Orosz csapatok az ukrán határnál: Putyin szerint a Nyugat átvágta Moszkvát

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

Az Oroszország és Ukrajna határán kialakult, immár hónapok óta pattanásig feszített helyzet egyik fő oka, hogy Oroszország tart a NATO keleti bővülésétől. Vlagyimir Putyin orosz elnök, aki az elmúlt években több dolgozatában is kifejtette, hogy az ukránokat nem tartja önálló népnek, egyre gyakrabban hangoztatja, hogy az USA és a nyugat-európai országok megszegték azt a korábbi ígéretüket, miszerint nem terjesztik tovább keleti irányba a katonai szövetséget. Igaza van Putyinnak? Milyen szerződések és egyéb dokumentumok szabályozzák Oroszország és Ukrajna kapcsolatát? Mennyiben tekinthetők legitimnek Moszkva december közepén megfogalmazott igényei, és mennyiben felelnek meg a történelmi tényeknek az Oroszország által felhozott érvek?

Kezdjük az utóbbival! Orosz oldalon már egy ideje előszeretettel hangoztatják, hogy a nyugati hatalmak a hidegháború végén megígértek, hogy a NATO „egy hüvelyknyit” sem fog keleti irányban bővülni. Putyin a legutóbbi Orbánnal folytatott tárgyalását követő közös sajtótájékoztatón egyenesen úgy fogalmazott, hogy a Nyugat „átvágta” Moszkvát, amikor ígéretei ellenére öt hullámban bővítette a NATO-t. Nem ez volt az első eset, amikor az orosz elnök ezt állította. A Nyugat hitszegésének felemlegetése már évek óta tart, miközben a korai Putyintól semmi effélét nem lehetett hallani; az elnök az utóbbi időben leginkább Mihail Gorbacsov James Baker amerikai külügyminiszterrel tartott megbeszélésén elhangzottakra hivatkozik. Arra a találkozóra Moszkvában, 1990. február 9-én, vagyis alig néhány hónappal azután került sor, hogy leomlott a berlini fal, és Németország egyesítése vált az európai politika kulcskérdésévém miközben a Szovjetunió még jelentős, mintegy 380 ezres katonai kontingenst tartott a kelet-német állam területén. Ebben a helyzetben a nyugati – mindenekelőtt a német és az amerikai – vezetők első számú célja Moszkva megnyugtatása volt:  tudták, hogy Németország jövője a szovjet vezetők politikai akaratától függ. A német egyesítésről folyó tárgyalások során, illetve más magas szintű találkozókon a nyugati politikusok kétségtelenül többször is utaltak arra, hogy a NATO keleti irányú bővítése nem céljuk. Ezt akkor valószínűleg így is gondolták, és ebben nemcsak a német egység mielőbbi megteremtésének szándéka játszhatott közre, hanem az is, hogy még létezett a Varsói Szerződés, és Szovjetunió szatellitállamairól nehéz volt feltételezni, hogy rövid időn belül kérni fogják felvételüket a NATO-ba. 

Ekkor még inkább az az elképzelés tűnt reálisnak, hogy ha egyszer megszűnik a keleti katonai tömb, hasonló sorsra jut a nyugati is. De az események másképp alakultak: 1991 februárjában a Varsói Szerződés tagállamai megállapodtak a katonai szervezet április 1-i feloszlatásáról. Nem sokkal később konzervatív puccskísérletet hajtottak végre Gorbacsov ellen, ami – annak ellenére, hogy elbukott – komoly nyugtalanságot keltett Kelet-Közép-Európa országaiban, és felerősítette a Szovjetunió politikai irányvonalának jövőjére vonatkozó félelmeket. Ezek az aggodalmak a jelcini korszakban sem tűntek el teljesen, mert az új rendszer politikai jövője felettébb bizonytalan maradt. 

Fotó: JOCHEN LUEBKE

A korábbi történelmi tapasztalatokon túl ezek a körülmények is közrejátszottak abban, hogy a köztes Európa országai a NATO-hoz való csatlakozásban látták szuverenitásuk és biztonságuk garanciáját. Ehhez pedig joguk volt, mert Oroszország jogelődje, a Szovjetunió is aláírta 1975-ben a Helsinki Záróokmányt, amiben szerepel a „szuverén egyenlőség”-elve: ez minden szuverén államot feljogosít arra, hogy ne csak külpolitikai irányvonalát határozza meg szabadon, de azt is, hogy mely szövetségi rendszerben kíván tag lenni, vagy melyiken szeretne kívül maradni. Következésképpen egyetlen NATO-tagország, de a szervezet egésze sem adhatott – mint ahogy nem is adott – jogi érvényű írásos garanciát arra, hogy a katonai szervezet a későbbiekben nem bővül keleti irányba. Ez lényegében el is dönti azt a vitát, amit a korszak szakértői folytatnak arról, hogy Baker 1990 februárjában arra tett-e Gorbacsovnak ígéretet, hogy a NATO infrastruktúrája az egyesült Németország keleti, korábban a Német Demokratikus Köztársasághoz tartozó területeire nem fog kiterjedni, vagy ígérete ennél általánosabb érvényű volt, és a szovjet szatellitállamokra is vonatkozott. A válasz egyértelmű: csak az előbbire vonatkozott, mert nem vonatkozhatott másra. Nem beszélve arról, hogy a Nyugat írásban ígéretet a NATO bővítésével kapcsolatban csak erre, vagyis a kelet-német területekre vonatkozóan tett.  A német egység kialakításának feltételeit rögzítő, 1990. szeptember 12-én aláírt megállapodásban a három nyugati nagyhatalom – az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország – egyedül arra vállalt kötelezettséget, hogy a NATO infrastruktúráját nem fogják a korábbi kelet-német állam területére kiterjeszteni. És ehhez az ígéretükhöz azóta is tartják magukat. 

James Baker, az USA volt külügyminisztere 2018-ban. Mit beszéltek meg Gorbacsovval?Fotó: SHAWN THEW/AFP

Nem úgy, mint Oroszország, ami öt nemzetközi megállapodásban vállalt kötelezettséget arra, hogy tiszteletben tartja Ukrajna területi épségét és határainak sérthetetlenségét. Az első erre vonatkozó írásos ígéretét a Szovjetuniót felszámoló és egyúttal a Független Államok Közösségét megalapító 1991. december 8-án Belovezsszkaja Puscsában aláírt megállapodásban tette. Annak 5. pontja kimondja, hogy „a Magas Szerződő Felek elismerik és tiszteletben tartják egymás területi épségét és létező határaik sérthetetlenségét a Közösség keretei között”. Ezt a dokumentumot, amit három egykori szovjet tagköztársaság – Oroszország, Ukrajna és Belarusz – első számú vezetői írtak alá, mindhárom ország parlamentje rövid időn belül ratifikálta is. Vagyis a „Szovjetunió utáni élet” azzal kezdődött, hogy a szövetséget felbomlasztó államok megegyeztek abban, hogy az egykori belső, az egyes tagköztársaságokat elválasztó adminisztratív határokat ezentúl nemzetközi határoknak tekintik, és kölcsönösen tiszteletben tartják. 

A következő dokumentum, amiben Moszkva hasonló tartalmú ígéretet tett, az 1994. december 5-én aláírt Budapesti Memorandum volt. Cserébe azért, hogy Kijev lemondott a Szovjetunió felbomlása nyomán a területén maradt atomfegyverekről – amik egyébként nagyobb erőt képviseltek, mint a korabeli brit, francia és kínai együttesen –, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Oroszország garantálta, hogy „tiszteletben tartja Ukrajna függetlenségét, szuverenitását és meglévő határait”. A három hatalom arra is ígéretet tett, hogy „tartózkodik az erővel való fenyegetéstől vagy annak alkalmazásától Ukrajna területi egysége vagy politikai szuverenitása ellen”. Az írásba foglalt orosz garanciavállalások azonban ezzel nem értek véget. 1997. május 31-én írták alá az Oroszország és Ukrajna közötti „barátsági, együttműködési és partnerségi szerződést”. Ennek a 2. pontja mondja ki, hogy „...tiszteletben tartják egymás területi épségét és megerősítik a köztük lévő létező határok sérthetetlenségét”. Fontos megjegyezni, hogy valamennyi eddig idézett dokumentumban „létező határokról” van szó, vagyis újra és újra megerősítik azt, hogy egymás határait abban a formában ismerik el, amilyen formában a Szovjetunió felbomlásakor örökségül kapták. Tehát Moszkva folyamatosan elismerte, hogy a Krím-félsziget Ukrajna része, ahogy azt is, hogy az orosz többségű keleti megyék is azok. 

Orosz tankok a Krímben 2014. március 31-énFotó: Olga Malceva / AFP

Mindezek ellenére a két ország külön szerződést is kötött a határokról. 2003 januárjában írták alá a közös határra vonatkozó delimitációs szerződést, aminek ratifikációs okmányait három hónappal később ki is cserélték. Erre azért volt szükség, mert a Szovjetunió felbomlásakor az új szuverén államok határainak mindössze 30 százaléka volt delimitált, vagyis olyan, amelynek nyomvonalát a határ mindkét oldalán lévő állam közös akaratát tükröző szerződésbe foglalták. E feladat elvégzését ugyan semmi nem sürgette, mert a Belovezsszkaja Puscsában aláírt megállapodással a felek erre vonatkozóan megegyeztek, ahogy azok a további tagállamok is, amelyek 1991 december végén egy jegyzőkönyv aláírásával csatlakoztak a Szovjetuniót felbomlasztó dokumentumhoz. Ennek ellenére egy ilyen szerződés aláírása minden kétséget kizáró, egyértelmű helyzetet teremt. Vagyis a Krím annektálása előtt 11 évvel megszületett az a megállapodás Moszkva és Kijev között, ami egyértelműen rendezte a közös határok kérdését. Ráadásul ez a szerződés már Putyin első elnökségének idejére esik, vagyis még azt sem lehet mondani, hogy kizárólag a zavaros jelcini időkben születtek azok a dokumentumok, amelyek a két ország határaira és területére vonatkoznak. Olyannyira nem lehet ezt állítani, hogy 2008 őszén, alig pár héttel az ötnapos orosz-grúz háború után az akkor lejáró orosz-ukrán „barátsági, együttműködési és partnerségi szerződést” szövegmódosítás nélkül újabb 10 évre meghosszabbították. Igaz, ekkor épp Dmitrij Medvegyev volt az orosz elnök, de senkinek nem volt kétséges, hogy ebben a négy évben is Putyin irányította Oroszországot. 

Orbán Viktor miniszterelnök és Dmitrij Medvegyev orosz kormányfő 2015-ben KazanybanFotó: Dmitrij Asztahov/Az orosz kormány sajtószolgálata/Ria Novosztyi/EPA/MTI

Vagyis Moszkva Ukrajna 2014-es megcsonkítása előtt öt nemzetközi megállapodásban vállalta, hogy tiszteletben tartja Ukrajna szuverenitását, területi épségét és határainak sérthetetlenségét. Úgy tűnik azonban, hogy ezeknek az írásos megállapodásoknak a Kreml szerint nincs jelentőségük, annak a szerződésbe soha nem foglalt állítólagos szóbeli ígéretnek viszont van, amit Putyin a NATO-bővítés kapcsán egy ideje emleget, ami meglehetősen furcsa észjárásra vall. Ezek szerint Oroszország következmények nélkül átléphet általa megkötött szerződéseken, azokat figyelmen kívül hagyva felségjelzés nélküli katonáival megszállhatja egy szomszédos szuverén ország területének egy részét, a Krím-félszigetet, majd a többször módosított dátumú helyi népszavazás eredményére hivatkozva annektálhatja azt.

Ez a moszkvai logika annál is inkább érdekes, mert abban a két szerződéstervezetben, amit még december közepén Oroszország átadott az Egyesült Államoknak és a NATO-nak, előszeretettel hivatkoznak a „biztonság oszthatatlanságára” mint olyan alapelvre, ami tiltja, hogy bármely állam a saját biztonságát más államok biztonságának rovására növelje. Ha ez az elv ezt jelenti, márpedig Moszkvában így értik, akkor joggal merül fel a kérdés, hogy vajon mire gondoltak 2014 tavaszán, amikor annektálták a Krímet. Egy ország szuverenitásának durva megsértése egyben biztonságának megsértését is jelenti. Akkor ez hogy is fér meg a „biztonság oszthatatlanságának” elvével? 

Miután megkapta az Egyesült Államok és a NATO válaszát decemberi ultimátumaira, Moszkva folyamatosan azt állítja, hogy három legfontosabb követelését figyelmen kívül hagyták, illetve elutasították. Ez azonban egyáltalán nincs így. Azt az orosz elvárást, hogy mind Washington, mind Brüsszel adjon jogi érvényű írásos garanciát arra, hogy a Szovjetunió egykori tagköztársaságait – leszámítva a már felvett balti államokat – a NATO soha nem veszi fel, valóban elutasították. Az ugyanis ellentmond a szervezet „nyitott kapuk” politikájának, ahogy a már korábban tárgyalt szuverén egyenlőség elvének is. Épp ezért az lett volna a meglepő, ha ez az orosz követelés meghallgatásra talált volna. De nem talált, mert nem találhatott.

Hasonlóképpen abszurd az az orosz elvárás is, ami a NATO infrastruktúrájának az 1997-es orosz-NATO megállapodás aláírása előtti állapotba történő visszavonását követeli. Ennek az elvárásnak sincs semmiféle szerződéses alapja. A Párizsban aláírt alapító chartában, ami új keretek közé helyezte a NATO és Oroszország közötti kapcsolatokat, a szervezet csak annyit vállalt magára, hogy az új NATO-tagállamok területére nem telepít nukleáris fegyvereket, és sem a régi, sem az új tagállamok területén nem növeli az állandó jelleggel diszlokált erőket. Ehhez pedig a NATO tartja magát. Az a pár ezer katona, akiket az ukrajnai válság belobbanását követően ideiglenes jelleggel a balti államokba és Lengyelországba, majd most néhány további NATO-államba telepítettek, illetve telepítenek, aligha okozott stratégiai fordulatot. Ez az erőátcsoportosítás, aminek sokkal inkább van politikai, mintsem katonai jelentősége, már csak azért sem boríthatja fel az európai erőviszonyokat, mert nem a kontinensen kívülről érkeztek az ide vezényelt katonák. Egyébként is érdemes leszögezni, hogy az Európában állomásozó amerikai erők összlétszáma ma negyed annyi, mint a hidegháború végén volt. Vagyis ez az 1997 előtti helyzetet visszaállítani akaró moszkvai elvárás is elfogadhatatlan, és minden alapot nélkülöz.

Német katonák érkeznek Kaunasba, a NATO litvániai hadgyakorlatára 2022. február 14-énFotó: EyePress via AFP

Ezzel szemben az az igény, hogy a NATO és az Egyesült Államok legyen tekintettel Oroszország bizonyos biztonsági szükségleteire, nemhogy elutasításra nem talált, épp ellenkezőleg: a „kollektív Nyugat” számos kérdésről kész tárgyalni Oroszországgal. Moszkvát leginkább az aggasztja, hogy csapásmérő fegyverrendszereket telepítenek határai közelébe, továbbá annak lehetősége, hogy ismét közepes és rövidebb hatótávolságú rakéták jelenhetnek meg Európában. A NATO és Washington is jelezte, hogy hajlandó ezekről a kérdésekről tárgyalni, annál is inkább, mert aligha érdekeltek abban, hogy az európai NATO-tagállamok ismét ilyen fegyvereket telepítsenek. Mint közismert, az ilyen kategóriájú szárazföldi indítású támadó rakéták teljes körű európai leszereléséről az Egyesült Államok és a Szovjetunió még 1987 végén megegyezett, és a washingtoni szerződés alapján ezeket a fegyvereket a megállapodást követően mindkét oldalon leszerelték. 2019-ben azonban arra hivatkozva, hogy orosz részről szisztematikusan megsértik a megállapodást, az Egyesült Államok kilépett a szerződésből, és Donald Trump akkori amerikai elnök bejelentésének másnapján ugyanezt tette Putyin is. Noha mindkét részről elhagyták a szerződést, ilyen fegyvereket azóta sem telepítettek. Ezen a területen lenne lehetőség új szerződés megkötésére, ami nem egyszerű és gyorsan megoldható feladat, de az akadályok mégsem tűnnek leküzdhetetlennek. Az amerikaiak azért mondták fel a szerződést, mert szerintük bizonyítékaik vannak arra, hogy az oroszok egy a rövidebb hatósugarú rakéták hatótávolságánál kisebb rakéta hatótávolságát nemcsak hogy megnövelték, de az ilyen megnövelt hatótávolságú rakétákat egyre nagyobb számban elkezdték hadrendbe állítani. Az „Iszkanderek” problémájára már Barack Obama elnöksége idején felhívták Moszkva figyelmét, de a vádakat az orosz vezetés következetesen tagadja. 

Orosz katonai drón készül egy dubnai gyárban. Behozzák a lemaradást?Fotó: EyePress via AFP

Az oroszokat a Lengyelországba és Romániába telepített rakétapajzs nyugtalanítja, amivel kapcsolatban rendre két problémát fogalmaznak meg. Egyrészt azt, hogy nincs garancia arra, hogy ezeknek a most még korlátozott számban telepített elfogórakétáknak a mennyiségét ne növelnék meg, és ez valódi fenyegetést jelentene az orosz stratégiai támadó erőkre. Moszkva másik problémája, hogy nem tudja hitelt érdemlően ellenőrizni az indítóállásokba telepített rakétákat, mert álláspontja szerint a támadásra alkalmatlan elfogó rakétákat észrevétlenül le lehet cserélni föld-föld támadó rakétákra. És akkor még nem beszéltünk a washingtoni szerződés aláírása óta megjelent új fegyverfajtáról, a csapásmérő drónokról. Ennek a fegyverfajtának a kifejlesztésében és hadrendbe állításában Oroszország jelentősen elmarad az Egyesült Államoktól, miközben a drónok számát, telepítésük körülményeit egyelőre semmiféle megállapodás nem szabályozza. Moszkva nyilván érdekelt abban, hogy ez megváltozzon. Ahogy talán abban is, hogy végre kezdődjenek tárgyalások a taktikai atomfegyverekről is. Ezt orosz oldalon egyelőre ahhoz az előfeltételhez kötik, hogy Washington vonja vissza az USA területére azt a 200 szabadesésű atombombáját, amit Nyugat-Európa több országában tart. Amerika már régóta tárgyalna ezekről a fegyverekről, de az orosz előfeltételeket nem fogadja el. Mindez persze változhat, és közeledhetnek egymáshoz a most még távoli álláspontok, illetve számos további területet lehetne említeni, ahol lenne tárgyalnivaló, de talán már az eddig említett példákból is látható, hogy a jelenlegi érdekkülönbségek ellenére volna esély a megegyezésre. És minden kis lépés, újabb és újabb megegyezés növelhetné a kölcsönös bizalmat, amire a világnak igencsak szüksége lenne.

A szerző történész, Oroszország-szakértő, a Corvinus Egyetem oktatója. További írásai itt olvashatók 

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: