Putyin, a történész: Ukránok márpedig nincsenek
Július közepén újabb történelmi tárgyú cikkel jelentkezett Oroszország elnöke. Az oroszok és az ukránok történelmi egységéről című írásában Vlagyimir Putyin arra tesz kísérletet, hogy levezesse Oroszország és Ukrajna szoros együttműködésének elkerülhetetlenségét, és igazolja a két nép szembenállásának abszurditását. Mindezt teszi úgy, hogy a mára kialakult helyzetért kizárólag az ukránokra, egészen pontosan a 2014-ben hatalomra került ukrán politikai osztályra hárítja a felelősséget. És bár a dolgozatban vannak önkritikus megjegyzések is, ezek annyira általánosak, hogy szimpla retorikai fogásnál nem tekinthetők többnek.
Putyinnak az utóbbi másfél évben ez már a harmadik ilyen jellegű dolgozata. Az elsőt tavaly júniusban, a II. világháború kitörésének évfordulója kapcsán adta közre a háború előzményeiről és okairól. Idén júniusban a Szovjetunió megtámadásának 80. évfordulóján közölt újabb írást a II. világháborúról. Az eredeti orosz mellett mindkét dolgozat megjelent idegen nyelven: az előbbit az amerikai National Interest, az utóbbit a német Die Zeit is közölte. Az elnök mostani, az oroszok és ukránok azonosságát bizonygató dolgozatát azonban csak az elnök hivatalos honlapján, a kremlin.ru-n adták közre – igaz, három nyelven, az orosz és az ukrán mellett angolul. Ezeknek a meglehetősen hosszú cikkeknek közös vonásuk, hogy terjedelmes történelmi fejtegetések vezetik fel Putyin politikai mondandóját anélkül, hogy a dolgozatok bármilyen tekintetben is történelmi újdonsággal szolgálnának. Soha nincs bennük új történelmi forrás, ahogy megközelítésmódjuk és szemléletük sem tartalmaz semmi eredetit. Épp ellenkezőleg: számos tekintetben emlékeztetnek a szovjet korszak sablonjaira, a történettudomány által már rég meghaladott téziseire. Putyin nem is akar a történetírás megújítója lenni. Célja egészen más. Ezekkel az írásaival a tudományosság látszatát keltve politikai elképzeléseinek és korábbi döntéseinek akar történelmi megalapozást adni.
Nincsenek is ukránok
A legújabb dolgozatban Putyin régi rögeszméje nyer kifejtést, az tudniillik, hogy nincsenek is ukránok. Szerinte azok, akiket egyesek ukránoknak tartanak, kicsit ugyan másképp beszélnek, mint az oroszok, de végső soron nem különböznek tőlük. Putyin szerint csakis a külső erők ármánykodásának következménye, hogy egyáltalán vannak ukránok, akik, ha a külső erők nem dolgoztak volna ezen, nem is léteznének.
Kétségtelen, hogy sok a hasonlóság a két nép között, de ebből semmiképpen nem következik, hogy ne léteznének egymástól megkülönböztethető módon. Az aligha tagadható, hogy hasonló a nyelvük, a hitük és a kultúrájuk. Sőt, még az is igaz, hogy az ukránok nyelve korábban nem különbözött annyira az orosztól, mint manapság, de mégiscsak számos bizonyítéka van annak, hogy nem azonos nyelvekről van szó; többek között ezt támasztja alá a két nyelv írásképe közti különbség. De nemcsak számos betű kalligráfiája tér el egymástól, hanem a két nyelv lexikája és grammatikája is. Ezek a különbségek a XVI-XVII. századtól kezdtek jól láthatóvá válni. Jellemző, hogy a hetmanok Moszkvának írt jelentéseit – őket akkor kötelezték jelentésre, amikor a „bal parti Ukrajna”, vagyis a Dnyepertől keletre lévő területek orosz felügyelet alá kerültek – csaknem félévszázadon át szisztematikusan oroszra fordították, hogy Moszkvában is megértsék őket. Ez a gyakorlat csak azután szűnt meg, hogy a „nagyorosz” (értsd: orosz) és a „kisorosz” (értsd: ukrán) hivatali levelezés elkezdett közeledni egymáshoz, de ez a közeledés soha nem jelentette a különbségek teljes eltűnését.
Ami a két nép hitét és kultúráját illeti, sok a hasonlóság, annak ellenére is, hogy a keleti szlávok különböző csoportjait már meglehetősen korán, lényegében a XIII. század közepétől különböző hatalmak felügyeleték. Nagy többségük mégis keleti, azaz ortodox keresztény maradt, függetlenül attól, hogy a Litván Nagyfejedelemség, vagy az Aranyhorda, majd utódkánságainak területén élt. Egy idő után mégis megmutatkoztak a pravoszlávia kijevi és moszkvai változatának különbségei, de ezek nem voltak jelentősek, már csak azért sem, mert hosszú ideig senki nem akadályozta, hogy a keleti szlávság különböző politikai felügyelet alá került csoportjai egymás között kicserélhessék egyházi könyveiket.
Akadtak persze olyan időszakok is, például a XVII. század első fele, amikor Moszkóvia próbálta megakadályozni a „litvániai nyomtatású” egyházi könyvek beengedését, de egy idő után letettek róla. Az is távolságot teremtett a két egyházi közösség között, hogy a kijevi metropolita nem azonnal, a keleti ukrán területek 1654-es orosz megszerzésével került a moszkvai patriarchátus irányítása alá. Ezt a feladatot hosszú évtizedeken át, egészen 1686-ig a konstantinápolyi pátriárka látta el.
Mitől nemzet egy nemzet?
Az oroszok és ukránok nyelvi és felekezeti közelségéből azonban semmiképpen sem lehet levezetni a két nép azonosságát, ahogyan azt Putyin teszi. Leginkább azért nem, mert a modern politikai nemzet kialakulásában nemcsak az etnikai és nyelvi rokonság, a kulturális közelség játszik közre, de komoly szerep jut benne a társadalmi tradícióknak, a múltról kialakított elképzeléseknek, a jogi normáknak és az adott közösségen belüli érintkezési formáknak. Ha ezekre a körülményekre is tekintettel vagyunk, nem lehet nem észrevenni a „kisoroszok” és a „nagyoroszok” társadalmi szerveződése közötti jelentős különbségeket, amelyek már a XVII. századra egyértelművé váltak. Az ukránok mindennapi életére, társadalmi szerveződésére meghatározó hatással volt a Rzeczpospolita, a lengyel-litván közös állam azon hagyományainak összessége, amelyek helyi szinten mély gyökeret vertek, és az ott élők egy idő után sajátjukként tekintettek rájuk. Sokat elárul ezek erejéről a helyi jogrendszer XVIII. századi átalakítása. Ennek kezdeményezőjeként ugyan az orosz birodalmi kormányzat lépett fel, de azok a minták, amik meghatározták az igazságszolgáltatás „kisoroszországi” reformját, a lengyel jog- és intézményrendszerből, illetve a litván statútumok egyes szabályaiból vétettek. Az így kialakított rendszer egészen 1864-ig, a birodalom igazságszolgáltatásának átfogó átalakításáig működött. Az ezeken a területeken található városokat pedig, bármennyire meglepő is, hosszú időn át a magdeburgi jog alapján irányították. Ezek a sajátos körülmények összességükben mégiscsak egészen másfajta társadalmi tapasztalatokat szültek, mint amilyenekhez a birodalom többi részén élők juthattak.
Kívülről, nyugatról irányított folyamat
Putyin írása a szemléletbéli és módszertani problémákon túl tele van pontatlanságokkal, féligazságokkal és elhallgatásokkal. Feltűnő, hogy az orosz elnök a keleti szlávok első államát soha nem hajlandó a történetírásban megszokott módon Kijevi Rusznak nevezni, helyette mindig a Régi Rusz formulát használja. Nyilván nem véletlenül: ezzel is jelzi, hogy Kijevnek nem lehet köze az első szláv államalakulathoz, amiről azt állítja, hogy azt a közös nyelv, a kiterjedt gazdasági kapcsolatok és a Rjurik-dinasztia fejedelmeinek uralma tartottak egyben. Ez azonban ebben a formában biztosan nem igaz, már ha Putyin a Kijevi Rusz létrejöttének idejére, a IX-X. századra gondol. Akkor ugyanis még szó sem volt közös nyelvről, hiszen az állam alapításában fontos szerepet játszó normannok a maguk régi skandináv nyelvén beszéltek, míg az itt élő finn-ugorok, balti és török törzsek a sajátjukon. Amiről Putyin ír, az néhány évszázaddal későbbi fejlemény, amikor a régi szláv nyelv már valóban egyesítő szerepet töltött be. A naturális gazdálkodás korában a gazdasági kapcsolatok egyesítő szerepéről sem lehet beszélni, ahogy az elsőszülötti jogot nem ismerő államban a Rjurik dinasztia összetartó erejéről sem. Putyin arról sem vesz tudomást, hogy a keleti szlávok különböző hatalmak által felügyelt csoportjai legkésőbb a XVI-XVII. században nyelvileg is kezdtek elválni egymástól, létrehozva az orosz mellett az ukrán és a belorusz nyelvet.
Az orosz elnök szerint az ukránok elkülönülése döntően nem a csoporton belüli változások eredménye, hanem kívülről inspirált és irányított folyamat volt, amit különböző időszakokban a lengyelek vagy az osztrákok gerjesztettek, most pedig a „kollektív Nyugat”. „A lengyel elit és a kisorosz értelmiség bizonyos részének közegében jött létre és erősödött meg az oroszoktól elkülönült ukrán nép képzete” – állítja Putyin, majd hozzáteszi, hogy „ennek nem volt, és nem is lehetett történelmi alapja”. Az orosz elnököt az is felháborítja, hogy manapság Ukrajnában széles körben elterjedt szokássá vált a szovjet rendszer bűneinek elítélése, holott azok egy részéért sem az SZKP, sem a Szovjetunió, és főleg a mai Oroszország sem tehető felelőssé. Lehet, hogy így van, és találni erre példát, de Putyin állításának meggyőző erejét jelentősen gyengíti, hogy hosszú dolgozatában semmilyen módon nem utal az 1932-1933-as nagy éhínségre, a holodomorra, miközben ma már teljes az egyetértés az ezzel az időszakkal foglalkozó orosz, ukrán és nyugati történészek között, hogy a holodomornak a Szovjetunió egészét tekintve 7-7,5 millió áldozata volt, amiből mintegy 3-3,5 millió lehetett ukrán. A vita ma már csak arról folyik, hogy ami történt, az Moszkva ukránok elleni tudatos büntetőpolitikájának volt-e a következménye, vagy ez a Szovjetunió népei, oroszok, ukránok és kazahok közös mártíriuma, amiért a felelősség döntően az ország sztálinista vezetését terheli.
Határkérdés: végtelenül felelőtlen álláspont
A hosszú történeti felvezetőre Putyinnak – az ukránok önálló népként történő elismerésének tagadásán túl – nyilvánvalóan azért van szüksége, hogy meggyőzően fejthesse ki másik fő tételét, ami röviden úgy foglalható össze, hogy a Szovjetunió felbomlásakor gondoskodni kellett volna arról, hogy minden tagállam csak annyi területet vihessen magával, mint amennyivel a szövetségi állam tagja lett. Az orosz elnök szerint azok után, hogy az egykori szovjet tagállamok érvénytelenítették az 1922 végén megkötött, a Szovjetuniót létrehozó szerződést, elveszítették azt a jogalapot, aminek alapján a későbbiekben újabb területekhez jutottak. Azt állítja, hogy a határokról és bizonyos területek hovatartozásáról a szovjet felbomlás idején mindenképpen tárgyalni kellett volna. Ez azonban végtelenül felelőtlen álláspont. Szerencsére a Szovjetunió felbomlása idején olyan vezetők álltak a tagköztársaságok élén, akik tisztában voltak e javaslat súlyos kockázataival. A határok újrarajzolása ugyanis felvetődött 1991 őszén, amikor a Gorbacsov elleni puccskísérlet után már kérdésessé vált a szövetségi állam jövője. Ekkor került nyilvánosságra az a Burbulisz-memorandum, ami felvetette a Szovjetunió belső, a tagköztársaságokat elválasztó határainak felülvizsgálatát. Az orosz kormány tagja által jegyzett dokumentum azonnal kiváltotta Ukrajna és Kazahsztán tiltakozását, és a félhivatalosnak tekinthető memorandumot Moszkva visszavonta. Ha nem tette volna, ki tudja mi történt volna a nukleáris fegyverekkel rendelkező Szovjetunió területén. De szerencsére nem ezt történt, és nem kezdtek a határokról vitatkozni. Helyette a Szovjetuniót felszámoló 1991. december 8-án Belovezsszkaja Puscsában aláírt nyilatkozatba beletették azt az 5. pontot, ami kimondja, hogy a részes felek tiszteletben tartják egymás határait és területeik sérthetetlenségét, vagyis változtatás nélkül ismerik el nemzetközi határokként az addigi szovjet belső határokat. Putyin utólagos okoskodása nemcsak azért elfogadhatatlan, mert megvalósulása esetén súlyosan veszélyeztette volna a Szovjetunió „szétszerelésének” folyamatát, de azért is, mert megvalósíthatatlan volt. Ha mindennek vissza kellett volna térnie az 1922-es állapothoz, akkor pillanatokon belül óriási káosz keletkezett volna. Mert például kihez kerültek volna azok a területek, amikhez a Szovjetunió a II. világháború korai szakaszában a Molotov–Ribbentrop- paktum következményeként Kelet-Lengyelország lerohanásával jutott? Az 1939 őszén megszerzett, a mai Ukrajna és Belarusz nyugati területét képző, mintegy 200-250 kilométer széles sáv visszakerült volna Lengyelországhoz? És ha visszakerült volna, hogyan reagáltak volna az új helyzetre a németek? Visszakövetelték volna a háború után Varsónak átadott korábbi területeiket, felborítva ezzel a II. világháború után kialakult európai területi rendet?
Életidegen és hamis javaslat
Putyin láthatóan abba sem gondolt bele, hogy Ukrajna mai keleti határai sem ott vannak, ahol a Szovjetunió megalapításakor húzódtak. Ha az orosz elnök terve szerint helyreállították volna az 1922-es állapotokat, akkor a Krím ugyan Oroszországhoz került volna, de a ma Moszkva által felügyelt Rosztov megye nagy része – benne Taganroggal, Sahtival és Gukovóval – Ukrajnáé lenne. Ezeket a területeket ugyanis csak 1923-1924-ben adták át az ukrán tagköztársaságtól az orosznak. Arról már nem is beszélve, hogy az a belső területi rend, ami minimális változtatás mellett egészen a Szovjetunió felbomlásáig fennmaradt, csak 1936-ra jött létre. A három transzkaukázusi köztársaság, Azerbajdzsán, Grúzia és Örményország csak ekkor nyerte el a tagköztársasági státuszt, ahogy a Szovjetunió közép-ázsiai belső határai is csak ekkorra váltak véglegessé. Ha Putyin ötletét 1991-ben elfogadták volna, akkor ma Oroszországhoz tartozna nemcsak Kazahsztán egésze, de Orosz Turkesztán is, benne a mai Kirgizisztánnal, Üzbegisztánnal, Tádzsikisztánnal és Türkmenisztánnal, merthogy ezek a területek a Szovjetunió megalapításakor még az orosz tagköztársasághoz tartoztak. A putyini ötlet kezelhetetlen következményei még hosszan folytathatók lennének, de talán már az eddigiekből is látható, hogy javaslata mennyire életidegen és hamis. Ahogy az az állítása is, miszerint „1954-ben az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársasághoz tartozó krími terület Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságnak történő átadása az adott pillanatban hatályos jogi normák durva megsértésével történt”. Ez egész egyszerűen nem igaz. Amíg létezett a Szovjetunió, minden olyan döntés, ami területi változással járt, akár köztársaságok, akár megyék vonatkozásában, minden esetben az Össz-Szövetségi Központi Végrehajtó Bizottság Elnökségének, később a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének, illetve az érintett köztársaságok Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének határozata alapján történt. Ez alól a Krím-félsziget átadása sem jelentett kivételt.
Putyin ezzel a hosszú írásával valószínűleg semmi mást nem akart elérni, mint történelmi megalapozást szolgáltatni ahhoz, amit 2014 óta Ukrajnával szemben tett, beleértve a Krím annektálását, és mindenki számára világossá tenni, hogy amíg ő Oroszország elnöke, Ukrajnát nem engedi el. Azt ugyanis az orosz elnök annak ellenére sem tekinti teljes mértékben szuverén országnak, hogy erre a Szovjetuniót felszámoló 1991-es megállapodásban az orosz állam kötelezettséget vállalt.
A szerző történész, Oroszország-szakértő, a Corvinus Egyetem oktatója. További írásai itt olvashatók.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: