Komoly kihívóra akadt Putyin pártja Oroszországban: jönnek a kommunisták

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

Fontos elemzést tett közzé a tekintélyes moszkvai alapítvány, a Liberalnaja Misszija (Liberális Küldetés) az Oroszországban szeptember közepén megtartott dumaválasztásról és arról az új helyzetről, amelyben Vlagyimir Putyin elnök hatalmon lévő pártjának, az Egységes Oroszországnak hosszú idő után valódi kihívója akadt. Ez a kihívó nem más, mint az Oroszországi Kommunista Párt (KPRF). A karcsú kötet, amelynek címe Az új realitás: a Kreml és a gólem, még azelőtt jelent meg, hogy az orosz Legfelsőbb Bíróság meghozta ítéletét a Nemzetközi Memorial Társaság felszámolásáról, de már az után, hogy elkezdődött az orosz katonai erő összevonása az ukrán határnál.

Ha csak a hivatalos eredményekre hagyatkoznánk, és nem vennénk szemügyre közelebbről is az eredményeket, a Kreml pártjának aligha lenne oka a nyugtalanságra, mert ahogy 2016-ban, úgy most is sikerült alkotmányozó többséghez jutnia. A 450 alsóházi mandátumból 324 az Egységes Oroszországhoz került, vagyis a képviselői helyek 72 százaléka a hatalompárté lett. Ez mindössze 9 mandátummal kevesebb, mint volt a párt eddigi legsikeresebb választásakor, 2016-ban, amikor is a mandátumok 76 százalékát sikerült megszereznie. Ám, ha a számok mögé nézünk, mint ahogy ezt az alapítvány által felkért kutatók megtették, rögtön kiderül, hogy ma már távolról sem olyan stabil Putyin pártjának helyzete, mint korábban volt. A hatalomnak, ahogy a kötet címe is utal erre, „új realitással” kell szembenéznie, aminek legfontosabb újdonsága, hogy felborulni látszik az eddigi domináns pártrendszer: a hatalompárt mellé valódi kihívó lépett, az eddig alárendelt szerepet játszó Oroszországi Kommunista Párt. 

Az Oroszországi Kommunista Párt, a KPRF egyik tagja a Lenin-mauzóleumnál tartott koszorúzáson 2021 januárjábanFotó: EVGENY ODINOKOV/Sputnik via AFP

Az említett új realitás az, hogy a hatalompártnak immár nem néhány apró, az Állami Dumába beengedett párttal kell együtt élnie, hanem fel kell készülnie arra, hogy a nem várt módon gólemmé erősödött kommunista párt egyre kevésbé lesz hajlandó alávetett helyzetét elfogadni. Mindez egyben azt is jelenti, hogy az eddigi imitált ellenzéki szerepnek is vége van: a kommunisták kezdenek egyre inkább a hatalom tényleges ellenfeleivé válni, miközben támogatói körük egy ideje folyamatosan bővül, és már nem korlátozódik az idősebbek és kevésbé képzettek csoportjára. 

Nyugtalanítják a hatalmat

Ha a 2021-es dumaválasztás eredményeit alaposan megvizsgáljuk, akkor az derül ki, hogy a hatalompárt fölényes győzelme nem is annyira fölényes. Sikere jórészt azoknak a „választásos szultanátusokként” emlegetett régióknak köszönhető – 17 ilyen szövetségi szubjektumot tartanak számon –, ahol feltűnően nagyok a választási anomáliák, vagyis ahol mind a választásokon való részvételi arány, mind a hatalompártra leadott szavazatok aránya jelentős mértékben meghaladja az országos átlagot. Ezekben a régiókban a hivatalos adatok szerint az átlagos részvételi arány 75 százalékos – az élen Csecsenföld áll, ahol ez a mutató csaknem 100 százalék –, míg az Egységes Oroszországra leadott voksok átlagos aránya 73 százalékos. Itt is Csecsenföld vezet, szorosan mögötte az ugyancsak az Észak-Kaukázusban található Dagesztán, majd Tatárföld következik. Ezek a feltűnő anomáliák leginkább ott mutatkoznak meg, ahol a helyi közösségek az átlagosnál jobban kiszolgáltatottak a helyi hatalomnak, illetve ahol az állampolgári öntudat és méltóság a leginkább elfojtott. Több, mint beszédes, hogy ezeken a területeken, ahol a választópolgárok mindössze 17 százaléka él, a hatalompárt a rá leadott voksok 35 százalékát gyűjti be. Eközben azokban a régiókban, ahol alacsony, illetve viszonylag korlátozott a választási eredmények manipulálása – ilyen az elemzők szerint 14+25 van: az előbbiek esetében a csalás 11 százalék alatti, míg az utóbbiaknál 11-25 százalék közötti –, és ahol a választópolgárok 46 százaléka él, az átlagos részvételi arány még a hivatalos eredmények szerint is alig 43 százalék, míg a Kreml pártjára leadott szavazatok aránya 34 százalék. Az ezekben a szövetségi szubjektumokban megszerzett voksok az Egységes Oroszországra leadott szavazatok mindössze 28 százalékát adják, holott itt él a szavazati joggal rendelkezők csaknem fele. 

KPRF-szimpatizánsok sorakoznak a Lenin-mauzóleum bejáratanál 2021 januárjábanFotó: EVGENY ODINOKOV/Sputnik via AFP

Ha azonban a hivatalos eredményeket különböző matematikai modellek segítségével megtisztítjuk, mint ahogy ezt a kiváló választási matematikus, Szergej Spilkin a tanulmányában tette, akkor az eredmények a hatalompárt számára kifejezetten nyugtalanítóvá válnak. A megtisztított adatok szerint ugyanis a tényleges országos részvételi arány nem 51,7 százalék volt, mint ahogy azt hivatalosan állítják, hanem csak 38 százalék, míg az Egységes Oroszországra leadott voksok aránya nem 49,8, hanem mindössze 32 százalék volt. Ez pedig azt jelenti, hogy a hatalompárt hivatalosan elnyert voksainak 51 százaléka (ez 14,2 millió szavazatnak felel meg) falszifikátum, vagyis nem létező szavazat. 

Putyin mindig népszerűbb, mint a pártja

A hatalom nem ezúttal élt először a csalás eszközével. Annak első kiterjedt alkalmazására még 2011-ben, az akkor megtartott dumaválasztáson került sor. Akkor a hatalompártra leadott hamis voksok aránya 45 százalék volt, a 2016-os parlamenti választáson ennél 2 százalékkal kevesebb, míg a 2020 nyarán megtartott alkotmánymódosításokról döntő össz-oroszországi szavazáson már 47 százalék. Eközben a 2012-es és a 2018-as elnökválasztáson a beavatkozás mértéke jóval visszafogottabb volt. Az előbbi esetében Putyin tényleges eredményéhez 23 százaléknyi fiktív szavazatot csaptak, míg az utóbbi esetében 18 százalékot. Ez is mutatja, hogy Putyin népszerűsége mindig jóval nagyobb, mint pártjáé, de autokratákhoz méltóan ő is szereti, ha nem 50 valahány százalékkal, hanem minimum 60 százalék fölötti eredménnyel választják újjá. Az azonban fontos különbség, hogy míg Putyin esetében a csalás stiláris jellegű, vagyis nem érdemben változtat az eredményen, addig a hatalompárt mindig a beavatkozásoknak köszönheti, hogy egyszerű többség helyett abszolút többséggel győz, mint 2011-ben, míg más esetekben egyszerű vagy abszolút többség helyett alkotmányozó többséggel, mint 2016-ban és 2021-ben. Ugyanakkor jól mutatja a rendszer evolúcióját, hogy amikor Putyint 2000-ben először választották elnökké, a hamis szavazatok aránya még csak 8 százalék volt. 

Vlagyimir Putyin orosz elnök (balra) szovjet hokiveteránok körében 2021 decemberének végénFotó: MIKHAIL KLIMENTYEV/AFP

Mindeközben a kommunista párt a 2021-es őszi dumaválasztáson nem a szavazatok 18,95 százalékát szerezte meg, mint ahogy ezt hivatalosan állítják, hanem 25 százalékát, vagyis a hamisításoktól megtisztított eredmények szerint alig 7 százalék választja el az Egységes Oroszországtól. Ez radikálisan új helyzet ahhoz képest, hogy milyen volt a hatalompárt és az összes többi alsóházba bekerült párt eredménye közti korábbi különbség. Még a kétezres évek elején, Putyin első elnöksége idején alakult ki az a domináns pártrendszer, amelyben kiugróan magas támogatottságot élvezett a hatalompárt, az Egységes Oroszország, és ezzel teljes mértékben uralni tudta az Állami Dumát, míg a három másik parlamenti párt – a kommunista párt, a Vlagyimir Zsirinovszkij vezette liberális-demokrata párt és a baloldali középpárt szerepét betölteni hivatott Méltányos Oroszország – minden tekintetben alárendelt szerepet töltött be. Az utóbbiak közül az Oroszországi Liberális Demokrata Párt és a Méltányos Oroszország tipikus kreatúrapárt, vagyis olyan szervezet, amit a végrehajtó hatalom akaratából és elképzelései szerint hoztak létre – a Zsirinovszkij vezette pártot még a késői szovjet években, míg a Méltányos Oroszországot már Putyin idején, a kétezres évek elején. A kommunista párt ugyan nem kreatúrapárt, de hosszú időn át éppúgy domesztikált, a hatalommal messzemenően együttműködő pártként viselkedett, mint ahogy a többi párt is. Veszélyt ők sem jelentettek a hatalomra, ellenzékiségüket csak imitálták. 

A menedzserek csaknem harmada a kommunistákat támogatja

Ez az, ami az utóbbi időben változni kezdett. A párt néhány éve elindult a tényleges ellenzéki szerep felvállalása felé, és ezt a választópolgárok is elkezdték érzékelni. Olyannyira, hogy mára a kommunista párt már távolról sem az a főként idősebbek által támogatott párt, mint amilyen hosszú időn át volt. Jellemző, hogy míg 2016-ban a 18-24 év közötti korosztály mindössze 2 százaléka szavazott rájuk, addig 2021-ben már 27 százalékuk. Hasonlóan látványos növekedés ment végbe a 25-39 és a 40-54 év közötti korosztályokban is. Mindkét kategóriában csaknem megnégyszereződött a rájuk szavazók aránya, miközben az idősebb nemzedék támogatottságát sem veszítették el. Hasonló átrendeződés ment végbe a különböző foglalkozási csoportok körében is. Míg 2016-ban a menedzserek és különböző irányító posztokat betöltők alig 2 százaléka támogatta őket, addig a 2021-es választáson már 27 százalékuk. Ha nem is ilyen mértékben, de jelentősen nőtt a szavazóik száma a közalkalmazottak körében is, ami azért is figyelmet érdemlő, mert ők azok, akiket a végrehajtó hatalom adminisztratív erőforrásait kihasználva a legkönnyebben tud mozgósítani. De a párt az elmúlt öt évben a munkások körében is csaknem megháromszorozta támogatottságát. Egyedül a nyugdíjasok azok, akik valamivel kisebb arányban szavaztak rájuk, mint tették 2016-ban. 

A kommunista párt szavazótábora tehát mostanra jelentősen átrendeződött: az idősek és kevésbé képzettek pártjából egy jóval nyitottabb, kifejezetten inkluzív párttá vált, amelynek retorikája egyre inkább eltávolodik attól a bornírt ideológiai katyvasztól, amiben pompásan megfért egymás mellett a Sztálin iránti nosztalgikus rajongás, a pravoszlávia obskúrus kultusza és a harsány nacionalizmus. Ma már a párt egyre inkább egy olyan ellenzéki koalícióra kezd hasonlítani, amelynek támogatói között egyre több a fiatal, a jól képzett és a társadalmi hierarchiában magas pozíciókat betöltő választópolgár. És ez meglátszik a párt retorikáján is, ami mindinkább általános demokratikus követelésekkel töltődik fel. 

A KPRF tagjai és támogatói Sztálin-transzparenssel és szovjet zászlóval az ismeretlen katona sírjánál a Kreml falánál, 2021 februárjábanFotó: VLADIMIR ASTAPKOVICH/Sputnik via AFP

Ma már a kommunista párt vezetői is egyre gyakrabban beszélnek a hatalmon lévők cseréjéről, leválthatóságáról, a gyülekezési és szólásszabadságról. Az első jelét annak, hogy a kommunista párt támogatói körében kibontakozni látszik valamiféle ideológiai váltás, azok a mérések mutatták, amelyek a Sztálinhoz való viszonyra kérdeztek rá. Ezekből a közvélemény-kutatásokból ugyanis az derült ki, hogy a kommunista szavazótáborban kisebb arányban vannak azok, akik feltétlen rajongással viszonyulnak Sztálinhoz, mint a hatalompárt támogatói között. Ez egyben azt is mutatta, hogy Oroszországban immár kétféle sztálinizmus van jelen. Egyfelől egy nosztalgikus retrováltozat, amit főképpen az idősebb kommunista szavazók képviselnek, másfelől az az újkeletű agresszív variáns, amit a hatalom azzal hoz létre, hogy a sztálini korszak emlékezetének egyoldalú, csak az eredményekre koncentráló képével operál. Ez azonban magával hozta a hatalom iránt lojális csoportok növekvő és nyíltan vállalt Sztálin-szeretetét. 

Egyre kevesebb fiatal rajong az Egységes Oroszországért

Párhuzamosan azzal, ahogy átalakult a kommunista párt profilja, átalakult az Egységes Oroszország párté is. Velük viszont épp a fordítottja történt: támogatóik köre az elmúlt öt évben a fiatalabb korosztályokhoz tartozók körében jelentősen csökkent. Ez a leglátványosabban a 18-24 és a 40-54 év közöttiek körében mutatkozott meg. Az előbbi esetében arányuk 49 százalékról 33-ra, míg az utóbbiban 53-ról 34-re esett vissza. Hasonló tektonikus átrendeződés történt a foglalkozási csoportok esetében is. Ma a menedzserek és irányító pozíciókat betöltők közül éppannyian támogatják őket, mint a kommunistákat (27 százalék). 2016-ban még egészen más volt a helyzet. Akkor még e csoport tagjainak 53 százaléka rájuk szavazott, miközben alig volt a körükben olyan, aki a kommunistákat támogatta volna. Ahol változatlanul jelentős maradt a táboruk, bár itt is tapasztalható némi csökkenés, az a közalkalmazottak és köztisztviselők köre. Ők még mindig csaknem háromszor annyian szavaznak a hatalompártra, mint a kommunistákra. Rajtuk kívül már csak a nyugdíjasok és az állásban nem lévők körében tartják fölényüket, vagyis mind az életkori, mind a foglalkozási megoszlás tekintetében a két párt az elmúlt öt évben lényegében helyet cserélt. Az is sok mindenről árulkodik, hogy a két szavazótábor tagjai jellemzően honnan tájékozódnak. Az Egységes Oroszország hívei továbbra is többnyire a tévékből és rádiókból szerzik információikat, míg a kommunista tábor főként újságokból, folyóiratokból, internetes oldalakról, és feltűnően nagy arányban különböző Telegram-csatornákból. Ez az utóbbi is arra vall, hogy a kommunistákat támogató tábor jelentősen megfiatalodott. 

Lenin-portrés Komszomol-zászlókat lobogtatva koszorúznak az orosz kommunisták a Kremlnél 2021 februárjábanFotó: VLADIMIR ASTAPKOVICH/Sputnik via AFP

Választásos autokráciából diktatúra

A kötet szerzői ugyanakkor arra is figyelmeztetnek, hogy a kommunista pártot támogatók számának látványos növekedése nem a társadalomban végbemenő baloldali ideológiai fordulat következménye. Sokkal inkább arról van szó, hogy a putyini rendszerrel elégedetlenek az ellenzéki politikus, Alekszej Navalnij bebörtönzése és alapítványának felszámolása után leginkább a kommunista pártban látják azt az intézményi platformot, amelyre támaszkodva a legnagyobb eséllyel kényszeríthető ki politikai változás. A putyini rendszer az elmúlt években főként a liberális és nyugatos ellenfeleinek ellehetetlenítésére koncentrált, de közben megfeledkezett arról, hogy a másik lehetséges ellenzéki gyűjtőpont a baloldalon van. Míg az első irányzat leginkább a városi magasan képzett rétegek támogatására számíthat, addig az utóbbi a kevésbé képzett és kevésbé tehetős csoportokéra. Az előbbihez tartozók elsősorban a rendszer demokratizálását és modernizálását remélik, az utóbbihoz tartozók pedig a mindent átható korrupciót, a társadalmi igazságtalanságokat és az oligarchák uralmát szeretnék felszámolni. 

Most viszont az látszik, hogy ez a két csoport a 2021 elejétől felerősödő represszió következtében elkezdett közeledni egymáshoz. Ebben komoly szerepet játszott a Navalnij által ajánlott „okos szavazás” taktikája is. A hét tanulmányt tartalmazó kötet számos értékes megállapítása mellett két fontos következtetésre jut. Egyrészt arra, hogy a hosszú éveken át eredményesen működtetett domináns pártrendszer minden jel szerint fenntarthatatlan, mert a kis domesztikált pártok közül a kommunista párt valódi kihívóvá lépett elő, és évek óta tartó átalakulásával egyre inkább alkalmassá vált arra, hogy az egyesült ellenzék intézményi hátterét biztosítsa. Másrészt arra, hogy a különféle manipulációkkal működtetett „választásos autokrácia” Oroszországban is kezd átalakulni az erőszak és a társadalmi kontroll kiterjedt alkalmazásán nyugvó „hagyományos autokráciává”, azaz diktatúrává

A szerző történész, Oroszország-szakértő, a Corvinus Egyetem oktatója. További írásai itt olvashatók 

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: