Szegregált oktatásból nem vezet út az egyetemre

Az Egyesült Államokban több mint fél évszázada, 1954-ben a Brown vs. Board ügyben mondta ki először a bíróság azt, hogy a szegregált oktatás akkor is káros és hátrányos helyzetbe hozza a fekete gyerekeket, ha amúgy ugyanolyan minőségű oktatásban részesülnek, mint a fehér gyerekek. 1954 előtt tartotta magát az az „elkülönítve, de egyenlően" (separate but equal) doktrínája, amit a Plessy vs. Ferguson ítéletben mondtak ki 1896-ban először, amikor egy vasúti kocsiban Louisianában szeretett volna egy látszólag fehér, de a kalauz megítélése szerint fekete utas a fehéreknek kijelölt utastérben utazni, és a kalauz ezt megakadályozta. Az ítélet akkor még azt mondta ki, hogy nem megy az egyenlőség rovására, ha feketék és fehérek elkülönítve utaznak vagy járnak iskolába, amennyiben az adottságok egyenlőek és azonos minőségűek.

Már az 1896-os perben is felmerült az egyik bíró ellenvéleménye, aki azt mondta, hogy az „elkülönítve, de egyenlően” elve nem az egyenlő bánásmódról szól, hanem a feketék fehérektől való távoltartásáról és a feketék alacsonyabb rendűként való megbélyegzéséről. 1954-ben először mondta ki bíróság, hogy hiába vannak egyenlő feltételek az elkülönített oktatásban, ha a gyermekek etnikai alapon való elkülönítése más hasonló korú és képességű gyerekektől az alacsonyabb rendűség érzetét kelti a fekete gyermekekben, akkor az elkülönítésnek az az üzenete, hogy a feketék alacsonyabb rendűek, ez pedig az iskolai sikerességükben és önértékelésükben hátrányhoz és sérüléshez vezet.

„Nem azért szálltam fel a buszra, hogy letartóztassanak, csupán haza akartam menni" – mondta Rosa Parks, aki bár nem először a történelemben, de szembehelyezkedett a faji elkülönítésnek megágyazó úgynevezett Jim Crow-törvényekkel, amikor a buszon nem volt hajlandó átadni helyét egy fehér utasnak, ezzel a tettével pedig a fekete polgárjogi mozgalom egyik úttörőjévé vált 1955-ben. Az ezt követő Montgomery-i buszbojkottban becslések szerint 42 ezer fekete vett részt, az ügy pedig 1956. december 20-án azzal ért véget, hogy a Legfelsőbb Bíróság döntése (Browder vs. Gayle) értelmében az egész országban megszűnt a szegregáció az autóbuszokon.

Magyarországon az iskolák válogathatnak a gyerekekből

Míg az Egyesült Államokban több mint egy évszázada folyik a küzdelem az etnikai alapú elkülönítés ellen, a magyar oktatási rendszerben mindig is jelen volt, és máig jelen van a roma gyerekek szegregációja. A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Központi Bizottságának 1961-es határozata – ami a romák asszimilációját elrendelő határozatként híresült el – kiemelte, hogy a romák problémái alapvetően az alacsony iskolázottságukból erednek. A párthatározat után valóban ugrásszerűen megnőtt az iskolába járó roma gyerekek aránya, a 70-es évektől bekerültek az iskolarendszerbe, és bár ez a folyamat 1990-ig be is fejeződött, a roma gyerekek iskolai integrációja csak részben valósult meg. A többségi társadalom elutasítással reagált az iskolába járó roma gyerekek megnövekedett létszámára, így a számuk növekedésével párhuzamosan igen hamar megjelentek a roma gyerekek elkülönített oktatását célzó törekvések is. A 90-es években még nagyon erősen jelen volt a roma gyerekek fogyatékossá nyilvánítása, és elkülönített gyógypedagógiai osztályokba vagy iskolákba helyezése, illetve a 90-es évek második felétől a nemzetiségi oktatás címszó alatt a kis létszámú felzárkóztató oktatás égisze alatt valósult meg a szegregáció.

A szegregáció folyamatos növekedése nem valami spontán társadalmi folyamat eredménye. Az etnikai alapú elkülönítés jogi tilalmának ellenére az elkülönített oktatást a szabályozás teszi lehetővé, ami jól mutatja, hogy mennyire nem volt soha politikai akarat a roma gyerekek oktatási szegregációjának felszámolására.

Magyarországon a 90-es évekre a korábbi szocialista országokra jellemző központosított oktatás után a világ egyik legdecentralizáltabb rendszere jött létre, ahol a zömében önkormányzati fenntartású iskoláknak elvben lehetőségük volt a teljes oktatási autonómiára, ami a valóságban nagyon nagy különbségekhez vezetett az iskolák között. Az 1985-ös közoktatási törvénymódosítás adta meg a lehetőséget a szabad iskolaválasztásra, ami lehetővé tette és lehetővé teszi ma is, hogy az állami fenntartású iskolákba, ha van hely, körzeten kívüli gyerekek is bekerülhessenek. Ez egy olyan kvázi piacosított rendszert alakított ki a magyar iskolarendszeren belül, ahol a jobb minőségű pedagógiai munkát nyújtó iskolák „válogathatnak” a hozzájuk jelentkező gyerekek közül (de még a pedagógusok közül is), míg fordítva, a rosszabb társadalmi helyzetű gyerekeknek zömével maradtak azok az iskolák, ahol a pedagógiai minőség is alacsonyabb szintű.

Amikor egy ilyen folyamat beindul bármilyen irányba, az iskolák közötti különbségek erősödni kezdenek. A szelekciót itthon tovább erősíti a 6 és 8 osztályos gimnáziumok léte, amely a legmagasabb státuszú családok egyik menekülési útvonala az elit oktatási intézményekbe, tovább erősítve az iskolák közötti különbségeket. Ezt jól mutatják a PISA-vizsgálatok eredményei, amelyek rendre kimutatják, hogy az OECD-országok közül az egyik legszelektívebb magyar rendszer a legkevésbé képes kompenzálni a szülők társadalmi hátterét, vagyis a hazai oktatási rendszer a legkevésbé képes az alacsony társadalmi helyzetben lévők társadalmi mobilitását biztosítani.

Roma gyerek nem való elit egyházi iskolába

A szegregált iskolák számának folyamatos növekedéséért a szabad iskola választáson túl a Fidesz kormányzása alatt megváltozott egyházi iskolákkal kapcsolatos szabályozás is súlyosan felel. Az új szabályozás megkönnyítette az egyházi iskolák alapítását, ezzel „menekülő” utat adva nem roma gyerekeknek azokból az iskolákból, ahová korábban együtt jártak, vagy akár együtt járhatnának. Az egyházi iskola – szemben a körzettel bíró állami fenntartású iskolákkal – speciális kritériumokhoz kötheti a gyerekek felvételét. A roma szülőket sokszor eleve elriasztja, hogy gyerekeikkel ilyen iskolákba jelentkezzenek, mert úgy érzik, hogy az elitnek számító egyházi iskolákba az ő gyerekük nem való. De olyan esetre is van példa, hogy mindenféle mondvacsinált ürüggyel nem veszik fel a roma gyerekeket az egyházi iskolákba, vagy a korábbi önkormányzati, később állami iskolát átvevő egyház a roma gyerekeket nem veszi át, hanem számukra nyit egy állami iskolát.

A szakirodalomban „white flight”-ként ismert folyamat azt jelenti, hogy a nem roma szülők elviszik azokból az iskolákból, vagy be sem íratjak az olyan iskolákba a gyerekeiket, ahol azt vélelmezik, hogy magas arányban járnak roma gyerekek. A nem roma szülők egy része nem rasszizmusból kerüli azokat az iskolákat, amelyekben sok a roma gyerek, hanem azt feltételezik, hogy ezek az iskolák nem jók, de közben a helyi politika sokszor a nem roma szülők „igényeit” kielégítve szervezi meg a roma gyerekek oktatási kirekesztését a szegregáción keresztül.

Szegregáció egyébként nemcsak iskolák között, de iskolán belül is megvalósulhat párhuzamos osztályok esetén, ahol akár egy tagozatos osztály meghirdetésével, akár más bújtatott módokon szervezik a roma és nem roma gyerekeket külön osztályokba. Az adatok szerint az iskolán belüli szegregáció jóval kisebb arányban van jelen, mint az iskolák közötti szegregáció.

A vegyes osztály mindenkinek jó

De mi a baj a szegregációval, és mi a jó az integrációban? Kutatási adatok sora bizonyítja, hogy a társadalmilag – szociális helyzet vagy kulturális különbségek szempontjából – vegyes összetételű osztály mindenkinek előnyös. A fehér középosztálybeli értékrenden alapuló iskola elvárásaihoz képest másképp szocializált, másfajta környezetben felnővő gyerekek számára segít elsajátítani a többségi társadalom elvárásait, ami az alapja lenne a romák társadalmi befogadásának, míg az iskola által elfogadott értékrendet otthonról hozó középosztálybeli gyerekek megtapasztalják a társadalom összetettségét, ami csökkentheti az idegenkedést a más helyzetben lévő gyerekekkel szemben, ami akár az empatikus képességüket is fejlesztheti. Ez hosszú távon csökkenti a társadalmi egyenlőtlenséget, és erősíti a társadalmi kohéziót vagy szolidaritást. Ezzel szemben szegregált körülmények között, homogén összetételű osztályban a roma gyerekeknek nincs lehetőségük arra, hogy más világot is láthassanak maguk körül, ami szociálisan és a tanulás szempontjából hátrányt jelent nekik.

Magyarországon most zajlik vita arról, ami az Egyesült Államokban már a 19. század végén elkezdődött: vajon elfogadható-e a roma gyerekek oktatási szegregációja akkor, ha jó infrastrukturális ellátottság mellett jó minőségű pedagógiai programban részesülnek? Ezt Balog Zoltán, az Emberi Erőforrások Minisztériumának volt minisztere „szeretetteli” szegregációnak nevezte, és amellett kampányolt egy iskolai szegregáció ellen zajló perben, hogy az ilyen elkülönítés elfogadható, és nem szenvednek tőle hátrányt a gyerekek. A „szeretetteli” szegregáció ellenzői – köztük e cikk írója is – azt kifogásolják, hogy a szegregáció semmilyen formában nem elfogadható, mert ahogy az amerikai perek indoklásában is szerepelt, a szegregáció mindig káros, mert alacsonyabb rendűségi érzést kelt, és megakadályozza a romák társadalmi befogadását.

Haladjunk fentről lefelé: amit az oktatáspolitika kitalál, azt az osztályteremben szenvedik el a gyerekek. A mai magyar tanárképzést végig lehet úgy járni, hogy ne találkozzanak a hallgatók a roma gyerekek iskolai problémájával, és hogy ne tanuljanak arról, hogy milyen iskolai és osztálytermi viszonyok mentén történik meg a roma gyerekek kirekesztése.

A roma gyerekekhez nem kellenek más módszerek, mint bármilyen más gyerekhez, ugyanakkor a képzésből és a tanításból is hiányzik az úgynevezett pedagógiai differenciálás szemléletének elsajátítása, amire minden gyereknek, köztük a roma gyerekeknek is szüksége lenne. Ez a szemlélet annyit jelent, hogy a pedagógus képes eldönteni, hogy melyik gyereknél melyik módszer a legmegfelelőbb ahhoz, hogy a gyerek megtanuljon tanulni, és az alapvető kompetenciákat el tudja sajátítani. Ennek alkalmazása egészen más szemléletet igényel, mint ami ma általános Magyarországon. Az itthon elterjedt úgynevezett frontális módszerrel valójában leginkább homogén osztályokban lehet elboldogulni, míg a a heterogén közösségekben való tanítás alapját a differenciálásnak kellene jelentenie.

Amikor egy pedagógus lenézi saját tanítványait

A pedagógusok legnagyobb része nincs tudatában annak a többségi-kisebbségi viszonyból eredő dinamikának, ami lezajlik egy olyan osztályban, ahol roma gyerekek is vannak. A legtöbb tanár a saját nyílt vagy kevésbé nyílt előítéleteinek köszönhetően észre sem veszi azt a paternalisztikus szemléletmódot, ahogy a roma gyerekekre és családjaikra tekint. Észre sem veszi azokat a verbális és non-verbális kommunikációs helyzeteket, amik nap mint nap teremtődnek az osztályteremben. A roma gyerekeket és családjaikat sokszor lenézik, a szakirodalomban kulturális deficitként ismert elméletnek megfelelően a tanárok jó része „alulszocializáltnak” vagy „hiányosan szocializáltnak” tartja a roma gyerekeket, családjaikat pedig kulturálatlannak, felelőtlennek, az iskolával szemben motiválatlannak tartja őket. Sokszor nincsenek tudatában annak, hogy mekkora szakadék tátong egy roma kisgyerek otthoni világa és az iskola világa között, ami miatt meg sem próbálják közelíteni a két világot úgy, hogy az otthonos legyen a gyerekek számára.

Komoly nemzetközi szakirodalom foglalkozik azzal, hogy vajon a faji vagy etnikai kisebbségek iskolai eredményességét miként befolyásolják a tanárok kisebbségekkel szemben támasztott elvárásai, amiket súlyosan befolyásol az, hogy a tanárnak milyen prekoncepciója, milyen sztereotípiái alakultak ki az adott kisebbséggel szemben. A roma gyerekekkel szembeni előítéletek miatt a tanárok sokkal alacsonyabbra helyezik az elvárásaikat velük szemben, mivel nem feltételezik róluk, hogy többre is képesek lennének. Sok esetben éppen ez a leszállított követelményszint az oka annak, hogy a roma gyerekek nem tudnak vagy nem is mernek érettségit adó iskolákba jelentkezni. Teljesítményükre pedig hatással van az a félelem, hogy tényleg beteljesül az a negatív sztereotípia, amit a többség, illetve a tanáraik gondolnak róluk (ezt szokás önbeteljesítő jóslatnak nevezni), ami aztán sokszor önértékelési problémákhoz és az alacsonyabb rendűség érzéséhez vezet.

Az ellenállás kultúrája: ellenség lesz az iskolából

A szegregált oktatásnak van még egy, a romákkal szembeni előítéleteket súlyosan erősítő káros következménye, ami szintén megakadályozza a roma gyerekek iskolai sikerességét. A szakirodalom az ellenállás kultúrájának hívja azt, amikor homogén közegbe összezárva a roma gyerekek gyakran szembefordulnak az iskolával, illetve az általa közvetített értékekkel. A roma gyerekek az őket sújtó diszkriminációval kapcsolatos kollektív tapasztalataik miatt gyakran bizalmatlanok a többségi társadalommal szemben, és visszautasítják az oktatási eredményesség fontosságát, pedig az a társadalmi beválás előfeltétele lenne. Mivel tisztában vannak azzal, hogy romaként hátrányban vannak, és sokszor diszkriminálják őket a munkaerőpiacon, úgy érzik, hogy ez akkor sem lesz jobb, ha tanulnak. Ráadásul az ellenállás kultúrájától szenvedő pedagógusok igazolva látják a romákkal szembeni előítéleteiket, ami miatt a pedagógusok még kevésbé lesznek motiváltak, a roma gyerekek pedig még több kudarcot fognak elszenvedni az iskolában.

A roma gyerekek aránya lassan eléri a 15 százalékot a tanköteles korú gyerekek arányán belül. Ha nem sújtaná őket a társadalom előítélete, az oktatási rendszer pedig befogadná őket, ennek semmi jelentősége nem lenne. Ha viszont marad az elkülönítés, akkor ugyanolyan képzetlen és kisebbségi érzéstől sérült tanulók tömege fog kikerülni az iskolarendszerből, és ugyanaz az etnikai megkülönböztetéstől terhes mélyszegénység vár rájuk, mint szüleikre. „Szegregált oktatásból nem vezet út az egyetemre” – mondta Daróczi Gábor, a Romaversitas civil szervezet volt vezetője egy interjúban. Ma a romák 1-2 százaléka tud egyetemi diplomát szerezni – kutatások szerint szinte kizárólag azok, akik nem romákkal jártak együtt iskolába. Az együtt tanulásnak tehát nincs alternatívája, akármennyire is szeretné a politika a többségi társadalom igényeire hivatkozva elkülönítve, gettókban tartani a romákat. Ahogy James Baldwin afro-amerikai író és egykori polgárjogi harcos mondta: „a szegregáció azt jelenti, hogy nem tudod, hogy mi történik a fal túloldalán, mert nem is akarod tudni”.

A szerző szociológus, a CEU kutatója. Kutatási területe a romák oktatási és szociális helyzete, a diszkrimináció működése, az oktatási egyenlőtlenségek rendszere és a szegénység kutatása, azon belül is elsősorban a gyerekek szegénysége.