Mesterlövészek Budapest ostromában
A céltávcsővel szerelt puskával lesállásból ellenségre vadászó, különleges képesítésű katona, magyarul a mesterlövész megjelenése az első világháború állóháborújának kialakulásához köthető. Bár szabad szemmel „mesterien lövő” katonák már több emberöltővel korábban megjelentek a világ hadseregeiben, a technika fejlettségi szintje és a harcászati elvek a Nagy Háború idejére értek össze annyira, hogy színre lépjen a mesterlövész. Ezeknek a katonáknak az alkalmazásában a Német Császárság volt az úttörő, de az Osztrák-Magyar Monarchia is igen hamar felismerte jelentőségüket.
Az talán köztudott, hogy a mesterlövész beosztású katonák a második világháború hadszíntereinek is ikonikus harcosai voltak, akik már saját korukban, bajtársaik körében is tekintéllyel rendelkeztek. Ennek magyarázata alighanem relatív ritkaságuk, tehetségük, különleges kiképzésük és fegyverzetük, illetve nem utolsó sorban harcászati jelentőségük lehetett. A helységharcok során, zavaros viszonyok közt különösképpen felértékelődtek a mesterlövészek, akik teljesen elkülönült „dimenzióban” vívták harcukat, és jelenlétüknek puszta híre is befolyásoló tényezőnek minősült – mind a saját, mind az ellenséges csapatok szempontjából. Az viszont jóval kevésbé ismert tény, hogy a német és szovjet mesterlövészek Budapest 1944-1945-ös ostromából is kivették a részüket.
A magyar főváros ostromában az ostromló és az ostromlott fél is alkalmazott mesterlövészeket, ez hiteles levéltári dokumentumokkal alátámasztható mindkét esetben. A mesterlövészek bevetéséről szóló, frissen feltárt és alább közreadandó egykorú források az ostromló félhez kötődnek (az iratnyilvánosság uralkodó tendenciáival összefüggően). Ezek a források ugyanakkor az ellenséges mesterlövész-tevékenységről is számot adnak, tehát releváns információt hordoznak mindkét hadviselő félre vonatkozóan.
Oldaltól független alapvetés, hogy a mesterlövészek feladata jellemző módon az ellenség folyamatos nyomás alatt tartása, moráljának rombolása és lehetőség szerint a fontosabb személyek semlegesítése volt a saját csapatok biztosítása mellett. A háború utolsó időszakában többféle gyalogsági fegyver, valamint többféle, ezekkel kompatibilis céltávcső (és szereléksín) állt rendszerben egymással párhuzamosan a hadviselő felek hadseregeiben.
A németek jellemzően Karabiner 98k ismétlőpuskákat és Gewehr 43 (ritkábban Gewehr 41) típusú öntöltő puskákat használtak, illetve ezekhez Zf39, Zf41, esetleg Zf4 típusú céltávcsöveket.
A szovjet hadseregben a két alapvető mesterlövészfegyver az 1891/30 M. Moszin–Nagant-féle ismétlő-, valamit az 1940 M. Tokarev-féle öntöltő puska volt. Ezeket PU, illetve PE típusjelzésű céltávcsövekkel lehetett szerelni.
A német és a szovjet hadseregben is jellemző volt a zsákmányolt haditechnika alkalmazása, sőt civil eredetű céltávcsövek is előfordultak. A sajátos harcmodorból fakadóan gyakori jelenség volt, hogy a mesterlövészek az arcvonal ellenség felőli oldalán tartózkodtak, és olykor akár az ellenség egyenruháját is viselték. Az azonban, ahogyan az arcvonal túloldalára kerültek, már eltérő volt a szovjet és a német fél esetében. (Megjegyzés: magyar mesterlövészek-orvlövészek részvétele egyelőre nem igazolható Budapest ostromában; ezzel egybevág az a tény is, hogy a magyar hadseregben hivatalosan nem képeztek ki katonákat a második világháború éveiben céltávcsővel ellátott puskákra. A magyar terminológiában a „mesterlövész” mást is jelentett – a „mesterlövész” cím birtokosának mindössze egy sikeres céllövővizsgát kellett teljesítenie, céltávcső nélkül, szabad szemmel, és ennek nem volt része a szigorúan vett mesterlövész-feladatok és -készségek elsajátítása.)
A német mesterlövészek jellemzően hátramaradtak, és a saját csapatok visszavonulása után, a korábban elfoglalt rejtekhelyről próbáltak vadászni a célpontokra. A szakirodalom kiterjedt német mesterlövész-tevékenységről tud Kőbányán és a Városligetben is. Ezzel szemben a szovjet mesterlövészek –tekintettel arra, hogy ők voltak a támadó fél hadseregében –, szándék szerint észrevétlenül szivárogtak át az arcvonalon, így nem az arcvonal lépte át őket, hanem ők lépték át az arcvonalat.
A következőkben egykorú források segítségével nyerhetünk betekintést a mesterlövészek világába, az ostrom előrehaladott szakaszában, Budán. Az első jelentés esetében egy rutinfeladatnak induló karhatalmi letartóztatás vett szerencsétlen fordulatot, amikor az NKVD határőrei egy (vélhetően német) mesterlövész célkeresztjébe kerültek:
„A 37. jászvásári NKVD határőrezred parancsnokának, Jaroszlavszkij alezredes elvtársnak.
JELENTÉS
Államellenes bűnözők letartóztatása céljából Buda városában általam ki lett küldve egy felderítő-keresőcsoport 13 főnyi állománnyal, P. Djakov hadnagy vezetésével. A felderítő-keresőcsoport vezetője, Djakov hadnagy 1945. február 8-án informátoroktól értesítéseket kapott arra vonatkozóan, hogy a Kis Rókus utcában, Budán, államellenes bűnöző rejtőzködik. Djakov hadnagy elhatározta az államellenes bűnöző letartóztatását, kikülönített egy géppisztolyos szolgálati különítményt, melynek vezetője saját maga lett. Amint elérték a Kis Rókus utcát, az ellenség mesterlövésze észrevette az őrjátot, és tüzelni kezdett rájuk. Az egész őrjárat elhaladt, hátul ment szökellve egy géppisztolyos – Nyikolaj Fjodorovics Kozlov, született 1919-ben – ott kapott halálos sebet a bal oldalán, a gyomrát keresztül lőtték 1945. február 8-án 18:00-kor [budapesti, helyi idő szerint 16:00-kor V.M.]. Nyikolaj Fjodorovics Kozlov vöröskatona (született 1919-ben, pártonkívüli, 4 osztályt végzett, tatár nemzetiségű, munkás származású) testét Buda városában temették el, a Pasaréti úton. A Nyikolaj Fjodorovics Kozlov vöröskatona testének temetési helyét szemléltető vázlat csatolva.
A 37. jászvásári NKVD határőrezred hadműveleti-csekista csoportjának főnöke – Tyelegin őrnagy (aláírás).”
(RGVA, Fond: 32906, Opisz: 1, Gyelo: 89. 33. o. Letartóztatásról, a feljelentett személy elfogásáról, tehát az alapvető küldetés eredményéről egyelőre nem áll rendelkezésre információ.)
Tekintettel arra, hogy a sebesülés február 8-án késő délután történt, a temetésre pedig még szintén február 8-án sor került, a halálnak nagyon gyorsan be kellett állnia. Igen valószínű, hogy a katona már az ellenséges tűzből való kimenekítés közben, útban az elsősegélyhelyre kiszenvedett – borzalmas kínok között.
1945 februárjában (a kitörésig) a Margit körút vonalán harcolt a szovjet 109. gárda lövészhadosztály. Ennek alárendeltségébe tartozott az NKVD 109. önálló manőverező csoportja is – ezen alakulatba pedig mesterlövészek is be voltak osztva, akik tevékenységükről naponta jelentést tettek. Az alábbi táblázat egy ezen jelentések alapján összeállított kimutatás, amely egyrészt szemlélteti a szovjet mesterlövészek által jelentett elpusztított ellenséges katonák számát, másrészt saját veszteségeket is. (Azt nehezen lehet megállapítani, hogy a szovjet mesterlövészek által megöltnek jelentett ellenséges katona ténylegesen meghalt-e, esetleg csak könnyebben-súlyosabban megsérült (hiszen rendkívül korlátozott volt az ellenőrzés lehetősége). Irányadó számként azonban biztonságosan kezelhető.)
Feltűnő, hogy az NKVD 109. önálló manőverező csoportjának kötelékében tevékenykedő mesterlövészek végleges február során, egészen a kitörésig nem jelentettek saját veszteséget – ez alighanem a harcmodorból következik. Hiba volna azonban azt gondolni, hogy a mesterlövész csak meglapul a biztonságos rejtekhelyen, miközben tényleges kockázatot nem is kell vállalnia. 1945 januárja során ugyanis bizonyíthatóan estek el szovjet mesterlövészek Budapesten, és ez szovjet forrásokkal alátámasztható. Ekkor az arcvonal (és a mesterlövészek tevékenységi körzete) még jellemzően Óbudán volt. A teljesség igénye nélkül két szovjet mesterlövész vehető példának, akik egyébként nem azonos alakulatban szolgáltak.
Egyikük az NKVD 336. határőrezredében szolgált: Nyikolaj Fjodorovics Szitnyikov vöröskatona, beosztás szerint mesterlövész, 1945. január 18-án „német területrablókkal vívott harcban meghalt”. (RGVA, Fond: 32900, Opisz: 1, Gyelo: 319. 23. o.) Mivel temetésére csak 1945. január 27-én, Pesthidegkúton került sor, kézenfekvőnek tűnik a magyarázat, hogy holtteste az ellenség által ellenőrzött területen maradt (a halál dátumát korán és pontosan jelentették, és biztosan tudták róla, hogy nem eltűnt, tehát bajtársai valószínűleg szemtanúi voltak halálának). A halál körülményeiről dokumentáció hiányában csak sejtéseink lehetnek: könnyen lehet, hogy Szitnyikov egy másik mesterlövésszel vívott párbajból került ki vesztesként, de az is lehet, hogy a mesterlövészek másik tipikus végzete érte utol: tüzérségi- és aknavető össztűzzel az egész környéket megtisztíthatta az ostromlott fél.
Alekszej Danyilovics Gromov vöröskatona, beosztása szerint mesterlövész, a már korábban említett 109. önálló manőverező csoportban szolgált, és 20 évesen lelte halálát a „német területrablókkal vívott harcban”, 1945. január 24-én. Holttestét Óbudán temették el, a 109. gárda lövészhadosztály bajtársi sírjába. (RGVA, Fond: 32900, Opisz: 1, Gyelo: 319. 23. o.) Mivel az ő temetéséről semmilyen rendkívüli körülményt nem jegyeztek le, valószínűsíthető, hogy az azonnal megtörtént, így pedig vagy az arcvonal szovjet oldalán érte a halál, vagy halálos sebe ellenére valahogy még vissza tudott oda jutni. Halálának körülményeit illetően alighanem nem tévedünk nagyot, ha hasonló eshetőségekre gondolunk, mint a fentebb szereplő Szitnyikov esetében.
A szovjet 108. gárda lövészhadosztály budapesti harcait áttekintő hadműveleti összefoglaló jelentésében található egy részletes leírás arról, hogyan akadályozták a német mesterlövészek a szovjet előretörést (a leírás január utolsó napjaira vonatkozik):
„A 311. gárda lövészezred súlyos harcokat vívott a szeszgyár [kétséget kizáróan a Herman Ottó úti mezőgazdasági kutatótelep valamelyik épületére utal, talán a M. Kir. Erjedéstani Intézetre, esetleg a Magyar Királyi Felsőbb Szőlő- és Borgazdasági Tanfolyam laboratóriumára a főépületben – V.M.]. elfoglalásáért, melyet a németek jelentős támponttá alakítottak át. Németek egy csoportja befészkelte magát a nagy kőépületbe. Az ellenséget lehetetlen volt lefogni lövészfegyverek és tüzérség tüzével zárt állásokból. Ekkor az ezredtüzérség kigördített egy 45 mm-es ágyút közvetlen irányzásra 100 méternyi távolságra az ostromlott épülettől, és lövési hiba nélkül kilőttek rá 12 repeszlövedéket. Az ellenség géppuskásai így harcképtelenné váltak. Ám a mesterlövészek, akik az alagsori helyiségekben tartózkodtak, tüzüket CSIBA gárda törzsőrmester lövegirányzóra összpontosították. Egy ellenséges mesterlövész halálosan megsebesítette a lövegirányzót. Az ágyú elhallgatott.
Mirosnyicsenko gárda hadnagy századparancsnok megparancsolta Vzorov és Kudlaj golyószórósoknak, hogy húzódjanak az épület jobb- és baloldalához, és vakítsák el a pincék ablakait golyózáporral. Így is történt. Közben, golyószórótűz fedezete alatt, a rohamcsoport sorkatonája, ZAJCSENKO lángszórós odakúszott a földön levő ablakhoz, majd tűzsugarat bocsátott az alagsori helyiségbe.
A németek azonnal elkezdtek kiugrálni az épületből és kereket oldottak. Kifüstölvén az ellenséget egy épületből, a rohamosztagosok mentek a következőhöz, és így házhoz ház után, háztömbhöz háztömb után, és megtisztították a gyár teljes területét.”
CAMO, Fond: 1299, Opisz: 1, Gyelo: 10. Kezdőoldal: 103. 19. o.
A szövegben említett „CSIBA gárda törzsőrmester” lövegirányzó tényleges személyazonossága megállapítható a veszteségi kimutatásokból: Grigorij Szemjonovics Ciba 1945. január 25-én hunyt el, igaz, tényleges rendfokozataként „sorállomány” szerepel. Szolgálati helye a 108. gárda lövészhadosztály 311. gárda lövészezrede volt, és 24 évesen halt meg. Bár Ukrajnában született, a Vörös Hadseregbe Romániából sorozták be – ennek magyarázata, hogy 1944 őszéig román hadifogságban volt. Ciba vöröskatona viszontagságos háborús megpróbáltatásai végül Budán, a Herman Ottó út térségében értek véget (CAMO, Fond: 6863, Opisz: 249433, Gyelo 8.).
A mesterlövészek alkalmazásának jelentőségét az ostromlott főváros védői is elismerték. Ennek legszemléletesebb lenyomata, hogy a kitörés után készített tapasztalati jelentés, amelyet egy kitörő német tiszt kikérdezése alapján állítottak össze (jelenleg a Bundesarchiv–Militärarchiv gyűjteményében található), így fogalmaz: „Városi környezetben a harc terhét az egyéni lövész viseli sok kézigránáttal. A nehézfegyverek tűzvezetési pontjaival összeköttetésben lévő mesterlövész különleges hatást érhet el.” A védők alighanem igencsak rászorultak erre a „különleges hatásra” olyan zavaros viszonyok közt, mint amilyenek a budapesti hadszínteret jellemezték. A mesterlövészek alkalmazása ugyanis nem csak fizikailag, de lélektanilag is rendkívül pusztító harceljárás. Történetük felidézésével újabb kirakóelemet illeszthetünk az ostrom borzalmairól kialakult, máig töredékes képhez.
A szerző történész.
Levéltári források
- Rosszijszkij Goszudarsztvennij Vojennij Arhiv (RGVA) – Moszkva
- [Oroszországi Állami Katonai Levéltár]
- Centralnij Arhiv Minyisztyersztva Oboroni Rosszijszkoj Fegyeraciji (CAMO) – Podolszk [Oroszországi Föderáció Védelmi Minisztériumának Központi Irattára]
- Felhasznált irodalom
- Hingyi László: Budapest ostroma 1944-1945. (II. kötet). Etalon, Budapest, 2019.
- Nevenkin, Kamen: A Budapest erőd. (I-II. kötet) PeKo, Keszthely, 2019.
- Számvéber Norbert: Német harcászati tapasztalatok Budapest ostroma idején (Forrásközlés). In: Ad acta - A Hadtörténelmi Levéltár évkönyve 2006. Múlttal a Jövőért Alapítvány -Hadtörténelmi Levéltár, Budapest, 2006. 176-182. o.
- Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Corvina, Budapest, 1998.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten:
