„Mindenki hazudik” – mondta Dr. House. „Mindenki káromkodik” – mondom én. Ez persze nem túl eredeti bölcsesség: a káromkodás kultúrtörténetével, nyelvészeti és pszichológiai jelentőségével rengetegen foglalkoztak, ki-ki vérmérséklete és lehetőségei szerint, a vizsgált kifejezések pedig a szemérmes macskarúgjamegtől a jó, becsületes lófaszozásig és őszinte bazmegezésig terjedtek. A történelem végig van pettyezve a különböző kultúrkörök szóvirágaival, Edward C. Echols amerikai klasszikafilológus szerint pedig könnyen lehet, hogy az első szavak éppenséggel nem túl ünnepélyes dolgokat fejeztek ki.

Erre persze semmilyen bizonyíték nincs, de mint Echols boldogan rámutat, semmi nem is cáfolja, így ha a nyelv keletkezésére léteznek olyan elméletek, amely szerint egyszerű hangutánzó szavakból alakult ki a verbális kommunikáció, a „púpú”, a „ding-dong” és társai mellett békében megfér a „biszbasz-teória” is (angolul: pooh-pooh, bow-wow, ding-dong és damn-damn).

Esküdözés, káromkodás

Edgar H. Sturtevant amerikai nyelvészprofesszor jóval Dr. House-t megelőzve szintén a nyelv és a hazugság közötti szoros kapcsolatra hívta fel a figyelmet: szerinte a verbális kommunikáció legfőbb célja a félrevezetés volt, a nyelv pedig azért jött létre, hogy lehessen hogyan hazudni. A gyanú eloszlatására kevés mód kínálkozott, de akadt egy, ami elég megbízhatónak tűnt: a beszélő megesküdött rá, hogy igaz, amit mond. Hogy vajon hittek-e neki vagy sem, az már más kérdés, mindenesetre Sturtevant szerint a beszéd legkorábbi aktusai között már jelen kellett lennie az eskütételnek.

De hogy jön az eskü a káromkodáshoz? Nagyon egyszerűen: az óangol swerian, amiből a swear (káromkodás) szó származik, eredetileg valamilyen szent dologra történt esküt jelentett, csak később, a 15. század környékén kezdték el ebben az értelemben is használni (angolul a swear in kifejezés változatlanul nem bekáromkodást, hanem felesketést jelent). A káromkodás (amelyet meg kell különböztetni a hétköznapi szitkozódástól) mindig valamilyen szentséget érint. Magyarul az angol eskühöz hasonló gyökerű az ígér szó: ez az ígéret jelentés mellett eredetileg azt jelentette, hogy átkozódik, szitkozódik, káromkodik, elátkoz, feltehető ugor alakjában pedig azt, hogy „varázsszót mond, esküszik”. Maga a káromkodik szót először csak 1470-ben említik írásban, eredete bizonytalan, de nincs új a nap alatt, egészen biztos, hogy a magyarok már a szó megjelenése előtt is úgy káromkodtak, mint a kocsis.

Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát!

De tényleg olyan mocskos a magyar szája? Balázs Géza és Dede Éva nyelvészek szerint igen is, meg nem is: magyarul valóban cifrán lehet káromkodni, ennek a mesterei pedig gyakorta lesajnálják a kevésbé szerencsés angolokat vagy franciákat, de viszonylag kevés durva szó felhasználásával is lehet nagyot alkotni. Nem is biztos, hogy ebben a magyarok világviszonylatban kiemelkedők lennének: igaz, hogy Balázs szerint a magyarországi szlovák és sváb közösségekben is inkább magyarul káromkodnak (annak ellenére, hogy kiválóan megtehetnék ezt szlovákul vagy németül is), a káromkodós nemzet sztereotípiája javarészt önsztereotípia, amely a hungaropesszimizmussal hozható összefüggésbe.

Ez annak ellenére, hogy a káromkodás, pláne az igazi, a Jóistent és a szenteket az égből lecibáló káromkodás, a legtöbb kultúrában bűnnek számít (az adta-teremtette szófordulatot Magyarországon még a 18. század közepén is szigorúan büntették), egyfajta versenyszellemet is életre hívott: a magyarság káromkodós voltára sokan kibaszottul büszkék is. Az adta-teremtette egyébként azért káromkodás, vagyis „Istent, a szenteket v. vmely vallási tisztelet övezte fogalmat, esetleg az ezek nevét helyettesítő kifejezéseket durva, gyalázó módon, olykor trágár kapcsolatokban emlegető” kifejezés, mert arra utal, még ha burkoltan is, hogy Istenen kívül más is tud teremteni, vagy ha nem is teremteni, legalábbis „adni”.

Ugyanide tartozik még a teremburáját (= teremtő urát), a teringette (= az ördög teremtette) vagy az istenfáját is (ez utóbbi feloldását a kutyafáját hasonló vonalán mindenki könnyen megfejtheti). Félig-meddig ezen a vonalon maradva: a „lófasz a seggedbe” jókívánalom sem arra utal, amire az ember először gondolna (mert ugye mire is gondolna a lófasz hallatán bárki), hanem a Korrektorblog és Illyés Gyula (akár anekdotikus, akár valós) megfejtése szerint is egy török kínzóeszközre, a lofatra utal, amire ráültették a delikvenst, és megrepesztették vele a végbelét. Nem csoda, hogy a fura hangzású szóból az lett, ami: a nép lofatot éppen láthatott, de lófaszt még többet, hát a népi kultúrkincsbe is így vonult be a fordulat.

A szent és a profán

De félre a lófasszal: a káromkodás definíciója szerint legalábbis az égieket érinti, a szitkozódást most hagyjuk a picsába. Robert Graves brit kultúrkincs, ókorász, író-költő szerint a szent és a profán tökéletes találkozásáról van itt szó: azzal, hogy egy kultúra szentséget tulajdonít egyes kifejezéseknek, automatikusan kiteszi őket a blaszfémiának, és gyakorlatilag a szent státuszával egy időben már megteremti belőlük a káromkodást is. Az ókorban a káromkodás az égiek földre cincálása miatt volt tilos: ezért tiltotta a Tízparancsolat is, de Platón beszámolója szerint a görögök sem kedvelték, ha a hajuknál fogva húztak elő eskütételre mindenféle természetfeletti lényt.

Ennek megkerülésére Rhadamanthüsz krétai király külön rendeletet is hozott (már ha létezett): a törvény szerint az istenekre nem, egyebekre viszont lehetett esküdözni, bár a felsorolt lehetőségek közül a kutyáról Szókratész megjegyzi, hogy az bizony az egyiptomiak istene. Itt amellett, hogy ez bizonyára nem esett volna jól az egyiptomiaknak, érdemes visszatekinteni azokra a pótszerekre, amelyekben a magyar nyelv is bővelkedik (az istenfáját!).

Balázs és Dede kutatásából az is kiderül, hogy ezek az eufemizmusok hol terjedtek el: nagyjából mindenhol. Mivel „a verbális agresszió (különösen az istenkáromlás) tiltása is sok (nyilvános) helyen megfigyelhető”, az egyszeri káromkodó még ma is ugyanúgy kénytelen kerülőutakat keresni, mint a jóravaló krétai polgár, aki nem emlegethette szabadon a görög pantheón tagjainak faszát, kénytelen volt a kutyával beérni.

A káromkodás platóni ideája

Melissa Mohr író, káromkodáskutató a Holy Sh*t című könyvében azt írja, hogy a káromkodás vagy a szitokszó (a kettő gyakran kéz a kézben jár, lásd az előbbi eseteket) másként viselkedik, mint a többi szó: közelebbi kapcsolatban áll az általa kifejezett dologgal, mint az ártatlanabb (nem csúnya) társai. A szarról mindenkinek azonnal az ugrik be, hogy büdös és ragadós, a kaki már nem olyan ütős; a kifejezetten szitoknak vagy káromkodásnak számító szavak élénken felelevenítik azokat a tabukat, amelyeket megidéznek (a vérfertőzést, a szart, egyes undorítónak tekintett állatokat és így tovább). A legnagyobb baj, legalábbis az európai történelem nagyobb részében, persze nem a szarral volt: ebből is láttak a népek eleget, a káromkodás metafizikai következményei sokkal jobban aggasztották őket.

Azt ugyan nem tudjuk, hogy mit mondott a neandervölgyi, ha indulatba jött, de arról sem maradt fenn túl sok adat, hogy mit mondhatott a középkor embere, ha valami igazán csúnyát akart mondani.

Echols szerint (aki többek között az antikvitás káromkodáskultúrájával foglalkozott) ez többek között annak is köszönhető, hogy a történelem során kevesen írták le ezeket a nyomdafestéket nem tűrő szavakat, mégpedig többek között azért, mert olyan hétköznapinak számítottak, hogy dokumentálni őket nem csak illetlen, hanem felesleges is lett volna (hasonló példának tekinti a hétköznapi köszönést is, ami arra enged következtetni, hogy az ókor nagy elméi legalább olyan gyakran bazmegoztak, mint köszöntek egymásnak). Mohr szerint egy egyszerű „szar” vagy „kurva” nem is borzolta volna meg annyira a középkori vagy akár a reneszánsz ízlést, mint az, ha ezek a szavak (vagy bármi más) a vallással találkoznak: amikor egy szabó beleszúrt az ujjába, és valami vastag káromkodásra ragadtatta magát, elég volt annyit mondania, hogy „Krisztus szent sebeire!”, esetleg „Jézus csontjaira!”. Ezzel már alaposan kihúzhatta a gyufát, de még csak nem is a földi hatóságoknál (amelyek az ilyesmit, ha kitudódott, szintén szigorúan tudták olykor büntetni), hanem az égieknél.

Isten színe előtt

Mohr szerint itt az eskü és a káromkodás ismét szorosan összefonódik: az emberek sokáig úgy hitték, hogy a kimondott szó egyenesen Isten színe elé kerül, az eskü pedig pláne. Ha valaki Istent hívja tanúnak, metafizikai pecsétet üttet arra, amit mond, ha pedig hiába, rossz kontextusban vagy gyalázóan emlegeti, azzal nem csupán megsérti, hanem sebesülést is okoz neki. Jézus említése valami hasonló kontextusban egyenesen sérüléseket okoz a mennyben pihenő Krisztusnak: a sebek emlegetése bűn, mert valódi sebeket okoz neki. Ha pedig Krisztus teste sérül, az egység megbomlik, és ha az a szövetség sérül, ahol az ember Istent hívja tanúnak valamihez, amit mond, az egész társadalom rendje megbomlik, és beköszönt a fejetlenség és a káosz. A zsidók esküt tettek Istennek, a keresztények pedig szintén: ha borul az alku, ha feleslegesen zaklatja valaki az egyik felet, annak csak romboló következményei lehetnek – még abban az esetben is, ha valaki nem sértő szándékkal veszi szájára Isten nevét, hiszen azt csak tisztelettel és hódolattal lenne szabad kiejteni, máskülönben máris a blaszfémia bűnébe esik az ember.

Az obszcenitással ellenben nincs különösebb baj, legalábbis a középkorban nem volt: a kaki, a segg meg a szar gond nélkül elfért bárki nyelvi eszköztárában, legalábbis addig, míg nem keverte bele Istent. A középkori angolban egymást érik az ilyen utalások a windfuckertől (szélbaszó) az open-arse-ig (nyitott segg, ami egyébként a naspolya), és a népnyelv ezekben ugyanúgy nem talált semmi bűnöset, mint a magyar a lófaszban vagy a lószarban. Az előbbiről a népi bölcsesség szerint úgyis csak annyit érdemes tudni, hogy annak is van vége – akár török kínzószerszámról, akár a ló szervesen ízesülő részéről van szó.

Szarházi Tamás és a hugyos utca

De mi változott, mitől lett az ízes népies beszéd hirtelen sértő? Mohr szerint a középkorban teljesen normálisnak számított az is, ha egy városrésznek az volt a neve, hogy „szarosdűlő” vagy „húgyos köz”, de a „kurvasor” sem lógott ki nagyon a sorból. Ezek az elnevezések nem trágárak, hanem deskriptívek voltak: az egyik helyen valóban szarszag terjengett, a másik kis utcát gyakran összehugyozták, a harmadikon pedig bordélyházak üzemeltek.

Az angol személynevekben is akadtak olyanok, amelyeket mai szemmel furcsának tarthatunk: 1202-ból van egy feljegyzés, amelyben Randalfus Bla de Scitebroc-ot emlegetik (a név angol fordítása Shitboast, ami arra enged következtetni, hogy az úriember szeretett dicsekedni vele, hogy milyet szart), de Oxfordban akadt egy Thomas Turd is (aki nagyjából Szaros Tamásként mutatkozhatott volna be itthon).

Offensive lyrics

Az egyik ok a szitkozódásban jelen lévő szexuális tartalom lehet. Balázs és Dede már idézett tanulmánya szerint az ilyen tartalmú viccek és trágár szavak – Freud elképzelése szerint legalábbis – támadást jelentenek, és „a hallgatót arra késztetik, hogy erős hatásuknál fogva képzeljék el a hallottakat”. Freud szerint ez „csaknem egyenértékű a szexuális agresszióval, az ellenkező nemű egyén lemeztelenítésével”, ezért kelthet felháborodást, ha a nyilvánosság előtt hangzanak el ilyen illetlenségek.

Mohr szerint azt az elképzelést, amely szerint egyes szavak rosszabbak lennének másoknál még akkor is, a reneszánsz hozta el. A reformáció (félig-meddig kényszerű) szóvirágai, eskütételei és egyebei után egyes kifejezések veszítettek a súlyukból (a reformátusok nem hitték, hogy a káromkodással tényleges fizikai kárt okoznának Jézusnak a mennyben), a finom beszéd egyre nagyobb becsületre tett szert, és egyes szavak még akkor is tiltólistára kerülhettek, ha egyébként csak utaltak valami olyasmire, ami a kor erkölcse szerint illetlennek számított. Ezzel egy időben persze a káromkodást övező tabu is enyhült valamelyest, vagy talán inkább változott: a felfokozott hangulatú hitvitákban azért már olyasmik is előkerültek, amelyek ugyan nem voltak istenkáromlók, de mindenképpen túlmutattak a jóízlés keretein.

Csak szex ne legyen

A szar persze még mindig megmaradhatott, sőt, Mohr szerint az angol nyelvben a legtöbb olyan kifejezés, ami nem gerjesztett szexuális indulatokat, továbbra sem számított illetlennek vagy mocskosnak. A baj a 16-17. század táján történt: a szar és a szent összekeveredett, és ember legyen a talpán, aki kivakarja az egyiket a másikból. Az obszcén szavakból obszcén szavak lettek: a korábban hétköznapi kifejezések innentől fogva provokatívvá vagy direkt sértővé váltak. Az, amiről Freud írt a vicc elemzésekor, itt került először fókuszba.

Azóta elszabadultak a lovak: az udvarias századok csak fű alatt tűrték meg a káromkodást, de mint a legtöbb fű alatti holmi, ez is gyökeret vert, és bőven virágzott. A viktoriánus angolok már az ásót is valami közönséges dologként ismerték, amit még emlegetni is durva; azt, hogy eközben mi folyt az Alföldön Magyarországon, felesleges firtatni, de feltehetőleg az ásó nem tartozott a tiltott szavak közé.

A nyomdafesték és a tűrés

Balázs és Dede szerint valóban megfigyelhető némi profanizálódás a nyelvhasználatban, többek között azért is, mert korábban az írás valamilyen magasabb rendű tevékenységnek számított, manapság pedig boldog-boldogtalan ír. Nincsenek többé nyomdafestéket nem tűrő szavak, hiszen nyomdafesték is alig van, és azt tűr, amit csak tűrhet (amit korábban meg nem tűrt, meg lehetett venni szamizdatként vagy a feketepiacon), a közbeszéd, ami mindig is valamennyire trágár vagy nevéhez illően vulgáris volt, nemigen válogat. A parlamenti felszólalók, a véleményformálók, az újságok vagy akár az irodalom is gazdag a káromkodásban vagy a szitkozódásban, de társadalom- és egyénfüggő, hogy ezt ki mennyire tolerálja.

A szólásszabadságról gyakran azt gondolják, hogy azt jelenti, hogy mindenki azt mondhat, amit akar. Ez még a definíció szerint sem igaz, így a profanitásnak is gátat kell vetni valahol, de nem feltétlenül kell csírájában elfojtani: ahogyan akkor, amikor az ősember először rácsapott az ujjára a szakócával, mondott valamit, mindannyiunknak mondani kell valamit, ha stressz ér bennünket. Azt, hogy ez érinti-e Istent vagy a szenteket, már mindenki a maga lelkiismerete szerint döntheti el, de az biztos, hogy ha más jogait nem sérti valaki, annyit még megengedhet magának, hogy egy jót káromkodjon. Hiszen a lófasznak is van vége, ugye.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten:

link Forrás

link Forrás

link Forrás