Kérlek, feküdj hasra velem szemben! Kússz felém, mint egy katona!
„Kérlek, állj velem szembe a kötél mögé, zárd össze a lábaidat, kezedet tedd csípőre! Ugord át páros lábbal a kötelet, majd ugorj vissza páros lábbal hátrafelé! Ismételd a páros lábbal ugrálást oda-vissza annyiszor ahány éves vagy! Hangosan számold az ugrásaidat!” – többek között ezt a feladatot kell elvégezniük azoknak az 5-6 éves gyerekeknek, akik be szeretnék nyújtani portfóliójukat a Városligeti Magyar-Angol Két Tanítási Nyelvű Általános Iskolának. A gyerekeknek összesen 11 hasonló feladatot kell megoldaniuk, valamint A feledékeny kisoroszlán címmel egy mesét is ki kell találniuk. A szülők dolga, hogy mindezt videóra vegyék, majd a vágatlan videót egy összesen 8 elemet, köztük szülői motivációs levelet, rajzokat, családi fotókat és dokumentumokat tartalmazó portfólió részeként eljuttassák az iskolának.
A magyarországi általános iskolákba a hatályos jogszabályok értelmében tilos felvételiztetni a gyerekeket, és a portfólió elkészítését természetesen nem is hívják felvételinek: beadása, ahogy az iskola weboldalán írja, önkéntes, és az intézménynek az a célja vele, hogy „minél árnyaltabb képet kapjunk a felvételhez szükséges adottságokról, képességekről, motivációról”. A Qubit által megkérdezett szülők, tanárok és oktatási szakértők ugyanakkor arról számolnak be, hogy sok magyar általános iskola – nem konkrétan a városligeti kéttannyelvű – gyaníthatóan mégis arra használja az ilyen tájékozódást, hogy előre kiszűrje a potenciálisan problémás gyerekeket, akikkel a tanároknak később meggyűlhet a bajuk. Vagyis, a szó hétköznapi értelmében, mégiscsak felvételiztetnek.
A videón kívül az ismerkedést célzó anyagnak a regisztrációs lapon és az adatkezelési nyilatkozaton kívül tartalmaznia kell egy szülői motivációs levelet, egy fényképet a gyerekről és a szűk családról, „amelyen látható anya, apa, testvér/ek, gyermek”, valamint szülői jellemzést és a leendő elsős két rajzát. Ha ez mind megvan, szabadon választott dokumentumokkal lehet tovább bővíteni a portfóliót, ami lehet „bármilyen dokumentum, információ, ajánlás, amely a gyermek jobb megismerését szolgálja”.
Felkerestük az intézmény igazgatóját, és megkérdeztük, mióta és milyen eredménnyel alkalmazzák az általános iskola első osztályába jelentkezőknél a képességvizsgálatnak ezt a minden apró részletre kiterjedő módját. Kíváncsiak voltunk arra is, hogy az egyes, esetenként fejlesztőpedagógus, gyógypedagógus szakértelmét is megkívánó feladatok összeállításában és kiértékelésében milyen szakemberek vesznek részt, és pontosan milyen információt szeretnének belőlük kinyerni. Kérdéseinkre a cikk megjelenéséig nem kaptunk választ.
Beszéltünk viszont olyan szülővel, akinek a gyereke tavaly felvételizett az intézménybe, és idén ősszel kezdte az iskolát. Egy másik iskolát, mert a városligeti kéttannyelvűbe, hiába teljesítették az összes feladatot, a gyerek nem nyert felvételt. A szülő elmondta, hogy voltak olyan feladatok, amelyek láttán felszaladt a szemöldökük, de elfogadták a magyarázatot, hogy a fényképeikre, valamint a szülő által írt motivációs levélre azért van szükség, mert a pandémia ellehetetlenítette a személyes találkozót. Korábban élőben zajlott a képességvizsgálat az iskolában, hasonló portfólió összeállítására nem volt szükség. Arról, hogy „a sikertelen felvételi” – ahogy azt a lapunknak nyilatkozó szülő nevezte – mennyire rázta meg a családot, mindössze annyit mondott, nem értették, miért nem kaptak semmilyen visszajelzést az elutasítás okairól, miután hetekig dolgoztak a hatéves gyerekük portfóliójának összeállításán.
Elfogadott, ha még éppen nem ütközik jogszabályba
„Még a feladatleírásban szereplő szavakat is csak azok az értelmiségi családban nevelkedő gyerekek ismerik, akiknek otthon minden este olvasnak. A tanítványaim közül alig lenne olyan, aki pontosan értené azt a kérést, hogy mutatkozzon be, de A feledékeny kisoroszlán című mesénél a feledékeny szót sem értené az óvodásaim többsége” – mondta a városligeti iskola képességvizsgálatot célzó portfóliójára a Budapest egyik heterogén társadalmi összetételű kerületében 30 éve logopédusként dolgozó Szabó Katalin. A mozgáskoordinációs alkalmassági feladat megfogalmazására reagálva azt is hozzátette, hogy a legtöbb gyerek nem tudná megcsinálni, miután a szülő felolvassa azt. „A laikus szülő ezek után azt fogja hinni, hogy baj van a gyerekével, ha pedig előre betanítja a feladatokat, hogy a videó készítésekor simán menjen a gyakorlat, olyan terhet és nyomást helyez a gyerekre, ami ebben az életkorban nem egészséges.”
Zeller Judit jogász és pszichológus, a TASZ magánszféra projektjének helyettes vezetője szerint „az iskola profin táncol pengeélen a jogszerű és a jogellenes gyakorlat között”. Az általános iskolába való felvételit ugyanis törvény tiltja, a nevelési-oktatási intézmények működéséről és a köznevelési intézmények névhasználatáról szóló 20/2012. (VIII. 31.) EMMI-rendelet pedig meg is fogalmazza, mi számít felvételi eljárásnak: a jelentkező minden olyan beszámoltatása, megmérettetése, mérése, értékelése, amelynek célja a tárgyi tudás, a tudásszint, készség megismerése.
A hatályos jogszabály, azaz a köznevelési törvény 50. paragrafusának 3. bekezdése szerint általános iskolában felvételi vizsga nem szervezhető. Az állami iskolák esetében a törvény egyedül arra ad lehetőséget, hogy az emelt szintű művészeti és sportoktatás esetében az iskola pedagógiai programja szerint alkalmassági vizsgát szervezzenek, a nemzetiségi iskolákban pedig előnyt élvezhetnek a nemzetiségi származású gyerekek. Azokban az iskolákban, például két tanítási nyelvű intézményekben, ahol nem kell betartani a körzetes felvétel szabályait, az iskolaigazgató dönthet arról, hogy a pedagógiai programjával összhangban lévő képességvizsgálatot szervez-e az oda jelentkezők körében. Zeller szerint ehhez képest „nem világos, mi lehet a célja a családi fotók bekérésének, hiszen az, hogy kellően jól fésültek-e a családtagok, fehérek-e a falak a lakásban, a gyerek szülei együtt élnek-e, csupa olyan információval szolgálnak, amelyek teljesen irrelevánsak az angol nyelv és a gyerek emelt szintű nyelvtanulása szempontjából”.
Nehéz megmondani, hogy ma Magyarországon a gyerekek hány százaléka jár az állami rendszeren belül olyan iskolába, ahová szelekció útján juthatott be, de minden olyan gyerek érintett, aki nem a körzeti iskolájában tanul, illetve olyan tagozatra jár, ahová csak kiválasztás útján lehet bekerülni. Berényi Eszter szociológus, az ELTE Társadalomtudományi Karának oktatója szerint az állami rendszerbe járó általános iskolás gyerekeknek mintegy 35 százaléka nem a körzeti iskolájába jár, „de rengetegen vannak, akik a körzeti iskolát választják ugyan, viszont a hívogató tagozatokra jutnak be, és messziről elkerülik a normál osztályokat”. Ezekbe az osztályokba természetesen nemcsak rejtett vagy kevésbé rejtett felvételiztetés útján lehet bekerülni, a gyereklétszám csökkenése miatt sokszor trükkök nélkül is fel tudják venni akár a körzeten kívülieket is. Berényi szerint a jelenséghez az is hozzátartozik , hogy a szegény vagy roma családok nem is jelentkeznek a jobbnak számító vagy elit hírében álló iskolákba, mert „eleve úgy érzik, hogy oda ők nem valók”.
Magyarországon már az óvodások közül is válogatnak
Az össznépi színjáték része, hogy az intézményvezetők, a pedagógusok, sőt, maguk a szülők is úgy tesznek, mintha a zenei tagozatra zenéhez értő tehetségeket, a sportosztályokba pedig potenciális olimpikonokat keresnének, a nyelvi tagozatok esetében meg legfeljebb a diszlexiás gyerekeket igyekeznének kiszűrni, azt is csak azért, hogy megkíméljék őket a nyelvtanulás során esetlegesen rájuk váró kudarcélménytől. A színfalak mögött viszont, állítja a Qubitnek Zolnay János oktatáskutató, „az iskolák élet-halál harca ez a minél nagyobb szelekciós autonómiáért”.
A válogatásnál pedig a legtöbbször valójában, mint azt az elmúlt évtizedekben minden létező vizsgálat kimutatta, a gyerekek társadalmi státusza a döntő. Az transzformálódik képességekké, hiszen a készségek és alkalmasság feltérképezésének, esetleg ismerkedésnek álcázott burkolt felvételin valójában csak azok a gyerekek tudnak megfelelni, akiket a szülők a megfelelő információk birtokában erre előre felkészítettek.
„Így fordulhat elő, hogy egy szabolcsi kisvárosban, ahonnan, mint a hazai autentikus roma zene egyik bölcsőjéből, több ismert roma zenész is származik, az iskola zenei tagozatára cigány gyereket soha nem vettek fel” – mondja Zolnay. Az oktatáskutató szerint egy másik szabolcsi településen a nyelvi tagozatra nem veszik fel a roma és szegény gyerekeket. Az egyik állami iskolában kéttannyelvű programot, a másikban nyelvi tagozatot indítottak, amelyek esetében a jogszabály már engedélyezi, hogy ne csak az iskola körzetéből, hanem akár az egész járásból vehessenek fel tanulókat, ráadásul ezekben az esetekben már a képességfelmérés is engedélyezett.
Zolnay szerint „a szelekciót úgy tökéletesítették, hogy az óvodákban hetente egy alkalommal angol foglalkozásokat tartottak. A nyelvóra csak szimbolikus, de kevesen tudják, hogy azok, akik nem hordják el rá a gyerekeiket, nem is álmodhatnak róla, hogy bekerüljenek a kéttannyelvűbe vagy a nyelvi tagozatra. Az érdeklődő roma szülőknek pedig az óvónénik mondják azt, hogy nem javasolják, mert »a gyerek már így is leterhelt, ráér majd később is az a nyelvtanulás«. A cigány anyukák pedig a szakembertől ezt el is fogadják”.
Az állami iskolák nem csak a saját érdekükben és a szülők nyomására ragaszkodnak a szelekcióhoz: az egyházi iskolák elszívó hatására is reagálniuk kell. Így nem meglepő, hogy az oktatáskutató hasonló gyakorlatról számolt be egy Baranya megyei város esetében is, ahol az iskola egyik épületében a normál osztályba járók, a másikban a német tagozatosok tanulnak. Utóbbi osztályba egy cigány tanuló sem járt, pedig a normál osztályokban ők vannak többségben. „A cigányoknak, illetve azoknak akiket nem akarnak felvenni, maga az igazgató mondja el, hogy a tagozatos osztályban nagyon magas színvonalú az oktatás, amit »a maga gyereke nem fog bírni, nem lesz sikerélménye és rossz jegyeket fog kapni, a másik iskolában viszont barátságos, meleg a légkör, ott értenek a magáéhoz hasonló gyerekekhez, érdemesebb lenne oda vinni a gyereket«” – sorolja tovább a példákat Zolnay.
Egy Veszprém megyei település két általános iskolájában, mint azt egy szülő elmondta, hasonló módon válogatják külön a roma és a nem roma családok gyerekeit. Az egyik intézményben zenetagozat működik, ide járnak a magasabb társadalmi státuszú családok gyerekei, a cigány gyerekek pedig a normál osztályba kerülnek. Az iskola arra is kidolgozott egy sajátos megoldást, hogyan tegyen igazságot a tanítók között: amikor a zenetagozatos tanítók kifuttatják az osztályukat és újra elsős tanítványaik lesznek, átkerülnek a normál osztályba, majd a következő váltásnál ismét a zenetagozatos osztályt vihetik. A másik iskola a papírforma szerint oldotta meg a kérdést: nyelvi tagozatot indított, de a szelekció alapja ugyanaz, mint a zenetagozat esetében – a speciális osztályba a magasabb társadalmi rétegek, a normálba a szegény vagy a cigány családok gyerekei járnak.
Minden szülő a legjobbat akarja, de nem mindenki tudja a rendszerből kitaposni
Az iskolák közötti egyenlőtlenségek alakulását maga a szabályozás teszi lehetővé: a középosztálybeli családok ennek köszönhetően tudják hatékonyan védeni vélt vagy valós érdekeiket. Ehhez a szabad iskolaválasztástól az intézmények legkülönfélébb rejtett szelekciós gyakorlatáig számos eszköz áll a rendelkezésükre. Berényi szerint sok érintett szereplő szemében idegen elemként hat a magyar közoktatás szabályozásában, hogy az ezredforduló után azzal próbáltak határt szabni az elszabadult egyenlőtlenségeknek, hogy az iskolakörzeteket igyekeztek úgy kialakítani, hogy a körzetek között egyenletes legyen a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek eloszlása. Ennek ellenzői szerint ugyanis ez ellentmond a szülők általános szabadságjogaként értelmezett szabad iskolaválasztással.
„Bevett gyakorlat, hogy a körzetszabályok kijátszása érdekében a szülők sokszor olyan lakcímekre jelentkeznek be, persze csak papíron, amelynek a körzetébe szeretnék íratni a gyereküket” – mondja Zeller, aki szerint a megoldás az lenne, ha minden iskolában azonos színvonalon oktatnának. – A probléma onnan ered, hogy ez nincs így, miközben a saját gyerekének minden szülő a legjobbat akarja. Aki ezt megteheti, ki is fogja taposni a rendszerből. Az már a társadalmi elfogadás teljes hiányát jelzi, hogy a szülő, a gyerek és a tanár csak társadalmilag homogén csoportban tudja elképzelni az együttműködést.”
A szülők jó iskolát, a tanárok problémamentes gyerekeket szeretnének
A pedagógusok, a szülők iskolaválasztási szempontjaihoz hasonlóan, a diszfunkcionális oktatási rendszert igyekeznek optimalizálni – az intézményen belülről. A Qubit által kérdezett szakemberek egybehangzó véleménye szerint sokszor az a fő szempont, hogy nem szeretnének „problémás” gyerekekkel küszködni. Az állami iskolákban a pedagógusoknak a legritkább esetben vannak az órai munkát is segítő asszisztenseik, ezért is igyekeznek elkerülni, hogy olyan gyerekek járjanak az osztályaikba, akikkel sok baj lehet. Bár többnyire azokat a gyerekeket tekintik problémásnak, akiknek alacsonyabb a társadalmi státuszuk, ez a szelekciós gyakorlat a középosztálybeli szülőket és gyerekeiket is érintheti, akár az átlagos körzetekben is, de még inkább azokban, amelyek környékén egyébként is csak magasabb társadalmi státuszú családok élnek.
„Kiírtak egy rajzversenyt, amin az egyik legjobb gyerekrajzot nem akarta átadni a tanár a versenyre, mert egy harmadikos gyerek iszonyú profin lerajzolta, hogy felrobban és leég az iskola” – meséli Szabó a Qubitnek, hogy még hiperaktívnak vagy figyelemzavarosnak sem feltétlenül kell lennie, sok tanár az átlagosnál nehezebben kordában tartható gyerektől akkor is szabadulni igyekszik, ha pedig az valamilyen területen látványosan kiemelkedik a kortársai közül. Egy másik, nemrégiben történt esetben egy fővárosi általános iskolában azért büntettek meg egy szintén harmadik osztályos gyereket, mert karikatúrát rajzolt Hunyadi Jánosról, ami a tanító szerint „nem illendő”. Pedig ez másként is működhetne: egy Nagy-Britanniában élő szülő azt mesélte, hogy 7 és 5 éves általános iskolás gyerekei épp az ürülék és a pénisz harcáról rajzolnak képregényt. Még ha okoz is a szülőknek némi pironkodást, az ottani általános iskolában emiatt a gyerekeket nem éri hátrány.
Ha nem viselkednek mintaszerűen, a középosztálybeli gyerekek is kiszorulhatnak
Bár az elitnek tartott iskolákba szegény sorban élő roma és nem roma gyerekek nem is igen jelentkeznek, ezek az egyébként állami intézmények a középosztálybeli gyerekek közül sokszor éppúgy válogatnak, csak a szempontjaik mások. A szelekció többnyire az iskolák által az óvodásoknak hirdetett ismerkedési alkalmak formájában ölt testet. Noha a szülőknek ezeket az alkalmakat úgy reklámozzák, mintha az ő szabad iskolaválasztásukat segítenék, valójában sok esetben inkább arra szolgálnak, hogy az intézmény és a leendő osztálytanítók választhassanak az iskolába készülő gyerekek közül. A budai kerületek legnépszerűbb iskoláinak némelyikében a délutáni foglalkozásokért – ilyen-olyan jogcímen – még pénzt is kell fizetni, igaz, az ide jelentkező családok pénztárcáját ez többnyire nem terheli meg komolyan. Az ismerkedésnek álcázott mustra persze nem kötelező, de az iskolák jelenléti íveket vezetnek a résztvevőkről, így a felvételi lapok beadásakor pontosan nyomon tudják követni, ki járt szorgalmasan az alkalmakra, és ki az, aki csak úgy beesett az utolsó pillanatban.
„A gyerekek ezekre az ismerkedős alkalmakra sokszor az egész napos óvodai foglalkozások után érkeznek fáradtan, nehezebben fegyelmezik saját magukat, nehezebben teremtenek kapcsolatokat vadidegen emberekkel. Ennek az lehet a következménye, hogy nem tudják azt mutatni, amilyenek valójában. Ezt figyelembe kellene venni az ilyen alkalmakkor. Az ismerkedés során az iskolában bevett gyakorlat volt, hogy a leendő osztályfőnökök segítséget kértek az iskola fejlesztő pedagógusától, többi kollégától, hogy míg ő tartja a foglakozást, addig a többiek külső szemmel figyeljék a gyerekeket. Ezután, amikor arról kellett dönteni, hogy kik kerüljenek be az induló osztályba, már nem csak egyedül az ő felelőssége volt, közös döntés végeredménye lett. Többnyire persze az a szempont került az első helyre, hogy az osztályba minél könnyebben kezelhető, jó képességű gyerekek kerüljenek be. Ez a szempont minden olyan esetben előáll természetes módon, ahol van lehetőség a válogatásra” – mondta el a saját tapasztalatait a Qubitnek Kiss Virág tanító, aki évtizedekig egy budai állami intézményben tanított, mielőtt egy magániskolában folytatta volna pályáját.
A tanító szerint egyébként „ennek lehetnek ésszerű, elméletben valóban a gyerek érdekeit szolgáló okai is: például, ha egy pedagógus olyan nehézséget észlel, aminek a kezeléséhez neki nincs végzettsége, kompetenciája, tudása, akkor jobb, ha egy ilyen területen jártas szakemberhez, ilyen esetek szakszerű ellátására képes intézménybe továbbítja a szülőket. Persze a nehézségek nagy részét iskolán belül is meg lehetne oldani, ha rendelkezésre állna mindenhol egy nagyobb segítő gárda fejlesztővel, árnyékpedagógussal, gyógypedagógussal, pszichológussal, pedagógiai asszisztenssel. Mivel ezeket a segítőket iskolán belül csak kis létszámban tudja biztosítani a rendszer, és emiatt ők is végtelenül túl vannak terhelve, ezeknek a gyerekeknek nem megnyugtató a helyzete. Ráadásul szinte alig van olyan iskola, ahol kisebb létszámban oktatnának.”
Nem az iskolának, de már nem is az életnek tanulnak
Kérdés persze, milyen „szakemberre” lenne szükség a semmiféle klinikailag kimutatható fejlődési eltéréssel nem bíró, de az átlagosnál – például komplikált családi háttere miatt – gyakrabban renitenskedő vagy a tananyagot a többieknél gyorsabban teljesítő és az üresjáratokban unalmában rendetlenkedő, esetleg szókimondása miatt fejfájást okozó gyerek beiskolázásához. Az sem világos, mi rá a garancia, hogy egy olyan iskolában, ahol erre a túljelentkezés miatt „lehetőség nyílik”, nem szűrik-e ki az amúgy speciális nevelést nem igénylő, de a pedagógusnak az átlagosnál nagyobb szakmai kihívást jelentő gyerekeket.
Kérdés továbbá, hogy ilyen szelekciós érvek mentén miként biztosítja a hazai iskolarendszer a diákoknak a világ sokszínűségének megértését, a tőlük ilyen vagy olyan szempontból eltérő társaik iránti tolerancia megtanulását. A szülők egy része, sem a szegények, sem a magasabb státuszúak körében, feltehetően nincs is tisztában azzal, hogy a színfalak mögött milyen kiszorítósdi zajlik. Bár a szabad iskolaválasztással eleve csak a magasabb státuszú vagy jobb érdekérvényesítő szülők élnek, előfordul, hogy sem azt nem tudják, hogy az ő gyerekeik részesülnek előnyben, sem azt, hogy pontosan mi alapján. Egy publikálás előtt álló, tavalyi, nem reprezentatív online felmérésben, amelyet nyolcadik kerületi óvodás gyerekek szüleinek bevonásával készítettek, rákérdeztek a szülők iskolaválasztási szempontjaira is. A fontossági sorrendben a sokféle szolgáltatást kínáló jól felszerelt iskola, az intézmény jó híre, közelsége, majd végül a pedagógus személye szerepeltek az első helyeken.
A Qubit által kérdezett szakértők és pedagógusok szerint a megoldás egyértelműen az lenne, ha a pedagógusok módszertanilag egyformán felkészültek lennének a differenciált oktatásra, és az iskolák mindenhol egyforma minőségű oktatást nyújtanának. Emellett arra is szükség lenne, hogy a tanítók megfelelő segítséget kapjanak az osztálytermekben. Egy ilyen ideális helyzetben mindenki a legközelebbi általános iskolába járatná a gyerekét, és a pedagógusok, iskolaigazgatók sem válogatnának annak alapján, hogy melyik gyerekről feltételezik, hogy csak a baj lesz vele.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: