A botra tűzött szivacstól a Swarovski-kristályig ível a vécé több évezredes diadalútja

A Qubit a szabad és tájékozott magyar nyilvánosságért dolgozik. Segítsd a munkánkat!

Hogy ki hányszor látogat el naponta az illemhelyre, az egyénenként változik. Az aktívabb bélmozgásúak naponta háromszor is félrevonulhatnak, hogy hosszabb időt töltsenek az árnyékszéken, míg másoknak heti három alkalom is elég. Bár az emésztés és a bélmozgás aktivitását számos tényező befolyásolhatja (a táplálkozás, a kor, az aktivitás, illetve a betegségek), egyes becslések szerint évente 2500-szor keressük fel a mellékhelyiséget.

Hogy ki mennyi időt tölt ott, azt nehéz megbecsülni. Egy gyors pisilés hamar lezavarható, de vannak, akik a vacsoramaradékuk fölött gubbasztva szeretnek elmélyedni a Ulyssesben. Legyünk nagyvonalúak, és számoljunk alkalmanként 5 perccel: az évi 12 500 percet jelent, vagyis 208 órát. Nemzetgazdasági szempontból is jelentős időmennyiség, de szerencsére senki nem fog vele elszámoltatni: a vécé a magányos safe space, ahol nyugtunk lehet – különösen november 19-én, ugyanis a mai napot az ENSZ 2012 óta hivatalosan is a Vécé Nemzetközi Napjaként tartja számon

Ne kerüljünk a bot rosszabb végére

A széklet- és vizeletürítés és a civilizáltság összekapcsolása több ezer évre visszanyúló igény. A vizelet és az ürülék ugyanis – ne szépítsük – büdös, ráadásul az utóbbi betegségeket terjeszt; jobb ezt diszkréten intézni. A diszkréció fogalma persze évezredekkel ezelőtt más volt, mint manapság: akkor azt értették alatta, hogy ne az utcán végezzük a dolgunkat, mindenki szeme láttára.

Az ókori Egyiptomban, időszámításunk előtt 3000 évvel csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak a beltéri vécét. Az árnyékszékek működési elve vagyoni helyzettől független volt: a fáraó és a rabszolga egyaránt egy homokkal bélelt, földbe vájt lyuk fölött kuporgott, csak a fáraó vécédeszkáját mészkőből faragták, a rabszolgának meg egy lyukas fadeszkával kellett beérnie.

A civilizált ürítés igénye azonban nem kötődik civilizációkhoz. Az Egyiptomból kivonuló zsidók még a sivatagban is nagy hangsúlyt fektettek rá, hogy diszkréten intézzék az intéznivalót. A köztisztasági szempontok a Bibliában, Mózes ötödik könyvében is megjelennek. Ahogy a Károli-féle bibliafordítás írja: „Legyen a táboron kívül egy helyed, ahova félremész. / Legyen egy kis ásód a fegyvered mellett, hogy amikor leülsz kívül, gödröt áshass vele, és ha fölkelsz, betakarhasd azt, ami elment tőled.”

Az ókori Görögországban időszámításunk előtt kétezer évvel jelentek meg a kifinomultabb csatornarendszerek; a bronzkori minószi civilizációban már vízöblítéses vécéket is építettek. Ezeknek a használati utasítása sajnos nem maradt fenn, de a tervezésnél nyilván fontos szempont volt, hogy így megszabadulhattak az orrfacsaró bűztől. Erről az ógörög nyelv finomságai árulkodnak, ahol külön szót használtak a sima székletre (ἀφόδευμα), a különösen büdös maradványokra (Κάκκη), a lószarra (Ὀνιαία), a trágyakupacra (Φωρυτός), illetve – elnézést – a széklet megevésére (σκατοφάγος). Bármekkora zsenik is voltak a görög mérnökök, a vécépapírt ők sem ismerték: a tisztálkodáshoz kisebb kavicsokat és agyagdarabkákat használtak.

A vízelvezetéses vécéket nem magáncélra készítették, hanem a nyilvános illemhelyekhez. Ezeket már az időszámításunk előtti 26. században is használták – legalábbis erről árulkodnak a pakisztáni Mohenjo-daróban feltárt leletek –, de a szennyvízcsatorna-építés az ókori rómaiak nevéhez fűződik. Időszámításunk előtt 315 évvel Rómában 144 nyilvános illemhelyet tartottak számon.

A nyilvános igen találó kifejezés: bár ma azt értjük alatta, hogy mindenki számára hozzáférhető, az ókori Rómában azt is jelentette, hogy minden diszkréciótól mentes. Az ülőpadokkal szegélyezett helyiségekben szó sem lehetett szemérmes béltevékenységről: ezek bizony közösségi térnek számítottak. A betérők (férfiak és nők vegyesen) letelepedtek, beszélgettek, üzleteltek, az ülések alatt átfolyó víz elmosta, amit el kellett mosnia, majd a dolguk végeztével egy botra tűzött, tengervízben áztatott szivaccsal úgy-ahogy megtisztogatták magukat.

Az ókori Rómában a vécére járás közösségi program volt, ahol férfiak és nők, nemesek és polgárok beszélgetéssel és üzleteléssel töltötték az időt. Aztán jött a szivacsos bot.Fotó: Wikipedia

Bár ez egy fokkal kulturáltabb tisztálkodási módszer, mint a görögöké, nem árt tudni, hogy mindenki ugyanazt a szivacsos botot használta. (Egyesek szerint innen ered egy angol mondás, a „getting hold of the wrong end of the stick”.) Az olvasóink ezt valószínűleg semmi pénzért nem próbálnák ki, de a rómaiak még fizettek is érte; legalábbis az időszámításunk szerint 79-ben trónra került Vespasianus császár országlása után, aki elsőként adóztatta meg a köztéri illemhelyeket.

Ostrombiztos mellékhelyiségek 

Bár a sötétnek is gyakran nevezett középkorban születtek olyan innovatív megoldások, mint a christchurch-i kolostor 1167-ben épült vízelvezető rendszere (ami külön kezelte a folyóvizet, az esővizet és a szennyvizet), az átlagember ezekhez ritkán férhetett hozzá. Az általános gyakorlat az volt, hogy gyors sodrású folyókra építették a kőből és fából készült vécécsészéket, hogy így előzzék meg a dugulást, és eltakarítsák a felgyűlt fekáliát. A természetes vizek erejét hasznosították a hampshire-i Porchester kastély szerzetesei is, akik a tengerbe vezető kőcsatornákat építettek; az apály és a dagály elvégezte a takarítást.

A szegények és gazdagok közötti szakadék azonban óriási volt. Aki megengedhette magának, hogy kastélyban éljen, valószínűleg gardróbot is építtetett. A mai fürdőszobák elődjeit úgy alakították ki, hogy az árnyékszék ürítőnyílása a várárok fölé essen; ez a betolakodókat is elriasztotta attól, hogy ezen a ponton indítsanak várostromot. A gardrób szót azóta más értelemben használjuk, de nem függetlenül az eredeti jelentéstartalomtól: régen a ruhákat is a vécében tartották, mert úgy gondolták, hogy a bélsár szaga elriasztja a bolhákat és más parazitákat is. (Innen, mármint a ruhatárolásból ered a név is: a guarding robes – köntösök őre – szavak összevonásából.)

A középkori várakban a várárokra nyíló pottyantós budik jelentették a védelem első vonalát.Fotó: Wikipedia

Így éltek (és ürítettek) az urak. A parasztok és a jobbágyok az utcák végén kialakított nyilvános vécéket használták, esetleg az éjjeliedényt (potty), amiknek a tartalmát az ablakon keresztül az utcára ürítették. Ez mindenképpen visszalépés volt az ókori Rómához képest. Ahogy az is, hogy a Temze partján kialakított nyilvános gardróbokból a szennyező anyag a folyóba került, ami nemcsak hatalmas bűzzel járt, de a betegségek terjedéséhez is hozzájárult.

A népsűrűség és a városok növekedése miatt ez a rendszer egy idő után fenntarthatatlanná vált. Egyes források szerint Münchenben már a XIV. században is pénzbüntetéssel sújtották azt, aki az utcára piszkított, de – ahogy arra Dominoque Laporte 2003-as hiánypótló műve, A szar története (Histoire de la merde) is rávilágít – először Franciaországban, 1539-ben vezették be a törvényt, ami kimondta, hogy mindenki felelős a saját mocska eltakarításáért, és minden portán kötelezővé tette a pöcegödrök kialakítását. Az ürítés nagyjából ekkortól kezdve lett szemérmesebb, az intim szférába tartozó tevékenység. Ugyancsak Franciaországhoz kötődik a koedukált illemhelyek kialakítása is: egy párizsi kocsma 1739-ben elsőként osztotta fel a mellékhelyiségeket férfiaknak és nőknek fenntartott részekre.

Koleramentes brit innováció

A modern vécék elődei a XVI. századi Európában jelentek meg. Sir John Harrington, I. Erzsébet angol királynő keresztfia már 1592-ben feltalálta a modern vízöblítéses vécé ősét, amihez egy megemelt víztartály és egy lefolyócső is tartozott, így a lecsorgó vizet a bélsár leöblítésére használhatták. Harrington a királynőnek és saját magának is készített egy-egy példányt, de azt eszköz szélesebb körben sosem lett népszerű. Arra csaknem kétszáz évet kellett várni; az óragyártó Alexander Cummings 1775-ben mutatta be az S alakú elvezető csővel felszerelt vízöblítéses vécét, ami megakadályozta a kellemetlen szagok visszaáramlását.

A XVIII. századi Nagy-Britanniában az iparosodott területeken számos munkásotthont létesítettek, kültéri vécékkel; a vidéki területeken jóval tovább tartott a vízvezetékek kiépítése. Az ott élők többnyire az earth closet néven futó, ma komposztáló vécéként ismert illemhelyeket használták (a név onnan ered, hogy ürítés után dobozban tárolt granulált agyaggal szórták be a maradványokat). Ez Henry Moule tiszteletes találmánya volt, aki az 1860-as években így próbálta segíteni a folyóvíz nélkül élő papokat abban, hogy tisztábban és egészségesebben élhessenek.

A XIX. századra a népességnövekedés újabb változásokat kényszerített ki. A túlnépesedett városokban, mint London és Manchester, száz ember jutott egyetlen illemhelyre. A szennyvízelvezető hálózatok nem bírták a terhelést, és az ürülék ellepte az utcákat. A bűzön túl ez azzal a problémával is járt, hogy a bélsár az ivóvízbe is visszajutott. A vízvezetékcsövekből gyakran barna víz csordogált, amit nemcsak a széklet színezett el, hanem a vegyszerek, a lótrágya és a halott állatok bomló tetemei is. Tízezrek haltak meg a víz által terjedő betegségekben.

A brit kormány 1848-ban törvénybe iktatta, hogy minden új házban kötelező vécét építeni, de ez sem volt elég: a változást az 1858-as forró nyár hozta el, amikor a túlterhelt csatornarendszerek miatt mindenhonnan orrfacsaró bűz áradt. Ekkor kezdték meg a londoni csatornarendszer kiépítését. Az építkezés 1865-ben fejeződött be, ami a vízi úton terjedő betegségek, többek között a kolera és a tífusz látványos visszaszorulásával járt.

Edward herceg – a későbbi VII. Edward király – 1861-ben megbízta Thomas Crapper vállalatát, hogy alakítson ki illemhelyeket több angol királyi palotában. Crappernek számos, a vízelvezetéses vécékhez kötődő szabadalma volt, de a hatékony öblítést biztosító szelepes ürítőrendszer nem az ő találmánya volt, hanem Albert Gibliné; Crapper vállalata csak az elterjesztésében segédkezett.

Modern idők: Swarovski-luxus és emésztőgödör

A XX. századra kialakult a modern vízöblítéses vécék ma ismert formája. Alul a porcelán vécécsésze és a műanyag- vagy fadeszkás ülőke, felül a gravitáció erejét hasznosító vízöblítő tartály, oldalt az 1902-ben piacra dobott vécépapír. A mechanizmus azóta sem változott, legfeljebb a hatékonyságán javítottak. Ilyen hatékonyságnövelő intézkedés volt az 1992-es amerikai energiapolitikai törvény is, ami 1,6 gallonban (6,05 literben) határozta meg az egy öblítéshez szükséges vízmennyiséget, arra ösztönözve a mérnököket, hogy modernebb, kevesebb vizet használó, dugulásmentes vécéket fejlesszenek.

Ami ezen felül esik, az luxus. Persze, luxusból is többféle van: a Swarovski-kristállyal kirakott, 128 000 dolláros vécécsésze legfeljebb esztétikai élményt nyújt, de a japán innovációs lehetőségek mellett nem érdemes szó nélkül elmenni. A legmodernebb vécédeszkák olyan extrákkal bővíthetik ki az alapélményt, mint a fűthető ülőke, a szagtalanító spray-k, a bidé víznyomását szabályozó digitális kezelőpanelek (akár elektrolízissel kezelt baktériumölő vízzel is megmoshatjuk magunkat!), illetve az ürítéssel járó hangokat elnyomó speciális hangeffektusok.

Egy japán vállalat, a Sanrio 2015-ben Hello Kitty képmásával díszített vécédeszkát dobott piacra. A kezelőpanellel szabályozható többek között az ülésfűtés és az ülepünk melegvizes tisztogatása.Fotó: Yoshikazu Tsuno / AFP

A működési folyamatban nincsenek különbségek: ahol van gravitáció, oda bőven elég a hagyományos vízöblítéses technológia. (Ahol nincs, ott persze más a helyzet: a NASA 23 millió dollárt költött a titánból készült, a Nemzetközi Űrállomásra szánt antigrativációs vécé fejlesztésére és gyártására.) A lényeg, hogy harmincezer forinttól hárommillióig mindenki megtalálhatja a számára ideális ülőkét, hogy a lehető legkényelmesebben tölthesse azt az évi 208 órát.

Legalábbis a civilizált országokban – de nem mindenki olyan szerencsés, hogy oda szülessen. Ma nagyjából 297000 ötévesnél fiatalabb gyerek hal meg a nem megfelelő higiéniai körülmények és a szennyezett ivóvíz miatt; a világ iskoláinak a felében a tanulók nem tudják szappannal megmosni a kezüket; és csaknem kétmilliárdan isznak ürülékkel szennyezett vizet minden nap. És nemcsak Indiában és Afrikában ilyen rossz a helyzet: Romániában – egy EU-tagországban – a lakosság csaknem egynegyede beltéri vécé nélkül tengeti a mindennapjait.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: