Putyin előretolt helyőrsége, Európa fekete lyuka: Kalinyingrád

Támogasd a tudomány népszerűsítését, segítsd a munkánkat!

A nemzeti identitás, pláne az orosz identitás meghatározása nem egyszerű feladat, de annyi bizonyos, hogy akár létezik néplélek, akár nem, hivatkozni mindenesetre szeretnek rá. A kérdés újabban nem csak az esztétákat és a történészeket foglalkoztatja: Oroszország erre hivatkozva indított offenzívát Ukrajna ellen, ami Vlagyimir Putyin orosz elnök szerint nem is létezik, így identitása sem lehet – ott szerinte oroszok laknak. 

Már ott is épp elég bonyolult a helyzet, ahol elsőre egyszerűnek tűnik, de Kalinyingrád (leánykori nevén: Königsberg) különleges esetnek számít. Az északról Litvánia, délről Lengyelország, nyugatról a Balti-tenger által határolt terület Oroszországgal nem határos, ma hivatalosan mégis Oroszországhoz tartozik, tehát exklávénak számít. A 15 ezer négyzetkilométeres, tehát kicsit több mint egy montenegrónyi méretű Kalinyingrádi terület székhelyével, a ma 475 ezer lakosú Kalinyingráddal együtt 1947-ben vált a Szovjetunió részévé, és akkoriban kapta új nevét is az egyik ősbolsevikről, a Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnökségének elnökéről, az 1946-ban elhunyt Mihail Ivanovics Kalinyinról.

Kalinyingrádból a tervek szerint szovjet bezzegállamot faragtak volna, történetileg azonban sokkal inkább a nyugathoz kötődik – olyannyira, hogy itt született Immanuel Kant klasszikus német filozófus (avagy a königsbergi remete) is, akit sokan egyebek mellett az Európai Unió eszméjének egyik első megfogalmazójaként tisztelnek (mások pedig éppenséggel vitatják, hogy köze lenne hozzá, de az tény, hogy az európai egység eszméjéhez volt köze). Az itteni egyetem hosszú időn keresztül a világ legjobbjai közé tartozott, itt nevelkedett Hannah Arendt filozófus, és a város híres szülöttei közé tartozik E. T. A. Hoffmann romantikus író, zeneszerző is, akit a magyar közönség jobbára az iskolai kötelező olvasmány, Az arany virágcserép miatt ismer.

A lovagrendtől a náci álomig

Königsberget a Német Lovagrend alapította 1255-ben, később a Porosz Hercegség fővárosa, majd a porosz királyok koronázóvárosa lett. Fontos kereskedelmi központ és virágzó város volt, amelyet a versailles-i békeszerződéssel elvágtak Németországtól. Nicole Eaton, a Boston College történésze szerint ezért is történhetett meg, hogy 1933-ra a náci párt szinte példátlan népszerűségre tett szert Kelet-Poroszországban, Königsbergnek és a poroszoknak ugyanis azt ígérték, hogy ismét az egységes Németországhoz tartozhatnak majd. 

Königsberg látképe 1593 körül

Eaton szerint Königsberg más státuszt töltött be a német hierarchiában, mint a többi elfoglalt város: miután német volt, és a Kelet-Poroszországban élők jó része szimpatizált azzal, hogy a terület közvetlenül is Németországhoz tartozhasson. A hatalom is másként tekintett rá, mint például Kijevre, Vilniusra vagy Varsóra, amelyek másodrangú, elfoglalt városok voltak, míg Königsberg mindig is német városnak számított. A nácik tervei szerint Königsberg lett volna Németország éléskamrája: a város lett volna a központja azoknak a kisebb farmoknak, ahol a németek mintaszerű vidéki életet élnének és gazdálkodnának. A mezőgazdasági művelésre és a tanyavilágra szánt terület Lengyelország elfoglalásával adott volt, a történelmi kikötőváros pedig kiváló központnak ígérkezett.

A Königsberg fennállásának 750. évfordulójára 2005-ben renovált Királyi kapu (Königstor) KalinyingrádbanFotó: MIKHAIL GOLENKOV/Sputnik via AFP

A náci álomtól a szovjet utópiáig

A második világháborúban a Vörös Hadsereg szinte porig rombolta Königsberget, ami pedig megmaradt belőle, azt a későbbi években tudatosan pusztították, hogy emléke se maradjon a porosz időknek. A terv az volt, hogy modern szovjet mintavárost hoznak létre a romokon, ehhez pedig a német lakosságtól is szabadulniuk kellett. A kitelepítések 1948-ban kezdődtek meg: a szovjetek ekkor Oroszország középső részéről, Belaruszból és Ukrajnából toboroztak kalinyingrádiakat. Kit szép szóval, kit kényszerrel vittek, amikor pedig a különböző adókedvezmények is csődöt mondtak, sőt, az ingyen tehén ígérete sem mozgatott meg tömegeket, a termelőszövetkezetek döntöttek arról, kit küldenek Kalinyingrád benépesítésére. 

Ez Eaton szerint azt eredményezte, hogy a szovjet téeszekből többnyire olyan munkaerőt küldtek, akiknek kevesebb hasznát vették otthon: a Kalinyingrádi területet terhes nőkkel, alkoholistákkal és iskolázatlan munkaerővel népesítették be. Ezek az emberek áldatlan állapotokkal szembesültek, amikor megérkeztek: a beígért házak helyett csak romokat találtak, a várost lerombolták, a háború lezárását követő években pedig sok kerületben nem volt víz és villany sem. A szovjetek még a régi utcákat is elbontották, mert a német örökséget nácinak, másrészt retrográdnak, „középkoriasnak” tartották.

A königsbergi katedrális, háttérben a szovjet mintára felhúzott lakótelepekkelFotó: A. Savin

Annak ellenére, hogy a németeket a háború után javarészt kitelepítették, csak azok maradhattak, akiknek a szaktudásuk nélkülözhetetlen volt a gyárak vagy bányák üzemeltetéséhez, illetve azok, akik el tudták hitetni magukról, hogy nem német, hanem litván származásúak. Ebbe a csoportba tartoztak Eaton szerint azok a német nők is, akik orosz férfihoz mentek hozzá, ezekben az esetekben olykor még litván nyelvtudásra sem volt szükség, amennyiben valaki biztosította az illetékes hatóságokat, hogy a feleség ténylegesen litván, így nem érheti a nácizmus vádja.

Az orosz utópiától Európa fekete lyukáig

Kalinyingrád sötét időszak elé  : az ország az orosz Balti-tengeri flotta főhadiszállásaként egészen 1990-ig a külföldiek elől elzárt területnek számított, a Szovjetunió széthullása után viszont beköszöntött a káosz. A Kalinyingrádi terület az ezredfordulóra a bűnözés és a fertőző betegségek melegágyává vált, egyesek a „csempészek fővárosaként”, mások „Európa fekete lyukaként” emlegették. A befektetők vagy pánikszerűen menekültek a területről, vagy oda se mentek, a kilencvenes évektől Kalinyingrád pedig Moszkva számára is inkább terhet, mint lehetőséget jelentett – olyannyira, hogy a Kreml főideológusa, Alekszandr Dugin még azt is felvetette, hogy vissza kellene adni Németországnak. Dugin az ötlettől azt várta, hogy így Európában két hatalmi központ jön létre, amelyek közösen vehetik fel a harcot az USA befolyása ellen.

Fotó: MIKHAIL GOLENKOV/Sputnik via AFP

Kalinyingrád azonban magára maradt: Szergej Szuhankin, a Kalinyingrádi Egyetem politológusa szerint még csak nem is duplán szorult a perifériára, hanem triplán, ez pedig alapjaiban határozta meg a modern kalinyingrádi identitást. A terület lakosai egyszerre érezték azt, hogy a Nyugat magára hagyta Kalinyingrádot, valamint azt is, hogy Moszkva sem foglalkozik a helyi nehézségekkel – ráadásul Moszkva messze is volt. Ahhoz viszont nem volt elég messze, hogy a Kreml ne kezdjen 2002-ben információs hadjáratot a régió ellen: ebben azt állították, hogy Kalinyingrádot szomszédai, Litvánia és Lengyelország idegen érdekeket szolgáló ügynökökként próbálják megfojtani, a végső cél pedig a régió „oroszmentesítése” (ez jól rímel az Ukrajnában meghirdetett „nácimentesítés” programjára is, igaz, ellenkező előjellel). 

A kalinyingrádi városháza épülete: középen az orosz zászló, balra a Kalinyingrádi terület, jobbra a város zászlajaForrás: Wikimedia Commons

2014-ben az orosz állami média azzal vádolta meg a Nyugatot, hogy egy „második Majdan” előkészítésén munkálkodik a régióban, a hírekben pedig egymást érték az ukrán- és nyugatellenes üzenetek. Az sem enyhített sokat a feszültségen, hogy Putyin az évek óta tartó háborús retorikájának megfelelően nem exklávéként kezelte és emlegette Kalinyingrádot, hanem egyfajta előretolt helyőrségként, ahol a flotta mellett Oroszország jelentős katonai erőt, például nukleáris fegyvereket állomásoztathat, méghozzá jóformán Európa közepén, hiszen az exklávé egyúttal Európai Uniós enklávé is. 

Szuhankin szerint Kalinyingrád segítséget nem, de propagandát kapott eleget, ráadásul az előző két tényezőn kívül még egy harmadik szempontból is elszigeteltnek számított: az Orosz Ortodox Egyház befolyása alig érte el a régiót, ez egyrészt nem kedvezett az orosz érdekeknek, másrészt tovább erősítette a kalinyingrádiakban a kívülállóság érzését.

Az identitás kérdése

De milyen kívülállásról van szó, oroszról, európairól vagy egy speciális, az eddigi másság-érzésnek megfelelő, sajátos kalinyingrádi identitásról? Niels Schilstra, a holland Radboud Egyetem kutatója szerint valamennyire mind a háromról: akárhogy is alakult a történelem, Kalinyingrád lakói egyszerre érzik magukat orosznak, európainak és különbözőnek. Schilstra természetesen arra is felhívja a figyelmet, hogy a kérdésre adott válaszok között jelentős különbségek voltak megfigyelhetők, de Kalinyingrád kulturális öröksége (és talán az is, hogy az exklávét uniós országok határolják, no meg a Balti-tenger) rajta hagyta a nyomát a helyi önmeghatározáson, egészen odáig, hogy a térség lakóinak egy része speciális oroszként hivatkozik magára. 

A félbemaradottság szülte identitásról értekezik Jamie Freeman történész, a Norwichi Egyetem kutatója is doktori tézisében: szerinte Königsberg szovjet átalakítása valamikor félbemaradt, a félkész szocreál vagy brutalista épületek pedig nemcsak a városképen, hanem az emberek lelkében és identitástudatában is nyomot hagytak. Schilstra megfigyelései szerint a térség lakói, amikor az identitásukról kérdezték őket, gyakran meghatározóként említették a tájat és különösen a Balti-tengert; Freeman ehhez még hozzáteszi a lengyel és litván szomszédok hatását és az épített környezetet is. 

„A mi országunk, a mi alkotmányunk, a mi döntéseink"  – összorosz alkotmánymódosító szavazásra buzdító plakát Kalinyingrádban 2020-banFotó: MIKHAIL GOLENKOV/Sputnik via AFP

A környezet hatása az identitásra persze nem újdonság. Ami Kalinyingrád esetében különösen érdekes, az az azonosság elleni lázadás, ahogy Freeman hivatkozik rá: a szovjet ideál szerint az egységes a jó, márpedig minden szovjet városnak egyformán jónak kell lennie. A kalinyingrádi Pravdában megjelent cikk szerint a korábbi városépítészeti megoldások barbárok voltak, a szűk utcákon alig fért volna el egy villamos, a legnyugatibb szovjet várostól pedig az a minimum, hogy példát mutasson a hanyatló nyugatnak. Schilstra szerint az európai és az orosz örökség kettőssége a városképpel és a Kalinyingrádra jellemző miliővel együtt egy új minőséget hozott létre: az újfajta identitást nem binárisan, orosz vagy nem-orosz tengelyen kell megközelíteni, hanem valamilyen, a kettő szintéziséből született újdonságként kell kezelni ahhoz, hogy valaki megértse, mi is jár egy kalinyingrádi fejében, ha nemzeti identitásról van szó.

Identitás a periférián 

Schilstra szerint ez valami sajátos állapot lehet, valami olyasmi, ami a nyugatnak túl oroszos, az orosznak pedig túl nyugati, de sajátos geopolitikai helyzete, a propaganda és újabban a háború miatt több jel utal arra, hogy a nyugatellenes üzenetek nagyobb népszerűségre lelhetnek, mint korábban. Szuhankin a Krím elfoglalása idején amiatt aggódott, hogy az Oroszországot érintő nyugati szankciókat Kalinyingrád az uniós szomszédság miatt jobban érezheti majd a bőrén, mint az ország többi része, ez pedig az orosz-ukrán háború miatt bevezetett szankcióknál még erősebb hatást érhet el – és még nagyobb esély van arra, hogy a régió lakosai a Nyugat ellen forduljanak, mint korábban. 

Orosz katonák Kalinyingrádban a tavaly szeptemberben rendezett Zapad-2021 (Nyugat-2021) hadgyakorlat előttFotó: RUSSIAN MINISTRY OF DEFENSE/HAND/Anadolu Agency via AFP

Az sem kecsegtet túl sok jóval, hogy a Balti-tengeri flotta állomáshelyeként, ráadásul az Európai Uniónak ha nem is a kellős közepén, de mégiscsak benne foglal helyet a terület: az innen indított támadások még jobban elszigetelhetik az országot még abban az esetben is, ha valójában csak fenyegetésről van szó, és mégsem indul innen offenzíva vagy rakétakilövés. Lettország és Lengyelország szomszédsága, ami egykor az EU-s csatlakozás után a Nyugatot hozta közelebb, a szankciókkal már inkább csak teher, a légtérsértés veszélye a küszöbön áll, és az exklávé (vagy enklávé) egyik szomszéd számára sem szimpatikus, hiába nyilatkozták azt a lengyelek még néhány évvel ezelőtt, hogy a teljes határzár kizárt, a helyzet mostanra már jobban elmérgesedett.

Basztyion orosz partvédelmi rakétakilövő rendszer a Kalinyingrádi területen egy a Balti-tenger felől érkező támadás elhárítására készülő hadgyakorlaton 2022. március 16-ánFotó: MIKHAIL GOLENKOV/Sputnik via AFP

És mi van akkor a kalinyingrádi nemzeti identitással? Amennyire egy nemzeti identitás lehet, köszöni, bizonyára jól van, de az is valószínűnek tűnik, hogy ez senkit sem érdekel különösebben. A Kalinyingrádi terület, mint már eddig is többször, megint csak a perifériára került, és identitás ide vagy oda, híd helyett ismét előretolt helyőrségként vagy bástyaként kaphat majd szerepet az Európai Unióban – vagy inkább azzal szemben.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: