A vízben felhalmozódó mikroműanyagok hatékonyan kiszűrhetők, de az igazi megoldás a műanyagfelhasználás mérséklése

A politikusokat tényekkel kell szembesíteni. A tudomány tényeket gyárt. Segíts minél többet publikálni belőlük!

A mikro- és nanoműanyagok nem csak laborokban léteznek. Ott vannak a vízben és az ételekben, hosszú távú egészségügyi hatásuk pedig egyelőre nem határozható meg pontosan. Az viszont biztos, hogy fogyasztásukat mindenképpen érdemes elkerülni.

Mikroműanyagoknak az egy mikrométernél nagyobb, de öt milliméternél kisebb átmérőjű műanyag részecskéket nevezik. Ilyen apró darabokra bomlik le a Földön előállított műanyagok kb. 90 százaléka, nem utolsósorban azért, mert az újrahasznosítás egyelőre igen kis arányban valósul meg. Az apró szemcsék láthatatlan szennyeződésként halmozódnak fel a vizekben, elszennyezve az élővizeket és az ivóvizet is.

Carla Delago, a Popular Science-ben listázta a mikroműanyagok lelőhelyeit a svájci tengerszemektől az ivóvízhálózaton át az óceánokig. Ha ezekből a természetes vizekből nagy mennyiségben nem is lehet eltávolítani a műanyagokat, a fogyasztásra szánt ivóvízből mégis lehetséges.

Erre a vízkezelő telepeken használt homokos és aktív szenes szűrőrendszerek is alkalmasak – ezek hatékonysága közel 90 százalékos. Nagyjából 10 százalékkal jobb eredmény érhető el akkor, ha koagulációs eljárást használnak. A módszer lényege, hogy a beáramló kezelendő vízhez koagulálószert adnak (vas- vagy alumíniumsókat, amelyeket polimerekkel kevernek). A kisebb részecskék ezekhez a nagyobb szemcsékhez tapadnak, így a molekulák fennakadnak a fizikai szűrőkön. Vagyis a szennyezők molekulaméretét növelik meg, hogy a legapróbb szennyeződések se maradhassanak benne az ivóvízben.

Homok helyett membrán

A koaguláció mellett egy másik vízkezelési eljárás is hasonlóan hatékony. A lassú, biológiai réteggel kiegészített homokszűrést alkalmazó telepeken hasonló arányban sikerült kiszűrni a szennyeződéseket az ivóvízből, számol be róla Gerardo Pulido-Reyes, a Svájci Szövetségi Víztudományi és Technológiai Intézet munkatársa a Journal of Hazardous Materials folyóiratban. Az eljárás során a víz először egy biológiailag aktív rétegen halad át (ebben algák és baktériumok is találhatók); ezután következik a homokszűrés.

A lassú homokszűrés régi technológia, mégis az egyik leghatékonyabb. Használata ugyanakkor fokozatosan visszaszorul, és helyette manapság egyre inkább szintetikus polimermembránokat alkalmazó ultraszűrő rendszereket alkalmaznak, ezek ugyanis kisebb helyet foglalnak, miközben hatékonyságuk megegyezik a homokszűrési eljáráséval. Delgado szerint ugyanakkor a szűrés önmagában nem megoldás: hosszú távon a mikroműanyag-szennyezés felszámolására, a műanyaghasználat visszaszorítására kellene törekedni.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: