Vlagyimir Putyin hosszú évek óta fenyegeti a világot a nukleáris háború rémével
Ha valaki követi Vlagyimir Putyin orosz elnök beszédeit és más megnyilatkozásait, egy ideje azt vehette észre, hogy nyugtalanító gyakorisággal tűnnek fel bennük a nukleáris háború lehetőségével és Oroszország nukleáris fegyvereivel foglalkozó passzusok. Ez már csak azért is feltűnő, mert a késői szovjet főtitkárok – Leonyid Brezsnyev, Jurij Andropov, Konsztantyin Csernyenko és Mihail Gorbacsov – soha nem hozták szóba a szovjet atomarzenált, nem fenyegetőztek vele, mert tudták, hogy mindenki tisztában van a Szovjetunió nukleáris csapásmérő képességével. Helyette azon dolgoztak a hatvanas évek végétől – amerikai partnereikkel együtt –, hogy ezeket a képességeket kölcsönösen korlátozzák, majd Gorbacsov idején elkezdjék csökkenteni őket.
Ennek a kölcsönös politikai akaratnak lett az eredménye az 1972-ben megkötött SALT I., majd a hét évvel később aláírt SALT II. szerződés. Gorbacsovval azonban ez a folyamat új fázisába lépett, és immár nem a meglévő képességek korlátozásáról tárgyaltak, hanem azok csökkentéséről. Ennek eredményeképpen született meg 1991 nyarán a START I. megállapodás, ami a stratégiai hordozóeszközökre – ballisztikus rakétákra, nagy hatótávolságú repülőkre és tengeralattjárókra – felszerelhető nukleáris robbanófejek és a hordozó eszközök számát is csökkentette. Ez a folyamat a későbbiekben sem állt le. Már a Szovjetunió felbomlása után született meg 1993-ben a START II. szerződés, amit ugyan az amerikaiak nem ratifikáltak, az oroszok pedig csak egyoldalú kiegészítésekkel együtt tették ezt meg, ennek ellenére a felek kölcsönösen tartották magukat az abban foglaltakhoz. 2010 áprilisában – amikor formálisan ugyan nem Putyin volt az első számú orosz vezető, de mindenki tudta, hogy a végső szó nála, és nem az akkori elnöknél, Dmitrij Medvegyevnél van – kötötte meg Oroszország és az Egyesült Államok a START III. szerződést.
Ennek a három megállapodásnak köszönhetően – szemben az 1991-es első szerződést megelőző helyzettel, amikor mindkét oldalon több mint tízezer stratégiai nukleáris robbanófej állt hadrendben – ma oldalanként „csak” 1550 engedélyezett, míg a stratégia hordozóeszközökből sem lehet több 700-nál. Még ez is hatalmas méretű arzenál, de hosszú időn át még is csak az látszott, hogy folyik e képességek kölcsönös csökkentése, és ebben Moszkva és Washington egyaránt érdekelt volt. Sajnos ez a nukleáris fegyverek nem minden kategóriájára volt igaz, mert a stratégiai eszközök mellett továbbra is nagy számban állnak hadrendben korlátozott robbanó erejű, úgynevezett taktikai atomfegyverek, amikről máig nem sikerült semmiféle megállapodást kötni. Ennek ellenére évtizedeken át a meghatározó tendencia mégiscsak a nukleáris leszerelés volt.
Mindezek ismeretében különösen elgondolkodtató Putyin megnyilatkozásainak az a rendszeresen visszatérő retorikai eleme, hogy szinte már nincs olyan beszéde, amiben ne hozná szóba a nukleáris háború lehetőségét és az orosz atomfegyverek erejét. Erre 2014 óta számos példát találni, de az esetek az utóbbi időben egyre sűrűbbé váltak, és azt az erős benyomást keltik, hogy Putyin tudatosan próbál félelmet kelteni, magát és az orosz vezetést úgy feltűntetni, mint aki kész akár nukleáris fegyvereket is bevetni. Ebből azonban nem következik, hogy be is vetné őket, de az igen, hogy a „kollektív Nyugat” ettől való félelemével, és az ebből levezethető gyengeségével nagyon is próbál operálni. Ez egy olyan hosszú évek alatt felépített narratíva, aminek egyetlen célja van: hogy a Nyugat azt érezze, Moszkva – ellentétben vele –, ha szükségesnek tartja, kész nukleáris fegyvereinek bevetésére. De, hogyan is született meg ez a narratíva?
Minek nekünk egy olyan világ, amiben nem lesz Oroszország?
Négy évvel ezelőtt mutatta be az egyik központi orosz tévécsatorna a Világrend – 2018 című dokumentumfilmjét, amiben Putyin a nukleáris háború esélyét latolgatva azt a vészjósló megjegyzést tette, hogy „minek nekünk egy olyan világ, amiben nem lesz Oroszország?”. Ez a látszólag ártatlan mondat egyáltalán nem ártatlan. Mert mit is állít Putyin? Nem mást, mint azt, hogy ha nukleáris támadás érné Oroszországot és az ország megsemmisülne, a világ többi része sem maradhat fenn, mert az oroszoknak nincs szükségük olyan világra, amiben már nem létezik Oroszország.
De ki fenyegeti nukleáris támadással Oroszországot? Ki az az őrült, aki megtámadna egy olyan országot, amely még mindig a világ stratégiai nukleáris fegyvereinek közel felét birtokolja? Minek kell olyasmit szóba hozni, amire senki nem készül, mert Amerikában is tudják, hogy orosz oldalon legalább akkora nukleáris erő áll készenlétben, mint a sajátjukon? Putyin persze a következő mondataival már igyekezett mindenkit megnyugtatni és biztosítani arról, hogy Oroszország „csak abban az esetben vetne be nukleáris fegyvert, ha az orosz előrejelző rendszer az ellenség atomrakétáinak indítását jelezné”. Ugyanakkor bízik abban, hogy nem alakul ki olyan helyzet, hogy atomfegyvereket kelljen bevetni. Igen, a nyilatkozatának ez a része rendben is van, de minek kellett az azt megelőző mondat? Nem lett volna jobb, ha csak annyit mond, hogy nem lesz nukleáris háború, mert ilyet senki nem akar, egy ilyen háború az emberiség végét jelentené?
Globális háborúra gondol?
Nem ez volt az első eset, amikor Putyin egy esetleges újabb világháború lehetőségére utalt. 2015-ben Vlagyimir Szolovjov, a Rosszija1 televíziós csatorna első számú műsorvezetője, a putyini rendszer lelkes propagandistája már készített egy a fent említett filméhez hasonló című alkotást az orosz elnökkel. Az a film sem kerülte meg a háború témáját, sőt, egyenesen azzal a Putyinnak szegezett kérdéssel kezdődött, hogy „lesz-e háború?” Mire az orosz elnök rögtön visszakérdezett: „Globális háborúra gondol?” Vagyis Putyinnak egy évvel a Krím annektálása és a kelet-ukrajnai megyék fellázítása után még mindig az ugrott be elsőként, hogy ha háború lesz, az nagy lesz, beláthatatlan következményekkel. Ez a reflexszerű visszakérdezés nyilván azzal függhetett össze, amiről ő tudott, de ekkor még nem mondott el, hogy tudniillik 2014 tavaszán az akkor még Ukrajnához tartozó Krím félsziget annektálása idején harckészültségbe helyezte a stratégiai nukleáris erőket. Ma már ez köztudott, mert egy másik, ugyancsak 2015-ben készített filmben, ami a Krím Oroszországhoz történő „visszatérését” dolgozta fel, maga Putyin mondta ezt el. Meg is indokolta, hogy miért hozta a döntést: azért, mert szerinte nem lehetett tudni, hogy a nyugati országok miképpen reagálnak az annexióra. Vagyis Putyin utólag is megfenyegette a világot azzal, hogy ő bizony a Krímért, ezért a 27 ezer négyzetkilométerért kész lett volna akár nukleáris fegyvereket is bevetni. Miközben erről beszélt, a legkevésbé sem zavarta, hogy egy évvel korábban még egészen mást mondott. Akkor még azt is tagadta, hogy a Krímben – a szevasztopoli orosz hadikikötőn kívül – bárhol is lennének orosz katonák. Putyin szerint a félszigeten február végén feltűnő és gyorsan ismertté váló „zöld emberkék” a helyi önvédelmi erők emberei voltak, akikhez Moszkvának semmi köze nincs. Ezt hangoztatta 2014 tavaszán, és állítólag ezt mondta Barack Obama amerikai elnöknek, David Cameron brit miniszterelnöknek és és Angela Merkel német kancellárnak is, akikkel ezekben a napokban rendszeresen érintkezett. Ám egy évvel később már egészen mást állított. Büszkén nyilatkozta Szolovjov dokumentumfilmjében, hogy azok a február végén a Krímben feltűnő egységes ruházatú és kiválóan felfegyverzett katonák, akiket a közbeszéd gyorsan „zöld emberkéknek” keresztelt el, természetesen az orosz hadsereg tagjai voltak.
Moszkva azonban már a krími annexió előtt elkezdett riogatni az atomháború rémével. Az orosz kormányzat hivatalos lapja, a Rosszijszkaja Gazeta 2014. január 22-i számában váratlanul és minden magyarázat nélkül hosszú cikket közölt arról, hogy amennyiben atomtámadás érné Oroszországot, és ott minden parancsnoki állás megsemmisülne, az Egyesült Államok akkor sem kerülhetné el végzetét. Az automatikus, pusztító orosz válaszcsapás még ebben az esetben is lesújtana. A rendszer ugyanis úgy van felépítve, hogy a válaszcsapás semmiképpen sem marad el.
A cikk megjelenésekor érthetetlennek tűnt annak közlése. Miért kell bárkit emlékeztetni a „halott kéz” mechanizmusára? Mi értelme van ennek? Két hónappal később aztán ez is kiderült. A Rosszija1 televíziós csatorna hétvégi politikai elemzőműsorában a program állandó műsorvezetője és egyben a tévétársaság vezérigazgató-helyettese, Dmitrij Kiszeljov nyíltan megfenyegette Washingtont. Emlékeztette az amerikaiakat arra, hogy „Oroszország az egyetlen olyan ország, amelyik képes radioaktív hamuvá változtatni az Egyesült Államokat”. A műsor március 17-én, egy nappal a krími népszavazás után és egy nappal a félsziget hivatalos orosz „befogadása” előtt került adásba. Kiszeljov nyilván nem magától találta ki, hogy efféléket mondjon.
Ennek az éveken át tartó fenyegetőzésnek az egyik csúcspontja Putyin 2018-as elnöki üzenete volt. Az a hagyomány, hogy amerikai mintára az orosz elnök is beszédet intéz a Szövetségi Gyűlés két házának képviselőihez és a szövetségi kormány tagjaihoz, még a kilencvenes évek elején alakult ki. Ezek az évről évre ismétlődő elnöki üzenetek az ország helyzetének áttekintésével és a soron lévő legfontosabb feladatok számbavételével foglalkoznak. A beszédekben időről időre külpolitikai témák is szóba kerülnek, de a beszédek többnyire mégiscsak az ország belső helyzetére koncentrálnak. Ezúttal azonban példátlan dolog történt. Az elnöki üzenet jelentős részét, több mint felét az új orosz csodafegyverek bemutatása töltötte ki. Egy olyan országban tartotta az elnök fontosnak, hogy ilyen kimerítő részletességgel mutassa be az állítólagos új fegyvereket, amelynek nukleáris arzenálja legalább akkora, mint az Egyesült Államoké. Következésképpen nincs az az ország, amely meg merné kockáztatni, hogy rátámadjon Oroszországra. Ennek ellenére a Kreml ura mégis azt tartotta a legfontosabbnak, hogy jól ráijesszen a külvilágra.
Mi a mennybe kerülünk, ők megdöglenek
Putyin négy évvel ezelőtti beszédében többek között arról értekezett, és arról mutatott be animációs filmeket, hogy Moszkvának rövidesen lesz egy olyan interkontinentális atomtöltetű és egyben atommeghajtású torpedója, a Sztatusz-6, amellyel végítéletszerű csapást mérhet ellenfeleire. Beszélt a régi interkontinentális ballisztikus rakétákat felváltó új, a korábbiaknál nagyobb hatótávolságú stratégiai nukleáris rakétáról, a Szarmat-ról. Bemutatott egy olyan stratégiai fegyverként szolgáló szárnyas rakétát, amely nukleáris meghajtó rendszerének köszönhetően bárhonnan elérheti az Egyesült Államokat, mert hatótávolsága gyakorlatilag végtelen, miközben földfelszínhez közeli pályája miatt szinte sebezhetetlen. Beszélt egy olyan repülőgépről indítható hiperszonikus szárnyas rakétáról, a Kinzsalról, amivel szemben állítása szerint nem létezik hatékony védelem. Animáció segítségével bemutatott egy olyan új, utóbb Cirkonként emlegetett rakétarendszert, amely tűzgolyóvá felhevülve, a hangsebesség többszörösével száguld célja felé, megoldhatatlan feladat elé állítva az Egyesült Államok rakétavédelmi rendszereit. Végül pedig beszélt az orosz hadsereg rövidesen hadrendbe álló új lézerfegyvereiről. Mindennek nem lehetett más értelme, mint a „kollektív Nyugat” ismételt megfenyegetése. Csak hát a Nyugat nem fenyegetőzik, Putyinnak azonban mintha folyamatosan ezt tenné. Fél évvel az idézett 2018-as elnöki üzenet után a Valdaj Klub októberi találkozóján, amikor az elnökkel folyó beszélgetés közben felmerült a nukleáris háború lehetősége, a jelenlévő külföldi vendégeket azzal a talán poénnak szánt aljas mondattal szórakoztatta, hogy ha nukleáris háború törne ki „mi, az agresszió áldozataiként a mennybe kerülünk, ők (értsd: a nyugatiak) egyszerűen megdöglenek. Még vezeklésre sem lesz idejük.” Vagyis Putyin ismét felmondta azt, amit egyszer már 2014 januárjában a kormánylapban megüzent: a halott kéz mechanizmusa működni fog. De ki kétkedik ebben? Miért kell erről unos-untalan beszélni?
Putyin, amikor már befejezéséhez közeledett az orosz erők ukrán határnál való összevonása és már csak egy lépésre volt a háború, az Emmanuel Macron francia elnökkel tartott sajtótájékoztatón ismét fontosnak találta emlékeztetni a világot arra, hogy Moszkvának vannak nukleáris fegyverei. „Oroszország és a NATO egyesített szervezetének képességei nem összemérhetők – mondta Putyin. Majd azzal folytatta, hogy „mi ezzel tisztában vagyunk, de azzal is, hogy Oroszország egyike a vezető atomhatalmaknak, és bizonyos komponenseket tekintve ma sokakat meg is előz.” Napokkal később, február 24-én, amikor elhangzott az Ukrajna elleni háborút bejelentő beszéde, Putyin abban is újra megfenyegette a világot. Megint csak arról beszélt, hogy Oroszország „a Szovjetunió felbomlása után korábbi képességei jelentős részének elvesztése ellenére is a világ egyik legerősebb nukleáris hatalma maradt, sőt egyes legújabb fegyverfajták esetében bizonyos fölénnyel is rendelkezik. Úgyhogy senkinek ne legyen semmiféle kétsége afelől, hogy ha közvetlen támadás érné országunkat – bárki is legyen a potenciális agresszor – az annak megsemmisítéséhez és borzalmas következményekhez vezet.”
A szerző történész, Oroszország-szakértő, a Corvinus Egyetem oktatója. További írásai a Qubiten itt olvashatók.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: