1500 éves bilire bukkantak Szicíliában
A Cambridge-i Egyetem régészei megfejtették a rejtélyes szicíliai cserépedény rejtélyét: kiderült, hogy a tárgy valaha emberi ürüléket tartalmazott, ez alapján pedig már nem nehéz rájönni, hogy nem dísztárgyként, boroskancsóként vagy vázaként használták, hanem bilinek. A felfedezés rögtön három szempontból is jelentős: az edényben található maradványok vizsgálata olcsó és könnyen kivitelezhető, megkönnyíti az eddig ismeretlen funkciójú edények közül az éjjeliedények kiszűrését, és hosszabb távon sokat elárulhat a római élet hétköznapjairól.
Az edényt Szicíliában, Gerace környékén találták. Miután a régészek összeillesztették a darabjait, mintát vettek a falait és a fenekét lepő megszilárdult anyagból, ezt savval kezelték, majd mikroszkópos vizsgálatnak vetették alá.
Az árulkodó ostorféreg
A mintában ostorféreg-petéket találtak, ennek alapján eldőlt, hogy az edény ürüléket tartalmazott, de miután az is kiderült, hogy a peték Trichuris trichiura fajhoz tartoznak, az is bizonyossá vált, hogy nem akármilyen ürülékről volt szó, hanem emberiről, ez a parazita más állatban ugyanis nem él meg. Az persze talán még több kérdést vetett volna fel, ha állati ürüléket tartott volna valaki egy erre szolgáló fazékban 1500 évvel ezelőtt.
Szerencsére senki nem tett ilyet: a kutatók szerint az edényt egy székbe süllyesztve használhatták, bár arra is alkalmas lehetett, hogy egyszerűen csak ráüljön valaki. Miután sok hasonló római kori edény került elő, a bilik azonosítása pedig eddig még gyerekcipőben járt, ez azt is jelenti, hogy a rómaiaknál jóval gyakoribb lehetett az éjjeliedény használata, mint azt korábban feltételezték. Az eddig magabiztosan biliként meghatározott edények többsége olyan helyről került elő, ami alapján gyanús volt, hogy ez a funkciója, a mostani módszer viszont minden kétséget kizár (legalábbis abban az esetben biztosan, ha a tulajdonos trichuriasisban szenvedett).
Aranybili, cserépbili
Karl J. Reinhard, a Nebraskai Egyetem régészprofesszora szerint a kutatók által alkalmazott módszer olcsóbb és gyorsabb, mint a többi anyagvizsgálati technika, így arra buzdítja cambridge-i kollégáit, hogy továbbfejlesszék az eljárást. Sophie Rabinow, a tanulmány vezető szerzője szerint eljöhet az az idő is, amikor minden edényekkel foglalkozó régész rendelkezésére állhat a technika.
A felfedezés azt is jelentheti, hogy a híres római közvécék nem jöttek be mindenkinek. Ebből a Telegraph cikke azt a következtetést vonja le, hogy nagy valószínűséggel a római nők kedvelték jobban a bilit, mint a pezsgő közösségi élményt kínáló nyilvános illemhelyeket.
A felfedezés bilitörténeti szempontból is jelentős: főként irodalmi források alapján sokáig tartotta magát az az elmélet, hogy a római éjjeliedények aranyból vagy ónixból készültek, mindeddig azonban csak terrakotta vagy bronz bilik kerültek elő, az előbbiekből viszont gyaníthatóan annyi, hogy ha volt is valaha aranybili, nem lehetett átütő üzleti siker.
Az aranybili már Pliniusnál is valami szégyenletes dologként került elő: ő arról számolt be, hogy Antonius ragaszkodott hozzá, hogy az éjjeliedénye aranyból készüljön, ami még a luxust nem kifejezetten megvető Kleopátrában is visszatetszést keltett. Az ezüstből készült bili Petronius Satyriconjában is előkerül, itt az egyik szereplő egy szolgával hozatott magának éjjeliedényt, amit az eunuchnak tartania kellett, míg az ura végzett.
Ez itt is a féktelen fényűzés egyik elemének számított, és általában nem is nézték jó szemmel: Martialis azt hányta Bassa szemére, hogy aranybilibe szarik, mégis üvegpohárból iszik, így pedig költségesebb az ürítkezése, mint az amit fogyaszt. Ezt a témát Andrew Wilson történész szerint a korai keresztény szerzők is előszeretettel vették elő: amellett, hogy a luxusban dúskáló rómaiakba is bele lehetett rúgni egy jó nagyot, mintegy mellékesen azt is megjegyezhették, hogy nekik aztán mindegy, úgyis megvetik a világi javakat.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: