ha az adott iparágban akarsz működni. De ez több okból sem jó megoldás. Egyrészt nagyon nehéz szabályozni az új iparágakat: a kormányzat lassan reagál, és időbe telik, mire felzárkóznak. Másrészt a szabályozók is tökéletlenek, […] és csak annyira lehetnek hatékonyak, amennyi pénzt fordít rájuk a kormány, ennélfogva a szabályozás tökéletlen lesz. […] Muszáj túllépnünk ezen, de sajnos a Web 2.0 még mindig egy erősen központosított modellre épül.”
A Bitfury vezérigazgatója, Brian Brooks tavaly decemberben egy, az Egyesült Államok kongresszusa előtt tartott meghallgatáson a web első generációját – ahol a szolgáltatások nagy része az America Online (AOL) zárt rendszerét idézték – körbekerített kerthez hasonlította, utalva annak statikus mivoltára.
A web második generációja ehhez képest jóval interaktívabb volt, és rengeteg hasznos-ingyenes szolgáltatással gazdagított minket. Mégis egyre többen tartják kiábrándítónak vagy unalmasnak a tech cégek által elkerített kerteket, és tartják fontosnak, hogy ne a vállalatok mondják meg, hogy mi történjen az adataikkal. A web3 erre kínál megoldást – legalábbis ezt ígéri.
„Hogy mi történik a decentralizált interneten, azt a befektetők dönthetik el, míg azt, hogy mi történik a fő [main] interneten, az a Twitter, a Facebook, a Google, illetve más óriáscégek döntésein múlik.”
– magyarázta a különbséget Brooks.
Mi a baj a központosított platformokkal?
Chris Dixon, a Future szerzője szerint a centralizált platformoknak kiszámítható életciklusuk van. Az első körben mindent megtesznek azért, hogy magukhoz édesgessék a felhasználókat és a külsősöket (a tartalomgyártókat, a fejlesztőket és az üzleti partnereket), hogy megerősödjenek, nagyobbra nőjenek. De ahogy nő a felhasználók száma, és egyre erősebbé válnak, úgy lesz egyre nagyobb hatalmuk a saját felhasználóik és a külsős fejlesztőik fölött. Amikor ez a hatalom eléri a csúcspontját, a hálózat résztvevői az addigi pozitív helyett zéró összegű játszmába kezdenek a platformtulajdonossal, mert a növekedésük fenntartásához ez utóbbiaknak egyre több adatra van szükségük, és a korábbi támogatóik is a versenytársaikká válhatnak. Ezt a mintát figyelhettük meg a Facebook és a Zynga, a Microsoft és a Netscape, illetve az Epic és az Apple között dúló csatározás esetében. A rutinos befektetők ezért nem építik a saját termékeiket és szolgáltatásaikat a központosított platformokra.
Ezek a központosított platformok azért terjedhettek el – írja a Moxie elemzése –, mert az emberek egyrészt nem akarnak saját szervert üzemeltetni, másrészt a protokollok fejlődése sokkal lassúbb, mint a platformoké. Bontsuk csak ki ezt a két állítást:
A saját szerver nem megoldás. Az első generációs web arra az elvre épült, hogy bárki, aki csatlakozik az internethez, egyszerre lehet tartalomfogyasztó és -gyártó: mindenkinek lehet saját web- és mailszervere, amin azt és úgy oszt meg, amit akar. Idővel kiderült, hogy az embereknek erre nincs szükségük: még a kimondottan szoftverfejlesztésből élő vállalatoknak sincs rá szükségük, mivel egyszerűbb szolgáltatásként igénybe venni egyet, erre szakosodott nagyvállalatoktól.
A protokollok lassú fejlődése. Az email több mint harmincéves találmány, de még ma sincs nemzetközi szinten elfogadott szabvány, ami titkosítaná az elektronikus levelek tartalmát. Az email ugyanis protokoll, és mint ilyen, sokkal lassabban fejlődik, mint a független szolgáltasok. A WhatsApp csevegőprogram viszont már a bevezetése utáni évben megoldotta a kétoldalú titkosítás problémáját. De ez nem pénzkérdés. A ténylegesen decentralizált rendszereken jóval nehezebb változtatni, és emiatt a fejlődésük jóval lassúbb, mint az online ökoszisztéma többi részéért, ami a valós piaci igényekre valós időben reagál, így sokkal gyorsabban változtathat.
Min változtat a web3?
A web3-mal viszont más a helyzet, mert a tulajdonjog és az irányítás decentralizált: a felhasználók és a tartalomgyártók birtokolhatják az internet részeit. Ehhez tokeneket vagy kriptovalutát használnak, amik birtoklási jogot adnak a felhasználóknak. A tokenekre és a kriptovalutára azért van szükség – hangzik az érvelés –, mert ezek a blokklánc (blockchain) néven ismert decentralizált hálózatban a tulajdonjogot reprezentálják: aki kriptovalutát vagy tokent birtokol, beleszólhat a hálózat működésébe. Annak, hogy miből lehet tokent készíteni, jóformán nincsenek korlátai,: tokenizálhatsz egy mémet, egy műalkotást, vagy egy közösségimédia-profilt is.
„A pénzeddel szavazol” – hangzik a kapitalizmus egyik jól ismert alaptétele, ami a web3-ra is érvényes. Az irányítási tokenek (governance token) tulajdonosai a saját zsebükből fizetnek azért, hogy szavazzanak egy decentralizált protokoll jövőjéről. Nézzünk csak egy példát, mondjuk a játékiparét! A játékosok állandóan (de joggal) morognak amiatt, hogy a szoftverfejlesztők bugokkal teli játékokat dobnak a piacra, vagy hogy egy szoftverfrissítéssel felborítják az általuk kedvelt játékegyensúlyt. A web3-as technológiákkal azonban a játékosok maguk is befektetőkké válhatnak, és szavazhatnak róla, hogy milyen legyen a játék.
„Kevesebb bizalom, több igazság” (less trust, more truth) – mondta Wood, amikor a Wired arról kérdezte, hogy hogyan tudná tömören definiálni a web3-at. Wood bizalom alatt hitet (faith) értett: azt, amikor hiszel benne, hogy a világ egy bizonyos módon fog működni, de anélkül, hogy erre bármilyen bizonyítékod vagy racionális érved lenne. A web3 – mondta Wood – csökkentené annak a mértékét, hogy hinned kelljen valamiben, és megadná a lehetőséget, hogy ténylegesen változtass, és ne csak reménykedj benne.
Nem újdonság ez, csak újramárkázott kriptovaluta
A trendet nem mindenki fogadja kitörő örömmel – gyakran azok sem, akik érintettek benne. Jack Dorsey, a Twitter alapítója és egykori vezérigazgatója tavaly decemberben arról posztolt, hogy a web3-at te, mint magánszemély, sosem fogod birtokolni: ez a kockázatitőke-befektetők és partnereik kiváltsága lesz, mivel a web3 idővel ugyanolyan centralizált platform lesz, mint az eddigiek, csak más címkével, az erőviszonyok újraelosztásával.
Dorsey-t azonban nem elfogulatlan ebben a kérdésben. Mióta otthagyta a Twittert, a bitcoin evangelistája lett, és a bitcointól várja ugyanazt, amit a web3 hívei az ethereumalapú rendszerektől. (Sőt, annál többet is: Dorsey szerint a bitcoin lehet a dollárt leváltó valuta és a világbéke garanciája.)
Az NFT-re épülő finanszírozási és fejlesztési modelltől az imént említett játékfejlesztők sincsenek elájulva. A közelmúltban elkészült a Game Developers Conference éves felmérése, ahol az iparág szakértőit faggatták erről-arról. Igen kevesen nyilatkozták azt, hogy az NFT lenne a videójátékok jövője, és annál többen fogalmaztak meg komoly kétségeket. Pedig a Ubisoft játékkiadó már komoly terveket sző az NFT-alapú fizetési modellek meghonosítására; a STALKER: Heart of Chernobyl fejlesztői pedig már bele is vágtak az NFT-zésbe (és meg is égették magukat vele).
A Verge-nek nyilatkozó fejlesztők nemhogy nem méltatták, hanem egyenesen szidalmazták az elképzelést: volt, aki a csalásokat, volt, aki a monetizációs nehézségeket, és volt, aki a környezetvédelmi károkozást kritizálta.„Inkább nem égetnék le egy esőerdőt, csak hogy valaki a magáénak mondhasson egy jpg fájlt.” – fogalmazott egy fejlesztő, utalva a kriptovaluták működtetésének magas energiaigényére. „Fel nem foghatom, miért nem ismerték még föl, hogy ez egy piramisjáték” – mondta másvalaki.
Nehéz eldönteni, hogy ezek az aggályok mennyire megalapozottak, mivel vadonatúj modellről van szó. Az elképzelések szerint a web3 gyökeresen átalakíthatja a digitális tartalmak, a magántulajdon és a birtoklás jellegét és viszonyrendszerét – úgy, ahogy a Napster feltűnése is fejbe kólintotta a zeneipart a kétezres évek elején.
Akik érdekeltek a status quo fenntartásában, azokat nyilván nem lelkesíti a gondolat, hogy – kormányzati tokenek formájában – mások kezébe kerül az irányítás. Ők joggal gondolhatják, hogy ez nem megújulás, nem demokratizálódás, hanem az erőviszonyok újraelosztása, aminek nem ők lesznek a kedvezményezettjei. És nem is az olyan átlagemberek, mint te vagy én, hanem azok, akik korán lecsapnak ezekre a tokenekre - mint például a már említett kockázatitőke-befektetők. De azt lehetetlen megmondani, hogy ezek a tokenek érni fognak-e valamit öt év múlva is, vagy túlárazott játékszerek lesznek, amiknek a FOMO, a kimaradástól való félelem hevében verték föl az árát.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: