Az áltudomány a tudomány árnyéka, de nem minden árnyék rejt szörnyet

Noha a tudomány és áltudomány határterülete furcsa szürke zóna, ott is emberek élnek, az őket érintő tudományos, filozófiai, pszichológiai és kulturális kérdések pedig sokkal több figyelmet érdemelnek annál, mint amit a valódi tudományban hívők szentelnek neki – erre az állításra épül a Princeton Egyetem történész professzora, Michael D. Gordin nemrég megjelent, a tudomány és az áltudományok viszonyát vizsgáló kötete, az On the Fringe. A könyv címének magyar fordítása A peremvidéken lenne, a peremvidéken pedig gyakori a mellőzöttség.

A tudomány meghatározásának mindig is volt egyfajta sajátos, társadalmi-kulturális vonatkozása. Ha meg tudjuk mondani, hogy mi számít tudománynak, akkor azt is megtudjuk mondani, hogy mi nem számít annak. Ne kerülgessük a forró kását: sokak reménye szerint ha tudjuk, mi a tudomány, azt is tudni fogjuk, hogy mi az áltudomány. Az elmúlt száz év intenzív kutatásai alapján azonban úgy tűnik, hogy ebben a formában ez nem fog menni – a remélt precizitással és biztonsággal biztosan nem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kell számot vetnünk az áltudományokkal és rokonaikkal. Épp ellenkezőleg, a történet még csak most kezdődik.

photo_camera Michael D. Gordin: On the Fringe: Where Science Meets Pseudoscience (A peremvidéken: ahol a tudomány találkozik az áltudománnyal). New York: Oxford University Press, 2021.

Vegyük az úgynevezett demarkáció kérdését, vagyis azt, hogy miképp lehet elhatárolni a tudományt a nem-tudománytól, és ezáltal szigorú határvonalakat húzni az áltudományok köré. A leghíresebb próbálkozás a tudományfilozófus Karl Popper falszifikációs kritériuma volt, miszerint ha valaki képes tesztelni egy állítólagos tudományos elmélet állításait, és ismeri azokat a pontokat, ahol a tudósok a cáfoló bizonyítékok fényében hajlandók lennének feladni az elméletet, akkor az adott elmélet tudományos. Az áltudomány ismertetőjele a cáfoló bizonyítékokkal való folyamatos szembenállás, a szeretett elmélethez való görcsös ragaszkodás. Noha Poppernek számtalan követője akad ma is, főleg a természettudósok köreiben, mi több, a falszifikáció elképzelése egyfajta beugró a tudományról való nyilvános gondolkodásba, gyorsan kiderült, hogy az osztrák-brit tudós meglehetősen lazára szőtte az áltudományokra kivetett hálóját. Valójában kimondottan nehéz éles határvonalat húzni a tudomány és az áltudomány közé. A cáfolás módszertanával szinte lehetetlen is: tudósok éppúgy görcsösen ragaszkodnak elméleteikhez, mint a laikusok.

Peremvidék, peremlakos, peremtudós

Igaza van Gordinnak, amikor azt mondja, hogy hagyjuk a csudába ezt a demarkációs szöszmötölést: vagy lehetetlen, vagy feleslegesen sok munkával és kevés eredménnyel jár azoknak a jellemzőknek a levadászása, amelyek minden tudományra és csakis a tudományokra érvényesek. Ehelyett dolgozzuk ki a peremvidéken felgyülemlő elképzelések tipológiáját; Gordin így családi portrét fest, kisebb-nagyobb hasonlóságokkal és áthallásokkal. Ami mindenképp összeköti ezeket, az az, hogy az „áltudomány” negatív kifejezés, amit mindig a tudósok alkalmaznak másokra. Senki nem akarná magát szánt szándékkal áltudósnak nevezni.

Nem mindig nyilvánvaló, de Gordin egyébként nem valami irgalmatlanul negatív értelemben vett áltudományos, ördögi sarlatánságokról beszél. Gyakran használt kifejezései, a „peremdoktrínák”, a „peremgyakorlatok”, a „peremelméletek”, tehát minden olyan dolog, ami a tudomány peremén történik. Miért fontos ez? Mert a peremen dolgozni azt jelenti, hogy az ember státusza megkérdőjelezhető, rugalmas, mozgékony, változékony. A határ túloldalán dolgozni látszólag sokkal egyértelműbb, mint magán a határon. Gordin nem valami tekintélyelvű, episztemikus magaslatról beszél és utasít el mindent, ami nem felel meg épp az aktuális tudománydefiníciónak. Könyvében nagyon kifinomult értelmezői attitűdöt vesz fel, és valóban megpróbálja megérteni, hogyan mennek a dolgok azokban a szürke zónákban, ahová az igazi tudósok ritkán ugyan, de elmerészkednek. Persze ez nem jelenti azt, hogy Gordin számára bármi megteszi: továbbra is világosan látja és hangsúlyozza azokat a veszélyeket a peremgyakorlatokban, amelyeknek komoly episztemikus és egzisztenciális vonatkozásai lehetnek.

Csökevényes tudományok: asztrológia, alkímia

A peremtanok három fő kategóriába esnek. Vannak a „csökevényes tudományok”, azok a kutatások, amik egykoron teljes jogú tudományként működtek, ám idővel kiestek a pikszisből, és szerepüket más területek vették át. Ilyen például az asztrológia és az alkímia, amelyek a 18. századig érvényes tudományos gyakorlatnak számítottak, mérésekkel, diagrammokkal, eredményekkel, kutatási projektekkel. Szépen lassan azonban az asztronómia és a kémia vitték tovább a bennük rejlő potenciált, ők maguk pedig a korábbi idők csökevényeiként maradtak velünk.

Összességében teljesen normális folyamattal állunk szemben: a tudomány változik, bizonyos témák és megközelítések kiesnek, újak megjelennek. Nyugodtan művelheti valaki az asztrológiát, de kérdéses, hogy miért akarná tudománynak tekinteni. Ha a tudományosság mint olyan érdekli, akkor ott a kémia; ha az asztrológiában rejlő misztikum és izgalom vonzza, az más lapra tartozik.

Hiperpolitizált tudományok: relativitáselmélet, liszenkóizmus

Másrészt ott vannak a „hiperpolitizált tudományok”, amelyek kimondottan érdekes kategóriát alkotnak. Gordin elismeri, hogy a politika az élet minden területére befészkelte magát, és ez alól a tudomány sem jelent kivételt. A tudósok gyakran állami intézményekben, állami pénzen, sokszor társadalmi nyomás alatt dolgoznak, és naivitás lenne azt gondolni, hogy meg lehet úszni a politikát. A probléma akkor keletkezik, amikor egy adott terület mellett mindössze politikai érvek szólnak: erre példa, amikor a náciszimpatizáns német fizikusok zsidó szemfényvesztésként próbálták kizárni a relativitáselméletet. Ebben az esetben a tudomány nem a politika által is befolyásolt vállalkozás, hanem egy politikai ideológia kezének meghosszabbítása, nevelő célzatú atyai pofon: sokaknak tetszik, nagy múltja van, ám valójában nem segít, és az elvártakhoz képest ellentétes hatást vált ki. A másik klasszikus példa a liszenkóizmus, Trofim Liszenko agronómus elképzelése, miszerint a genetika és darwini szelekció helyett a növénytermesztés és nemesítés alapja az emberek esetében is alkalmazott nevelés lenne: mint emlékezetes, a gyakorlatba ültetett elmélet hatására a Szovjetuniót korábban nem látott éhínség sújtotta.

Azonban nem pusztán diktatúrákban válhatnak bizonyos területek hiperpolitizálttá: Gordin ebben a kontextusban mutatja be az eugenika, az emberi faj nemesítésének elképzelését, ami a demokratikus Angliában és Egyesült Államokban fejlődött ki és vált kimondottan népszerűvé. Gordin nem említi, de egyébként a tudomány- és politikatörténetnek bőven van mit feldolgoznia még a feketéknek a második világháború szörnyűségei után kicsúcsosodó amerikai szegregációját illetően. A demokráciák sem védettek tehát a hiperpolitizáltságtól, a diktatórikus rezsimek azonban nyilván jobban ki vannak téve ennek a veszélynek.

Establishment-ellenes tudományok: frenológia, kreacionizmus, kriptozoológia, ufológia

A harmadik kategóriába a legtrükkösebb peremkutatások tartoznak – ezeket Gordin „establishment-ellenes”, vagyis a mainstream, a fennálló berendezkedés ellen fellépő kutatásoknak nevezi. Ezek mindenben a mainstream tudományt utánozzák: referált folyóiratokat, társaságokat, intézeteket alapítanak, pályázható finanszírozással és hierarchikus beosztási rendszerrel bírnak, akárcsak az elfogadott és történelmileg beágyazott tudományterületek. Sőt, ami talán még fontosabb, az establishment-ellenesek veszélyesnek tartják a mainstream tudományokat, mivel úgy vélik, hogy azok eltitkolják az igazságot, megakadályozzák, hogy a becsületes kutatók és a nyilvánosság hozzáférjen a dolgok valódi természetéhez, a tudáshoz. A laikusnak pedig nehéz, ha nem épp lehetetlen felismerni és megkülönböztetni a mainstream és az establishment-ellenes tudományokat, hiszen mindkettő adatolt, jól érvelt, fehér köpenyes, laborszagú.

Gordin a frenológiát (az elmének a koponya mérésein keresztül történő vizsgálatát), a kreacionizmust (és annak újkeletű változatait), valamint a kriptozoológiát (a misztikus és mitikus lények kutatását), az ufológiát és a lapos Föld elméletét hozza példának. Ezek a területek magukon hordozzák a tudomány főbb jegyeit, és gyakran olyan kérdéseket és elképzeléseket is zászlajukra tűznek, amik egybeesnek a mainstream tudomány nézeteivel.

Mesmerizmus, vallási spiritualizmus, parapszichológia

A pszichológusoknak időről időre meg kell küzdeniük szakterületük legitimációjával: az elmét, az agyat és az érzékelést érintő kérdések gyakran a tudományos peremvidéken kezdődtek, és sokszor oda is kerültek vissza. Gordin könyvében ezek közül a mesmerizmust (azt az elképzelést, hogy egy különleges, mágneses, szuperfinom folyadék hatja át egész testünket), a vallási vonatkozású spiritualizmust, illetve a parapszichológiát tárgyalja. Ezek a területek azért érdekesek, mert bizonyos értelemben nyilvánvalóan a peremen helyezkednek el, ám a tudományos gyakorlat időről időre felkarolja őket. Nekik köszönhetően pedig új kísérleti, randomizált és statisztikai módszerek születtek a tudományban, új területek nyíltak meg, de az általuk életre hívott módszerek leginkább csak a peremen tudták tartani az elme fura képességeit firtató kutatásokat, és a tudományos konszenzusba nem sikerült beemelni őket. Ezzel együtt az is igaz, hogy az ilyen peremtudományok ellen irányuló, több évtizedes leleplező akciók sem jártak minden kétséget kizáró sikerrel. Ilyen volt az 1976-ban életre hívott, a paranormális jelenségekkel kapcsolatos állítások tudományos vizsgálatával foglalkozó bizottság („Commission for the Scientific Investigation of Claims of the Paranormal”), amelynek angol rövidítése „CSICOP”, azaz „sci-cop”, ami tudományrendőrséget jelent, és kiderült róla, hogy rendőri eszközökkel nehéz tudományos kérdésekben eredményt elérni.

Nem minden árnyék rejt szörnyet

Gordin erőssége értelmezőképességében és finomra hangolt megértésében keresendő: számos példát mutat be olyan területekre, amik a „vitatott tudomány” szürke zónáiban helyezkednek el – ilyen például a hidegfúzió. A szerző nem titkolja, hogy a tudományban, mármint az igazi tudományban is gyakran csalnak, etikátlanul viselkednek, hibáznak, vagy hogy épp a pszichológiát és az orvosi tudományokat évtizedek óta egyfajta replikációs válság sújtja (a tudósközösségek nem képesek újra alkotni mások eredményeit). Márpedig ezek olyan kérdések, amelyekre választ kell találnunk a tudományon belül, ha már hasonló aggályokat hangoztatva rontunk be az áltudományok szentélyébe.

– Kit okoljunk mindezért, és mit tegyünk? – merül fel a két legfontosabb kérdés a kötet végén. A felelősöket nem könnyű megtalálni, különösen úgy, hogy az egyes tudományterületek önmagukban is ellentmondásosak, a legjobb szándék mellett is gyakran tévednek, és egyre kevesebb a konszenzus a főbb tudományterületeken (mint például az elméleti fizikában), így hát nem csoda, ha kihívást jelent az áltudósok detektálása a peremvidéken, állítja Gordin.

És hogy mit tehetünk? Az ember gyakran hasonló okokból kezd hinni az áltudományokban, mint mások a valódi tudományban. Sokan a közösségi érzés miatt, mások az izgalom kedvéért, esetleg őszinte igazságkereséstől hajtva csatlakoznak ezekhez a csoportokhoz. „Az áltudomány a tudomány árnyéka”, állítja Gordin: a kettő kéz a kézben jár a peremvidékek mentén. Tanulnak egymástól, hatnak egymásra, átjárnak egymáshoz. Így aztán ha meg akarunk szabadulni az áltudománytól, akkor talán az a legbiztosabb út, ha a tudománytól is megszabadulunk. Hiszen amíg létezik tudomány, addig versenyt futunk az igazságért, a versenyben pedig mindig lesznek vesztesek, akik nem fogják annyiban hagyni a dolgot. Mivel viszont nem túl reális az az elképzelés, hogy csak úgy feladhatjuk a tudományt, Gordin arra ösztökél bennünket, hogy álljunk megértőbben a fennálló helyzethez – az áltudományok nem feltétlenül episztemikus, az igazságra vonatkozó kérdésként jelentkeznek, hanem társadalmi kérdésként. Az árnyékban is emberek élnek. Kezeljük hangsúlyosan, kritikusan és következetesen azokat a mozgalmakat, amik tényleg kárt okoznak a közösségnek és a nyilvánosságnak, a többit a peremvidéken pedig kezeljük „a kortárs kulturális élet élénk, de többnyire nem fenyegető jelenségeként. Nem minden árnyék rejt szörnyet.”

Michael D. Gordin: On the Fringe: Where Science Meets Pseudoscience. New York: Oxford University Press, 2021.

A szerző az MTA Lendület Értékek és Tudomány Kutatócsoport vezetője, és a PTE ÁOK Transzdiszciplináris Kutatások Intézetének munkatársa.


Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás
link Forrás