Balkáni martalócból univerzális harcos: így született a magyar huszár

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

A március 15-én rendezett ünnepségek és megemlékezések állandó szereplői a huszárok. A parádés megjelenésű egyenruhás lovasok látványelemként emelik az esemény fényét, erősítik a nemzeti öntudatot, és egy több évszázadon át meghatározó fegyvernem dicsőségét is felidézik.  A huszárság ugyanis olyan hungarikum, amit a nemzetközi hadtörténet is egyértelműen magyar találmányként tart számon. 

A sokféle előzményből kifejlődött huszárhadviselés a háromszáz évvel ezelőtti Rákóczi-szabadságharc után emelkedett európai rangú haderőnemmé. A francia, az angol és a német seregek a 19. század végéig a harci technika, a lószerszám és a ruházat tekintetében is a magyar módit tekintették irányadónak.

Díszelgő huszárok a Budai VárbanFotó: ATTILA KISBENEDEK/AFP

Pusztai és balkáni gyökerek

„Portyázás, lesvetés, az utánpótlási vonalak zaklatása, mélységi és közelfelderítés” – ezek voltak az Európában közel háromszáz évig magyar, illetve magyar mintára kiképzett és felszerelt könnyűlovasság taktikái. Az angol hussar, a német Husar, a francia hussard és az olasz ussaro szavak a szláv eredetű, ám időközben magyarosodott huszár kifejezés közvetítésével honosultak a különböző nyelvekben. 

A többfelé kereshető gyökerek egy része Hunyadi Mátyás 15. századi uralkodásának közepére nyúlik vissza. Ekkorra alakították ki a híres fekete sereg könnyűlovas fegyvernemét, részben balkáni mintára. A példát a déli végeken a 14. század második felétől felbukkanó lovas szabadcsapatok adták, amelyek jó néhányszor sikerrel szálltak szembe az Oszmán Birodalom portyázó előőrseivel. A perzsa és ázsiai nomád eredetű keleti harcmodort tökéletesen elsajátító, török fegyverekkel és „török vérű” lovakkal hadakozó korai szerb és horvát szabadcsapatok rajtaütéses, lesből támadó módszerrel kaszabolták a törököt és persze azokat is, akiknél valami elorozhatót sejtettek. Nem véletlen, hogy a haramia-martalóc-rabló értelmű husar néven emlegették őket. A történeti kutatások szerint mindenesetre a híres fekete seregben a kezdetben igen vegyes etnikai összetételű lovascsapatok már huszár gyűjtőnév alatt szolgáltak.  

A magyar hadak az akkori európai harcászatban domináló, a súlyos páncélzatú, pallosokkal és döfőlándzsákkal felszerelt nehézlovasság mellett mindig is alkalmaztak könnyűlovasságot. B. Szabó János hadtörténész a középkori könnyűlovasságról szóló kötetéből tudható például, hogy a magyar hadseregek felszerelése és taktikája egészen az Anjouk koráig több tekintetben is őrizte a honfoglalás kori könnyűlovas sajátosságokat. A fegyvernem idővel persze modernizálódott, így az íj mellett a kopja is bekerült az arzenálba, és korszerűsödött a közelharcra használatos, másfél kilós, ívelt pengéjű, ősi keleti eredetű, de már a legújabb török mintára gyártott kézifegyver, a szablya is. Ami mellett a nyeregben ülve is fergetegesen forgatható, a könnyebb sisakokat is átszakító csákányfokost is hadrendbe állították.

Huszárok Hoefnagel mester Esztergomról készített 1595-ös metszetének részleténFotó: Wikipédia

Ami az utókor által kizárólag a magyaroknak tulajdonított új harcmodort újszerűvé tette, az a speciális lovastudás volt. Ugyancsak különleges volt a nyereg kialakítása. A néprajzi kutatások szerint a könnyű fából, illetve csontból készült vázú magyar nyergek a ló háti bordáira feküdtek fel, így  nagy mozgásszabadságot biztosítottak az állatnak és lovasának – szemben a középkori Európa római eredetű nyergeivel, amelyek a lovak gerinccsigolyáira nehezedtek. A könnyű és a ló szempontjából kíméletes viseletnek nevezhető nyergeket ráadásul hadba vonuláskor sokféle, a harc során praktikusnak számító szerelékkel is elláthatták. Olyannyira, hogy mint a fénykorban mondogatták: a magyar huszár a patkószegtől a csákóbokrétáig 301 darabból áll.

A huszártartozékok legfontosabbjai közt említendők a magyaros kantározás kellékei is. ezek számos egyedi megoldással főként a lovaknak a harci helyzetben való pontos és finom irányítását szolgálták. A speciális harcmodorhoz persze megfelelő lovak is kellettek. A huszárhátasok a Balassi Bálint megénekelte „jó szerecsen” – a sivatagi arab, szívós és tetszetős szíriai, berber és türk fajtákhoz tartozó – négylábúak közül kerültek ki. Ezek temperamentumos magyar utódaiból az 1700-as évek végére alakult ki a tipikus magyar huszárlófajta, a gidrán.

A végvári huszár archetípusa egy 1670 körüli rézmetszeten: Báry Péter egyetlen szablyacsapással végez török ellenfelével és annak lovávalFotó: OSZK Digitális Képarchívum

A rideg lovas harcmodort a volgai és doni kozákok, valamint a lengyel ulánusok is a huszárokhoz hasonló tökélyre fejlesztették. Kedves Gyula hadtörténész szerint annak, hogy a nyugati armadákban végül mégis a magyar huszárság lett az etalon, elsősorban az lehet az oka, hogy ezen a tájon sikerült ezt a taktikát úgy beilleszteni a szigorúbb hadviselési keretek közé, hogy közben a harcmodorra jellemző temperamentum sem veszett el. 

Nemzetközi sikerek

A huszárság hatékonyságát a Rákóczi-szabadságharcot követő időszak hadi eredményei bizonyították kétséget kizáróan. Büntetésként a magyar csapatokat a császári ezredekbe sorolták, de aztán gyakran tiszta nemzeti egységeket is létrehoztak. Mindezek eredményeként a 18-19. század összes nagy dinasztikus háborújában részt vettek huszárok, az 1740-1748 közötti osztrák örökösödési háborúban például a birodalmi csapatoknak akár egyharmadát is kitevő létszámmal.

A mozgékonyságnak és az egyéni virtusnak is teret adó könnyűlovasság európai karrierjének egyik példája a Ráttky-huszárok esete, akik a Rákóczi-szabadságharc bukása után, 1712-ben emigránsként kerültek Franciaországba. A körülbelül háromszáz főből álló egységet az utóbb Franciaország marsalljává is kinevezett Bercsényi László, a szabadságharc egyik meghatározó katonai személyiségének a fia vezette. Később, főként immár Habsburg-kötelékben is tevékenykedett jó néhány legendás „huszárbrigadéros”. Ilyen volt a császárság legmegbecsültebb főtisztjei közé emelkedő Hadik András, akinek számos huszárcsínynek mondott haditette közül leginkább Berlin 1757-es bevételét és megsarcolását őrizte meg az emlékezet. 

A hadtörténetírás erre az időszakra teszi, hogy az osztrák császár mellett Európa más uralkodói is sorra alapították a magyar huszárviseletbe bújtatott könnyű lovas egységeiket. A ruházat nélkülözhetetlen eleme volt a derékig érő, testhez álló, sujtásos dolmány, a fél vállra, panyókára vetett, bundabéléses, gazdag zsinórozású mente, a csurapé, a felsőruházattól elütő színű, szűk csizmanadrág és a magas kérgű fekete csizma. A közismert huszárcsákó azonban csak a század legvégére lett széles körben használatos, legalábbis a közlegények körében. A tisztek ugyanis a továbbiakban is előszeretettel viseltek míves, nemesprém kucsmákat.

A walesi herceg királyi huszárregimentje Michael Angelo Hayes 1850-es litográfiájánFotó: Wikipédia

1848-1849

„A napóleoni háborúk során jelentősen átalakult a hadművészet, s a lovassági csapatnemek egyre inkább specializálódtak a korszerűnek tekintett hadrendekben. Ebben a megújulási folyamatban kitüntetett szerepe volt a huszárságnak mint a legsokoldalúbban, legeredményesebben felhasználható lovas fegyvernemnek. A 18. század második felében az igazi elitnek számító vértesek végleg eltűnnek a hadseregekből, az egységesülő lovasság leginkább a huszárság mintájára alakul át. A fegyverzettől és felszereléstől a harcászati módszereken át egészen a stratégiai alkalmazásig, ha különböző mértékben is, de tőlük került át a legtöbb elem. A fejlődés irányát meghatározó hadseregek mindegyikében volt már ekkor huszáralakulat”

– írja Kedves Gyula a huszárság szabadságharcban játszott szerepéről szóló, a Rubicon folyóiratban megjelent tanulmányában

„Kifejezetten univerzális harcosnak bizonyult, némi túlzással elmondható, hogy mindenhez értett, amihez mégsem, azt megoldotta. Sikerének magyarázatát egyetlen szóban összefoglalva a ma olyan szívesen szajkózott, de akkoriban tényleges tartalommal bíró kreativitás szóval lehetne leginkább kifejezni. Nem véletlen, hogy a szabadságharc későbbi fővezére, Görgei Artúr pályakezdő, fiatal tisztként ennél a csapatnemnél látta az egyetlen lehetőséget az önálló gondolkodásra, a kezdeményezőkészség és a kreativitás megnyilvánulására”. Ráadásul a márciusi forradalom után, a nyár mozgósítás hírére az addig javarészt külföldön szolgáló huszárok a szökés vádját magukra véve, a halálos ítélet veszélyével a fejük felett haza is indultak. „Az összességében másfél ezrednyire rúgó tapasztalt harcos nagy segítséget jelentett a profi katonaság csekély arányával bajlódó, alakuló honvédseregnek, de talán még ennél is nagyobb jelentősége volt a példájuk lelkesítő erejének.” 

Jelenet Sára Sándor 80 huszár című 1978-as filmjéből: Dózsa László (balra) mint kapitány és Cserhalmi György mint közhuszár az 1848-ban Lengyelországból Magyarországra induló Lenkey huszárszázadbólFotó: B. Müller Magda

Huszárvirtus

Bár a szabadságharc elbukott, a hadtörténet számos olyan eseményt számon tart, amelyekben a huszárok még a világosi fegyverletétel előtt bizonyíthatták mire is képesek az úgynevezett nyitott harcrendnek nevezett harctéri helyzetekben. 

„Itt mutatkozott meg leginkább a huszárvirtus, az öntevékenység, ami minden más katonatípusnál jobban jellemezte őket. A 19. század hadviselése ezek közül elsősorban a felderítést tudta hasznosítani. Nem véletlenül tudta a tavaszi hadjáratban »bolondját járatni« a magyar hadvezetés a császárival. Görgei vezérkara a huszárok jelentéseiből szinte naprakész információval rendelkezett a császári csapatok helyzetéről, mozgásirányáról, Windisch-Grätz pedig abban a hitben hagyta el leváltásakor a fővárost, hogy még mindig előtte van a magyar főerő” 

– írja a hadtörténész, aki a szintén huszárspecialitásként ismert portyázás egyik eklatáns példájáról is beszámol: 

„A szabadságharc utolsó győztes hadműveletéhez az a Tatára irányuló 1849. július 25-i portya vezetett, amelynek során a Württemberg-huszárok elfogták a bécsi postakocsit, benne a Komárom térségében hagyott császári csapatok diszlokációjával. Klapka ennek ismeretében tervezte meg a kitörést, amelynek során nemcsak szétverte az erőd zárolását, de egészen a határszélre szorította a széthullott Csorich-hadtestet.”

Jelenet a 80 huszárbólFotó: B. Müller Magda

A magyar hadsereg egészen a második világháborúig megőrizte a tradicionális harcmodort. A kard helyett persze ekkor már főként golyószóróval, géppuskával, sőt lovaikról sokszor leszállva, gyalogosként is harcoltak a huszárok – ám harci feladataik szinte változatlanok voltak. Mint azt Szabó Péter írja Az utolsó magyar lovasroham című, a Nagy képes millenniumi hadtörténet kötetben megjelent tanulmányában: a királyi honvéd huszáralakulatok „a felderítés, a hát- és oldalvédelem, a támadás sűrűn művelt síkon, erősen tagolt dombvidéken, üldözés és az erdei harcok” frontján olykor még a gépesített egységekkel szemben is helytálltak. Az évszázadokon át művelt rajtaütés utoljára 1941. augusztus 15-én bizonyult sikeresnek: az 1. lovasdandár 4. (Hadik András) honvéd huszárezredének tagjai Kenéz Géza százados vezetésével Ukrajnában, Mihajlovkánál segítettek kicsikarni a győzelmet a gépesített német gyalogsággal szemben addig ellenálló szovjet csapatok ellen.

A Qubit szerkesztősége azért dolgozik, hogy a magyar nyilvánosság hiteles, alapos és közérthető tudományos ismeretekhez jusson. Tesszük ezt politikamentesen, közszolgálati hevülettel, száznál több kutató és tudós bevonásával. Égető kérdések, dermesztő válságok és zavaros álhírek sűrűjében igyekszünk tartani a fáklyát immár havi bő hétszázezer olvasónknak. Cikkeink ingyen olvashatók, de nem ingyen készülnek. Segítsd a munkánkat!

Korábbi kapcsolódó cikkeink: