Rohadtul ronda, rohadtan finom az eredendő bűn szimbóluma, a naspolya

Nincsen jövőnk tudomány nélkül, nincsen Qubit nélkületek. Támogasd a munkánkat!

A naspolya ronda, de nagyon finom, viszont rettenetesen rossz a marketingje. Az ókorban még luxuscikknek számított, de ma már viszonylag kevesen ismerik, és akinek nem terem a kertjében, legfeljebb a piacon juthat hozzá, nagyban nem is termesztik. A Mespilus germanica eredetileg Kisázsia, a Transzkaukázus, Irán és Dél-kelet-Európa területén őshonos, de a kelták közvetítésével csakhamar elterjedt egész Európában, és annak ellenére, hogy eredetileg a melegebb éghajlatot kedveli, a hűvösebb teleket is kibírja.

Más források szerint a naspolya európai elterjedéséért nem a kelták, hanem a római légiók voltak a felelősek: a kemény állapotában leszüretelt gyümölcs könnyen szállítható volt, idővel beérett, amerre pedig a katonák jártak, akár az eldobált magokból, akár telepítve, de megjelentek a naspolyabokrok. Kazimierz Browicz lengyel botanikus szerint a naspolya őshazája a Balkán-félszigeten, Kiszázsiában, a Kaukázusban, a Krímben és Iránban keresendő. Még jót is tesz neki: a gyümölcs magas csersavtartalma miatt frissen  élvezhetetlen, de ha megcsípi a dér, ízletesebb lesz, ami pedig nem rohad finomra a fán, azt télire érdemes eltenni utóérlelésre – emiatt is volt népszerű a gyümölcs a középkorban mint megbízható téli tápanyagforrás. Közvetlenül a fáról legfeljebb néhány szem fogyasztható, az utóérlelést nem lehet elkerülni. Ehhez jól szellőző, sötét helyen szokás tartani a gyümölcsöt, egészen addig, amíg úgy nem néz ki, mint amit ki kell dobni. Na, akkor jó. 

Dísznek is megtesziFotó: Dippold Ádám

A naspolya a rózsafélék családjába tartozó növény, közeli rokona a galagonyának. Az 1941-ben megjelent Új idők lexikona (19-20. kötet, Nád-Pozdor) szerint már akkor sem számított népszerű fajtának Magyarországon, „zárt gyümölcsösöket nem telepítettek belőle, inkább kerítések mellé és kisebb házikertekbe ültették”. Nem csoda: a naspolya igazán csak a római korban volt népszerű, utána ugyan voltak hosszabb-rövidebb időn át tartó jó korszakai, de egészen a mai napig megosztó gyümölcsnek számít.

A kötelező naspolya

A sumérok valamikor a Krisztus előtti harmadik évezred táján már valószínűleg ismerték a naspolyát, igaz, lehetséges, hogy a naspolyának hitt sennur szó valamilyen szilvafajtára utal. A görög meszpilont először az időszámításunk előtti hetedik században említik a görög szövegek, de itt szintén elképzelhető, hogy nem pont a naspolyáról van szó. Krisztus előtt 600 körül a görögök a mai Marseille területén már bizonyítottan naspolyát ültettek, Theoprasztosz pedig három különböző fajtáját különböztette meg az i.e. 4-3. század fordulóján. Sztrabón görög történetíró már az első században is elismerően emlegette a naspolyát (nem csoda, hisz már Mezopotámiában is közkedvelt gyümölcsnek számított), szerinte ekkoriban a Nílus deltavidékén fogyasztották előszeretettel a gyümölcsöt. 

Az idősebb Plinius szintén az első században Theoprasztoszhoz hasonlóan  három különböző naspolyafajtát különböztetett meg, és azt állította, hogy két évszázaddal korábban, Cato idején a rómaiak még nem ismerték ezt a csemegét. Plinius szerint a naspolya az alma- és körtefélékhez tartozik, ezek közül két nemesített fajta, a setania és az athedon variációi valószínűleg a mai napig fennmaradtak. A természettudós a naspolya harmadik fajtáját gallnak nevezte, és apróbb szeműnek és kevésbé finomnak írta le, mint a többit. Apiciusnál nyoma sincs a naspolyának (pedig az első században, amikor a szakácskönyvét írta, már ismerték és kedvelték – úgy tűnik, hogy maga az ínyenc nem tartozott a rajongói közé), de Rutilius Taurus Aemilianus Palladius római író a negyedik században már a konzerválásáról és a gyógyhatásáról is írt a De re rusticában. Palladius a naspolya mézben történő tartósításáról írt, gyógynövényként pedig a termékenység növelésére és bélférgek ellen javasolta a használatát. 

A naspolyának a rómaiaknál valószínűleg vallási jelentősége is volt: egy galliai és egy caeseareai temetkezési helyszínen is találtak megpörkölődött magokat, ez arra utalhat, hogy a szokásos datolya, alma és olajbogyó mellett ezt a gyümölcsöt is felhasználták halotti áldozatként. A naspolya a pompeii mozaikokon is szerepel, később, a kilencedik században pedig Nagy Károly Capitulare de villis című dekrétumában elrendelte, hogy a királyi tulajdonban lévő kertekbe több alma- és körtefajta mellett naspolyát is ültessenek.

Miért éppen naspolya?

A naspolyát a középkorban enni ugyan ették, sőt, széles körben ismerték is, de a nép tetszését valószínűleg nem nyerte el a szottyadt, rohadófélben lévő gyümölcsből kicsusszanó barna pép. Az óangol elnevezés nem is rejtette véka alá, hogy a nép szemében mire hasonlított a gyümölcs: openærs (open-arse, „nyitott segg”) néven emlegették (Shakespeare később szintén így hivatkozott a naspolyára). A naspolyát illedelmesebb középangol nevén már medler, meddeler, meddeller vagy middiller néven tisztelték, ezekből származik a naspolya mai angol neve, a medlar. 

A szó gyökerét a latin mespila (a naspolyafa gyümölcse) adja, ebből alakult ki a francia medler vagy meslier is. Ha már a franciáknál tartunk: valószínűleg az angolok is a francia szóból vették át a maguk medlarját vagy meddelerjét, de nem voltak egyedül, amikor nemes testrész jutott az eszükbe a gyümölcsről. A franciák még specifikálták is, hogy milyen seggre emlékezteti őket a naspolya: cul de chiennek, vagyis kutyaseggnek nevezték (emellett majom- és szamársegghez is hasonlították, kreatív nép ez aa francia). 

Egy érett (J) és egy éretlen (B) naspolyaFotó: Dippold Ádám

A németeknek is az angolokéhoz hasonló rugóra járt az agyuk (apenärseken). Geoffrey Grigson brit költő, író 1975-ben egy sokkal prózaibb magyarázattal állt elő a naspolya angol nevére: szerinte a gyümölcs túlzott fogyasztása hashajtó hatású (igaz, Melius Juhász Péter 1578-ban éppen hogy hasfogóként emlegeti). Magyarországon valószínűleg olasz hatásra (nespolo) terjedt el a naspolya névváltozat. Magyarul a szót valószínűleg több nyelvből is átvették, az olasz mellett lehetséges forrása lehet még a szlovén nešplja, horvát nešpulja és a középfelnémet mispel is, ez utóbbi magyarázhatja a miszpolya alakot.

Az érlelt naspolya

A naspolya sajátossága, hogy érlelni kell. Ezt a gyümölcs jóakarói szemérmesen utóérlelésnek nevezik, rosszakarói szerint viszont egyszerűen arról van szó, hogy a gyümölcsöt hagyják megrohadni. Ezt a folyamatot az angol blettingnek nevezi: bár a naspolyarohasztást már időtlen idők óta gyakorolják, John Lindley brit botanikus csak 1829-ben vezette be a kifejezést, külön a naspolya kedvéért, ezzel akarta megkülönböztetni a naspolya utóérését a tényleges rothadástól. A naspolya a mai napig megosztó gyümölcs: Baird és Thieret egy ismeretlen középkori szerzőt idézve azt írja, hogy „a naspolya szart sem ér, míg meg nem érik, utána meg olyan íze is van, mint a szarnak”. 

Hasonló vonalat követve D. H. Lawrence brit költő-író is, amikor „őszi excrementumnak” nevezi a naspolyát, igaz, ez itt inkább a gyümölcs kinézetére utal, mint az ízére, a Napolya és berkenye (Medlars and Sorb-Apples) című verséből ugyanis kitűnik, hogy számos más ínyenchez hasonlóan az ízét a marsalai vagy a muskotályos borhoz hasonlítja. Persze közben végig a szexre gondol.

Naspolyánusok és antinaspolyánusok

Ezzel Lawrence egy jól bejáratott hagyományt követ: valódi ínyencek szerint a naspolyának nincsen párja, legalább olyan szenvedéllyel nyilatkoznak a gyümölcs mellett, mint az antinaspolyánusok ellene. Baird és Thieret szerint megfelelően vájtfülű (vájtínyű) körökben a naspolya a római császárkor után töretlen népszerűségnek örvendett: van, aki túlérett datolyához hasonlítja az ízét (ellenpontozásként mások azt állítják, hogy semmivel nem jobb, mint egy rohadt alma), mások különleges csemegeként emlegetik, megint mások pedig azt emelik ki, hogy a gyümölcs külön érdekessége, hogy csak érlelt állapotában nyeri el az igazi ízét. 

Saintsbury borhoz ajánlja

Éghajlattól és fajtától függően késő ősszel, esetleg december elején érdemes szedni a gyümölcsöt, így nem meglepő, hogy az egyik naspolyánus szerző szerint „nincs karácsony naspolya nélkül”, egy másik szerint pedig a karácsonyi vacsora után először naspolyát, majd narancsot és egyéb egzotikus gyümölcsöket illik felszolgálni. George Saintsbury angol író és borszakértő 1920-ban azt írta, hogy a naspolya tökéletesen passzol a borhoz, magában is csemegének számít, és méltó rá, hogy a legkiválóbb italok mellé kínálják. Erre egy másik brit ínyenc (és pomológus), Edward Bunyard azzal vágott vissza, hogy bár a szerző Notes on a Cellar című könyvének minden szava aranyat ér, de mindenki tévedhet, Bunyard szerint ugyanis a naspolya magában is, de bor mellé is tökéletesen élvezhetetlen.

A naspolya fénykora

A briteknél a naspolya nem éppen hízelgő sajtója ellenére az 1600-as években élte a fénykorát, de már korábban is csemegének számított: VIII. Henrik angol király egyik kedvenc desszertje állítólag a naspolyás torta volt. A gyümölcs hasonló felhasználásáról ír Thomas Dawson angol szakács 1596-ban megjelent könyvében, a The Good Huswifes Jewellben is, de a torta továbbra is népszerű maradt: 1653-ban egy reneszánsz szakácskönyv is ad hozzá receptet, de a viktoriánus időkben is népszerű, leginkább karácsonyi fogásnak számított. A naspolya vonzerejéhez a Lawrence által megénekelt dekadens, enyhén rothadó édesség is hozzájárulhatott (bár a viktoriánusok sosem hívták volna eredeti, illetlen angol nevén, többek között ezért is kopott ki a használatból az openarse elnevezés). Persze nem kellett ehhez a költő 1923-ban megjelent Birds, Beasts and Flowers című verseskötetére várni: a lottyadt gyümölcs már a középkorban a művészek célkeresztjébe került, rendszerint nem túl hízelgő kontextusban.

A naspolya szimbolikája

A naspolyát az a tulajdonsága tette szimbolikus jelentőségűvé, hogy már azelőtt megérik (megrohad), hogy fogyasztható lenne, és ebben már a középkorban is egy csodás allegóriát véltek felfedezni. A romlottságot – talán a gyümölcs formája miatt – elsősorban szexuális értelemben társították a naspolyával, de általános erkölcsi értelemben is használták. Chaucer a Canterbury mesékben az Ispán előbeszédében hivatkozik a naspolyára, itt a metafora impotenciára, a korral járó hanyatlásra és romlásra utal, sőt, általában az idős kort azonosítja a naspolya állapotával (egyes olvasatok szerint az ispán ráadásul a naspolyában találja meg az új identitását is: az open’ersben lévő open egy új életciklus megnyitását szimbolizálja, ahogy a gyümölcs is új minőséget kap a rendszerint véget jelentő romlás után):

Fehér hajam jelzi az éveket,
és szívem is azonmód vénhedett.
Nem érek én a naspolyánál többet;
ez a gyümölcs egész lottyadtra töpped,
végül szalmára vetve elrohad.
Hát az öregember se ér sokat:
mire megérünk, el is rothadunk,
s míg szól a duda, egyre táncolunk.
Nagy gond a vágy, amék bizgat, hogy játsszunk;
bár vén a fejünk, még zöldell a szárunk,
mint a hagymának; és erő nekül
bolondoznánk még rendületlenül.

(Szenczi Miklós fordítása)

Rabelais máshonnan közelített a naspolyához, de a Pantagruel első fejezetében központi szerephez juttatja a gyümölcsöt: a történet szerint a naspolyától születtek az óriások. Miután Káin megölte Ábelt, az áldozat vére nyomán különböző gyümölcsfák, köztük naspolyabokrok nőttek ki a földből, a gyümölcsök pedig duzzadást okoztak azok tagjaiban, akik ettek belőlük, azokból pedig, akik nem csak részlegesen, hanem mindenestül megdagadtak tőle, óriások lettek. Edwin Duval francia irodalomtörténész szerint az óriások leszármazottai teszik jóvá Káin bűnét. David Quint, a Yale irodalomtörténésze pedig azt írja, hogy a naspolya Rabelais-nál egyenesen eucharisztikus gyümölcs, amely megszabadítja az emberiséget az Édenben megkóstolt alma bűnétől.

Shakespeare sem maradhatott le a naspolyavonatról: a gyümölcs több versében is előfordul, sőt, még a Rómeó és Júliában is tiszteletét teszi. Itt a szerző azt használja ki, hogy a korabeli angolban a naspolya egyszerre utalt a női nemi szervre és a végbélnyílásra. A darab második felvonásában Romeo Capuleték gyümölcsöskertjében ábrándozik, barátja, Mercutio pedig így élcelődik rajta:

De hogyha vak, meg nem találja célját.
Egy naspolyafánál most azt kívánja,
Bár lenne a babája oly gyümölcs,
Mit „naspolyá”-nak hívnak víg cselédek.
Ó, Romeo, bár lenne a babád
Egy szétnyílott izé s te téli-körte! 

Kosztolányi fordításából kiviláglik, mire is gondolhattak naspolya alatt Shakespeare korában; nem csoda, hogy a viktoriánusok a szétnyílott izéket inkább egy zavart „et ceterával” helyettesítették (Szerb Antal szerint a szemérmes angolok mindmáig szégyenkeznek egy kissé legnagyobb költőjük miatt). Nem ez az egyetlen eset, hogy Shakespeare naspolyákat emleget: az Ahogy tetszikben Rozalinda azzal fenyegeti meg Próbakőt, hogy „majd belé oltalak téged, s akkor aztán lasponyát oltottam belé: mert akkor a legkoraibb gyümölcsöt fogja teremni; mivel te már rothadsz, mielőtt félig megértél volna, és ez ép a lasponya fő erénye” (Rákosi Jenő fordítása). Tessék, már megint a csodálatos rothadásnál tartunk, annál a vonásnál, ami olyannyira megragadta a középkor képzeletét, hogy D. H. Lawrence még a huszadik század elején sem volt képes szabadulni tőle.

Egy éretlen és két dércsípte naspolyaFotó: Dippold Ádám

Szerb Antal A világirodalom történetében megjegyezte, hogy „Rabelais az anyagcserével összefüggő dolgok szinonimáiban kifogyhatatlan, Shakespeare szótárában a prostituáltakra vonatkozó szavak bősége lep meg”. A naspolya abban a tekintetben talán egyedülálló helyzetben van a gyümölcsök között, hogy mindkét célra alkalmas, az altesti tréfák egész regimentjét el lehet sütni vele. Voltak viszont, akik a metaforát teljes komolysággal használták: a naspolya a németalföldi festők számára nem az eredendő bűn orvossága volt, mint Rabelais-nál, hanem ugyanolyan bűnbe csábító, tiltott gyümölcs, mint maga az alma. A tizenhetedik századi holland mesterek csendéletein minden gyümölcsnek, pillangónak, a tál elrendezésének sajátos szerepe volt, a végeredmény pedig általában valamilyen, a keresztény erkölcsök fontosságát hangsúlyozó üzenet volt. A naspolya ezeken a festményeken a prostitúciót, a romlott erkölcsöket és a kéjvágyat szimbolizálta.

Az erkölcstelen naspolya

A holland festők persze nem véletlenül kötöttek ki a naspolyánál: amellett, hogy ez már jól bejáratott metaforának számított, nem is nagyon tehettek mást, mint hogy virágnyelven (vagy gyümölcsnyelven) fejezzék ki magukat. A Holland Protestáns Egyház betiltotta a vallási szimbólumok használatát a festészetben, így a művészek új utakat kerestek, sokan pedig a látszólag ártatlan csendéletekben rejtették el az erkölcsi üzenetet, mások pedig valóban ártatlanabb vizekre eveztek, és a gazdag kereskedők megrendelésére inkább posztóárusokról és halászhajókról festettek. Jézus helyét átvette a szőlő, a cseresznye és az eper a Paradicsomot és az ember lelkét jelképezte, a különböző rovarok, csigák és egyéb jószágok pedig általában a jóra, a gonoszra vagy az útkereső lelkekre utaltak

Naspolyával cicáznak Dirck van Barbuuren festményénFotó: Wikimedia Commons

A kódolt csendéletek persze nem csak a hollandokra voltak jellemzők, a spanyol Francisco de Zurbaránnak például sikerült egy citrom, egy narancs és egy rózsa megfestésével ábrázolnia az Atyát, a Fiút és a Szentlelket (más megközelítések szerint a csendéletben az asztal tulajdonképpen egy oltár, a rajta elhelyezett gyümölcsök, a víz és a rózsa pedig áldozatok Szűz Máriának). Arról nincs hír, hogy Zurbarán vajon pontosan hogy osztotta fel a Szentháromság tagjait a gyümölcsök között.

Coorte naspolyája

De vissza a naspolyához: Adriaen Coorte 1687-es csendéletén két naspolya, egy bodobács, egy fürt szőlő és egy pillangó látható. A holland festő képein gyakran szerepelnek különböző gyümölcsök, a szőlőt és a naspolyát különösen kedvelte, de az almát és a körtét kerülte. Ezen a képen a naspolyák valószínűleg a romlást és az erkölcstelenséget szimbolizálják, a föléjük fellógatott szőlőfürt pedig Krisztust, az utolsó vacsorán felszolgált bor miatt. A pillangó a megváltást jelképezi: ahogy a hernyóból pillangó lesz, úgy szabadul meg a lélek is a bűneitől. A pillangó a keresztény szimbólumrendszer egyes értelmezések szerint az igaz hitre áhítozó lélek jelképe. A bodobács szerepe tisztázatlan, de feltehetőleg a morálisan elítélendő viselkedést szimbolizálja, hiszen a romlást és léhaságot megtestesítő naspolya felé igyekszik. 

A bodobács valami rosszban sántikálFotó: Wikimedia Commons

Nem ő volt az egyetlen korabeli németalföldi festő, aki kihasználta a naspolyában rejlő lehetőségeket: Jacob Marrell 1670 körüli csendéletén egy tál szőlő látható, mellette pedig két naspolya díszeleg, a kép közepén lévő csiga pedig (nagyon helyesen) elfordul a romlott, de csábító gyümölcstől, és a megváltó szőlő felé tart. Jan Jansz van de Velde 1650-es festményén egy naspolyaág és két birsalma szerepel: a naspolya itt is a romlottságot jelképezi, de a birs reményt ad, ez a gyümölcs ugyanis a házasság és a termékenység szimbóluma. Az üzenet világos: a léha naspolyakergetés helyett az erkölcsös ember a birsalma hagyományos családmodellje és az üdvözülés mellett dönt. Azok számára, akiknek még ezek után sem világos a naspolya romlottsága, a németalföldi festészet még egy mankót kínál: a gyümölcsöt gyakran szerepeltették bordélyjelenetekben, ahol csak tovább fokozta az erkölcstelenséget.

A gyógyító naspolya

A legtöbb zöldséghez, gyümölcshöz és fűszerhez hasonlóan a naspolyának is gyógyhatást tulajdonítottak: Camilla J. Nilles irodalomtörténész szerint Rabelais épp a gyümölcs gyógyhatása (és az almával való rokonsága) miatt tette központi szereplővé a Gargantua és Pantagruelben. A naspolyát Rabelais korában kiváló vérzéscsillapítóként ismerték, az pedig, hogy a fa éppen Ábel kiontott vérén termett meg a történet szerint, tovább erősíti a gyümölcs Quint által emlegetett megváltó jellegét. 

A naspolyát a magyar népi gyógyászat is ismeri. Magas csersavtartalmú kérgéből vérzéscsillapító főzetet készítettek, gyümölcsét pedig gyógyszerként bélbántalmak és belső vérzés ellen fogyasztották, leveléből és gyümölcséből készült teáját pedig garat- és szájgyulladás ellen alkalmazták. A naspolyát tizenkilencedik századig világszerte egy sor betegség ellen tartották hatékonynak, bár megosztó jellege már ebben a felhasználásában is előtűnt, John Quincy brit orvos 1719-ben gyógyászati szempontból teljesen haszontalanként írta le

Étkezés előtt javallottFotó: Dippold Ádám

Úgy tűnik, hogy Quincy figyelmen kívül hagyta a nagy Nicholas Culpeper 1700-ban megjelent iránymutatását: a brit botanikus-asztrológus szerint az érett, kiszárított gyümölcsből készült pakolás kiváló hátfájás ellen és segít megelőzni a vetélést. Főzetét ő is hatékony toroköblögető szerként írja le, de étvágyfokozó hatást is tulajdonít neki, ehhez a naspolyapépet vörös rózsával, szegfűszeggel, szerecsendióval és vörös korallal kell elkeverni. 

Culpeper szerint annak, aki mindaddig nem kívánta a húst, a gyógyszer alkalmazása után rögvest megjön az étvágya. A későbbiekben is elterjedtnek számít, és Magyarországon is ismert felhasználása szerint a naspolyamag porrá törve, borba keverve, némi petrezselyemgyökérrel hatékony ellenszer vesekő ellen. Ezt a gyógymódot Baird és Thieret szerint már a középkorban is alkalmazták. Idősebb Plinius szerint a gyümölcs hatékony gyógymódot kínál tumorok ellen (bár lehet, hogy a mespilum itt nem a Mespilus germanicára utal), Anne Pratt brit botanikus pedig 1860-ban a naspolya memóriajavító tulajdonságaira hívta fel a figyelmet. Annyi biztos, hogy jelentős mennyiségű C-vitamint tartalmaz, ez pedig friss gyümölcs híján rendkívül hasznos élelmiszerré tette a téli hónapokban. 

Bónusz: a francia néphagyomány úgy tartja, hogy a naspolya véd a boszorkányok ellen, az a ház pedig, ami mellé naspolyafát ültettek, szintén védettséget élvez, ez talán még jobb hír, mint a gyümölcs vitamintartalma. A baszkok inkább szó szerint értelmezték a naspolya védelmező erejét, hagyományos sétapálcájuk vagy bunkósbotjuk, a makhila a növény kemény, szívós fájából készül – az ebből készült sétapálca erényeiről már Voltaire is megemlékezett. A makhila persze nem egy egyszerű sétapálca: az elkészítéséhez egy legalább 15 éves ágat választanak, amelybe tavasszal mintát faragnak, majd a következő télen levágják, eddigre a fa lassú növekedésével a faragás is változik. A botot tűz fölött egyenesítik ki, fém rátétekkel, bőrszíjjal és további faragásokkal díszítik – egy valódi baszk bot elkészítése a szárítással együtt akár éveket is igénybe vehet.

A magyar naspolya

Ahogy nagyjából egész Európában, úgy Magyarországon is elterjedt a naspolya: Surányi Dezső botanikus szerint a gyümölcsöt a kelták hozták magukkal, magleletek alapján valószínűsíthető, hogy ahol éltek kelta törzsek, ott Pannóniában is akadtak ilyen gyümölcsfák. Nemesített fajtái Surányi szerint valószínűleg olasz közvetítéssel jutottak Magyarországra, de a naspolya nevét a Besztercei szószedet már 1395-ben, a Schlägli-szójegyzék pedig 1405-ben is említi. A szerző azt sem tartja kizártnak, hogy a naspolya elvadult fajtái az őshonos galagonyafajokkal spontán hibrideket alkottak, és már a honfoglalás idején is megtalálhatóak voltak az ország területén. Antonio Bonfini történetíró a 15. században, a Rerum Hungaricarum Decadesben dicséri a magyar föld zöldség- és gyümölcstermő tulajdonságait, ennek megfelelően Nagy-Tóth Ferenc szerint a középkori kertekből sem hiányozhatott egyebek mellett a naspolya sem, igaz, ez a berkenyével együtt általában a gyümölcsöskertben kapott helyet, amely egyúttal temetkezési helyként is szolgált. Nem is számított a tizenhatodik századi magyar udvarokban divatos gyümölcsnek, sok vidéken a huszadik századra már csak temetőkben maradtak meg a naspolyafák. 

Melius Juhász Péter 1578-ban megjelent herbáriumában is említi a naspolyát, igaz, főként gyógyszerként: a szerző szerint igen jó „vérhas és nyers nyalás has ellen”. További magyar említései: Apáczai Csere János (1653), Lippay János (1667) és Nadányi János (1669). Lippay szerint a savanyú gyümölcs is hasznosítható: sütve vagy borban főzve megédesedik. Surányi szerint a naspolya az elterjedését (legalábbis a reneszánsz idején ismét megnövekvő népszerűségét) a fa szépségének is köszönheti: díszkertekbe is előszeretettel ültették, a növény közepes magassága, ősszel szépen sárguló levelei ennek is kedveztek. Akadnak olyan vidékek, ahol elsősorban díszfának tekintik, és még akkor sem nagyon fogyasztják, ha bőven és megbízhatóan terem. 

Szüret. A naspolyát nem célszerű ömlesztve tárolni, jól szellőző, hűvös helyen kell szétterítve érlelniFotó: Dippold Ádám

A Mátyás-korabeli reneszánsz díszítések alapján Surányi úgy véli, hogy Magyarországon kevésbé terjedt el a naspolya másutt bevett, romlottságot jelképező használata: a budai vár kapubélletén, illetve a visegrádi kútkáván lévő faragványok nem a romlottságra és a hanyatlásra utalnak, hanem épp ellenkezőleg, a papi tisztaságot szimbolizálják. 

De milyen a naspolya?

És mire jó a naspolya? Úgy tűnik, hogy nagyjából mindenre, Magyarországon leginkább mégis nyersen fogyasztják, Franciaországban és Angliában pedig lekvárt vagy befőttet készítenek belőle, mégsem tartozik a legnépszerűbb gyümölcsök közé. Baird és Thieret általam többször is idézett tanulmánya szerint a szerzők maguk sem kóstolták a naspolyát, mielőtt elkezdtek volna foglalkozni a témával. A cikk írása során felkeresett blogok, Facebook-posztok és cikkek jó részében valamiféle kuriózumként emlegették a naspolyát, legalább öt-hat olyan esettel találkoztam, ahol a különböző forrásokból összeszedett dicshimnuszok után a szerző töredelmesen bevallotta, hogy ha látott is ilyen növényt, sosem jutott eszébe megkóstolni. Meggyőződésem, hogy az antinaspolyánusok többsége is csak addig jutott el, hogy valami gyanús barna pépről van szó, ami nem is gyümölcsre hasonlít, legfeljebb valamire, ami valamikor régen gyümölcs volt, ha pedig az ember belelép véletlenül, nem is találgat túl sokáig, inkább körbecsoszog az avaron és hevesen káromkodik.

Készül a naspolyalekvárFotó: Dippold Ádám

Az elméleti szakemberekkel ellentétben én nemcsak hogy megkóstoltam a naspolyát, hanem egészen régóta ismerem, de még csak nyersen találkoztam vele, portói, ezüstkanál, vörös korall és minden különösebb felhajtás nélkül, a fa alatt, a hidegben. Méltatói nem túloznak: ha az ember túllendül a kásás-pépes állagon és azon, hogy az érett (elnézést: érlelt) naspolya tényleg úgy néz ki, mint egy nagyon rohadt alma, az élmény meglepően kellemes. Egy elfogulatlan szemlélő leírása szerint a naspolya úgy néz ki, mint a reszelt alma, amit kint felejtettek a konyhapulton néhány napra – és ez még az udvariasabb vélemények közé tartozik. Sokan borhoz hasonlítják a zamatát, mások fűszeres almalekvárhoz, megint mások pedig úgy írják le, mint „a savanykás szárított almát, ami megpróbál szilva lenni”. „Gazdag, középsavas íz”; a „tamarindus-gyümölcs és a rohadt alma keveréke”; „sült alma” - a sor a végtelenségig folytatható. Tudom, hogy a borszakírók és a gasztrokritikusok ezen fel fognak háborodni, de szerintem a naspolyának egyszerűen csak naspolyaíze van.

Járvány, klímaváltozás, forradalmak – mindez csak három dermesztő arca annak a felbolydult világnak, ami ránk vár. Lesz még neki jó pár. Ha teheted, segítsd a munkánkat, mi megháláljuk a bizalmadat, és ebben a nagy zavarodottságban hitelesen, alaposan és közérthetően magyarázzuk el, hogy a legégetőbb kérdésekre milyen válaszokat adnak a sárgolyó legnagyobb elméi. Maradj velünk. Támogatom a Qubit szerkesztőségét!

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: