Általában úgy gondoljuk, hogy a döntés, hogy szülővé válunk-e, a legszemélyesebb döntések közé tartozik. Senkit nem szabad arra kényszeríteni, hogy szülő legyen, és szélsőséges kivételektől eltekintve megtiltani sem lehet senkinek, hogy szülővé váljon, ha szeretne. Ha szülővé szeretnénk válni, jogunk van szülővé válni: szabadságunkban áll. Nem kell figyelembe vennünk sem a jövendőbeli nagyszülők, sem az állam, sem a gyerekes és gyerektelen barátok elvárásait, és ha ezek közül bárki bele akarna szólni a döntésbe, azt súlyos jogtalanságnak éreznénk. Ez az elképzelés igen elterjedt, például a gyermekvállaláshoz, családalapításhoz való jogot számos emberjogi alapdokumentum, köztük az Emberi jogok európai egyezménye is elismeri.

De csakugyan szabadságunkban, jogunkban áll szülővé válni, csak azért, mert szeretnénk? Elvégre a szülői döntés alapvetően érinti egy másik ember, a gyerek érdekeit, kilátásait, életesélyeit. Vajon csakugyan meghozhatnánk egy ilyen döntést pusztán azon az alapon, hogy szülővé akarunk válni, hogy a szülővé válás szerepel terveink, céljaink között? Vagy ellenkezőleg: nem áll szabadságunkban szülővé válni?

A döntés szabadsága sohasem korlátlan

Arra, hogy szülővé válunk-e, jellemzően úgy gondolunk, mint az életünket érintő egyik alapvető kérdésre. A legtöbb ilyen kérdéshez hasonlóan – például hogy mit tanulunk, mit dolgozunk, kivel élünk párkapcsolatban és így tovább – általában úgy véljük, erről is szabadon dönthetünk: a szülővé válás kapcsán nem számítanak mások vágyai vagy ellenkezése, az államérdek vagy a világgazdaság helyzete, csakis saját terveink, céljaink, szándékaink.

Az, hogy ebben az értelemben szabadságunkban áll szülővé válni, jogunk van hozzá, nem szociológiai vagy jogtudományi, hanem filozófiai állítás. Nem arról szól, hogy a legtöbben maguk dönthetnek arról, hogy szülővé válnak-e vagy sem. A világon nagyon sokan élnek, akik nem rendelkeznek megfelelő hozzáféréssel fogamzásgátláshoz, vagy nincsenek olyan helyzetben, hogy szabadon rendelkezhessenek saját testük, saját sorsuk felett. Nem is azt állítom, hogy minden létező jogrend védelmezni a szülővé válás jogát. A jog számos országban akadályokat állít a szülői döntés szabad meghozása elé – például az örökbefogadáshoz vagy az abortuszhoz való jog korlátozása által –, ám általában akkor is úgy gondoljuk, ez helytelen: minden államnak biztosítania kellene, hogy a szülői döntést szabadon meghozhassuk.

Persze a döntés szabadsága sohasem korlátlan: korlátozzák mások alapvető érdekei és jogai. Ha tudjuk, hogy döntésünkkel csak fájdalmat és jogtalanságokat szabadítanánk másokra – például a szóban forgó gyerekre, mondjuk mert tudjuk, hogy vérmérsékletünk és meggyökeresedett jellemhibáink miatt borzasztó szülők lennénk, olyannyira, hogy minden bizonnyal tartós és súlyos lelki károkat okoznánk a gyereknek –, úgy ezt a döntést nem szabad meghoznunk, még akkor sem, ha az általában szabadságunkban állna. Kézenfekvő kérdés, hogy pontosan kiknek az érdekeit kell figyelembe venni és milyen súllyal. Számításba kell-e vennünk például, hogy gyermekvállalásunk milyen hatással lesz a bolygó ökoszisztémájára, a világgazdaság alakulására? Szabad-e gyermeket vállalnunk a klímaváltozás korában? Mivel ezekkel a problémákkal máshol már foglalkoztam, most félretenném őket, és egyedül a szülő és a gyermek viszonyára koncentrálok.

Tegyük fel tehát, hogy biztosra vehetem: nem leszek borzasztó szülő. Vajon jogom van szülővé válni? Vegyük a következő példát:

Zene/Sport: régóta dédelgetett vágyam, hogy a gyerekemből híres zenész váljon. Szembekerülök azzal a döntéssel, hogy iskola után zenére vagy sportra járatom a gyereket. Csak az egyiket választhatom, sem pénzünk, sem szabadidőnk nincs mindkettőre.

Ebben az esetben nem szabad a döntést az alapján meghoznom, hogy régi vágyam híres zenész szülőjévé válni. Saját vágyaim és céljaim egyáltalán nem számítanak, csakis a gyerek érdekei. A döntés nem áll szabadságomban. Ez akkor is így van, ha a döntéssel nem ártok a gyereknek. Tegyük fel, hogy történetesen zenére szeretne járni, és ez jót is tenne neki, de én nem ezért íratom be, hanem, mert minden vágyam, hogy egy híres zenész szülője legyek. A gyereket nem éri ugyan kár – oda jár, ahová szeretne – mégis joggal gondolhatja, hogy baj van a hozzáállásommal. Nem szabadna ilyen alapon meghoznom ezeket a döntéseket. Bizonyos értelemben semmibe vettem őt, érdekeinek nem juttattam megfelelő szerepet a döntésem meghozatalában, ezáltal pedig akkor is helytelenül jártam el vele szemben, ha semmilyen egyéb kár nem érte őt.

Vajon nem igaz-e ugyanez a szülői döntés esetében is? Vegyünk egy másik példát:

Szuperszülő: bár én magam is megfelelő szülői képességekkel rendelkezem, kiderül, hogy a szomszédom képes és hajlandó lenne jobban felnevelni születendő gyerekem, mint én. Bár az átmenet kezdeti megrázkódtatásokkal járna, később a szomszéd kimagasló szülői képességei révén a gyermekem végül összességében boldogabb és kiegyensúlyozottabb lenne, mint ha én neveltem volna, jóllehet én sem lettem volna hanyag vagy gondatlan.

Át kell adnom születésekor a gyereket a szomszédnak? Általában úgy gondoljuk, hogy a válasz nem. De miért nem? Csupán azért, mert én szeretnék a gyerek szülője lenni? De ekkor nem ugyanúgy járnék el, mint a szülő a Zene/Sport esetben, aki csak azért járatja zenére a gyerekét, mert ő maga ezt szeretné függetlenül a gyerek érdekeitől?

Ha a Zene/Sport esetben nem szabad zenére járatnom a gyereket csakis azért mert én ezt szeretném, még akkor sem, ha ezzel egyébként nem ártok neki, akkor a Szuperszülő esetben miért tarthatom magamnál a gyereket csakis azért, mert én ezt szeretném, annak ellenére, hogy ezzel ártok a gyereknek – hiszen az élete kicsivel rosszabb lesz velem, mint a szomszéddal lenne, jóllehet, nem lesz borzasztó vagy elviselhetetlen?

Ha nem kényszeríthetem a gyereket arra, hogy zenére járjon, csak azért, mert nekem ez a vágyam, akkor szülői döntésemmel miért „kényszeríthetem” arra, hogy az én gyerekemmé váljon, az én szülői felügyeletem alatt nőjön fel, és ne például a szomszéd szuperszülő gyámsága alatt, csak azért, mert nekem ez a vágyam?

A kettősérdek-elmélet

Harry Brighouse és Adam Swift brit filozófusok Family Values: The Ethics of Parent-Child Relationships (Családi értékek: a szülő-gyermek viszony etikája) című könyvükben az úgynevezett kettősérdek-elmélet (dual interest theory) segítségével igyekeznek választ adni a problémára. Eszerint a szülővé válás jogát kétfajta érdek – a gyermeké és a szülőé – egyszerre alapozza meg.

Brighouse és Swift elismerik, hogy a szülők gyerekekkel kapcsolatos döntéseiben a gyerek érdekei elsődlegesek. Ez azonban szerintük nem jelenti azt, hogy a szülők érdekei egyáltalán nem számítanak. Meglehet, az olyan frivol vágyak és célok, mint hogy híres zenész szülője szeretnék lenni, nem számítanak. A szülővé válással kapcsolatos érdekeink azonban nem ilyenek.

Brighouse és Swift amellett érvelnek, hogy azáltal, hogy a szülőségben a legmélyebb értelemben felelőssé válunk egy másik ember sorsáért, kialakuló személyiségének formálásáért, az emberi létezés egy olyan sajátosan értékes dimenziója nyílik meg számunkra, amely másként elérhetetlen maradna. A szülő-gyermek kapcsolatban lehetőségünk nyílik sajátosan értékes emberi képességek – a gondoskodás, a nevelés speciális formáinak – kibontakoztatására, mégpedig egy egészen sajátos módon, ami más kapcsolatokban nem, vagy egészen másként valósul meg. Az önismeret új mélységeit tárhatjuk fel, valamint érzelmek és tapasztalatok egész sora válik számunkra elérhetővé, amelyekhez másként nem férhetnénk hozzá.

Mindezen értékes dolgok megtapasztalásának, elsajátításának lehetősége Brighouse és Swift szerint alapvető érdekünk. A szülővé válás nem pusztán egy megannyi célunk és vágyunk közt, hanem alapvető értékválasztás. A szerzők nem állítják, hogy csakis a szülői élet értékes. Más életutak más alapvető értékeket valósítanak meg, és ezek választása szintén alapvető érdekünk. Ha azonban elismernénk, hogy a Szuperszülő esetben át kell adnunk a gyereket, azzal jogtalanul megtagadnánk az átlagszülőktől ezen alapvető jelentőségű értékválasztás lehetőségét.

Egy liberális ellenvetés

Anca Gheaus, a Central European University professzora egy nemrég megjelent tanulmányában hathatós kritikának veti alá Brighouse és Swift elméletét. Gheaus egyebek mellett rámutat, hogy a szülőség lényegileg magában foglalja, hogy a szülők sajátos tekintéllyel, hatalommal bírnak gyermekeik fölött. Nem mintha a szülők mindig képesek lennének rávenni gyermekeiket, hogy azt tegyék, amit mondanak nekik. Mégis, a szülők hatalommal bírnak, amennyiben övék a végső szó a gyermek életét illető számtalan döntés meghozatalakor. A szülőké a végső szó abban, hogy a gyerek hol lakik, hova jár óvodába, iskolába, hol nyaral, hogy nevelésének része lesz-e a vallás, a művészet, a tudomány, a sport.

Ám azt, hogy valaki ilyenfajta hatalommal bírjon mások felett, nem igazolhatjuk arra hivatkozva, amit Brighouse és Swift a szülőség értékeinek nevez, jelesül, hogy kibontakoztathatjuk bizonyos képességeinket, sajátos önismeretre és élményekre tehetünk szert. Ha valaki azzal állna elő, hogy szeretné átvenni az irányítást mondjuk a karrierem vagy a baráti kapcsolataim fölött, mert ezáltal mély önismeretre és élményekre tehet szert, alighanem bolondnak néznénk. Bármilyen értékes is számodra emberi képességeid kibontakoztatása vagy önismereted elmélyítése, ez nem igazolja, hogy hatalommal bírj az én életem fölött.

A mások fölötti hatalmat a hatalom birtokosainak érdekei nem, csakis a hatalomnak alávetettek érdekei igazolhatják. Ha a gyerekeket teljes értékű személynek tartjuk, akiket épp úgy megillet az egyenlő tisztelet és méltóság, ahogyan a felnőtteket, úgy ez az érv rájuk is ugyanúgy érvényes. A szüleik által a gyerekek fölött gyakorolt átfogó hatalmat a szülők érdekei nem, csakis a gyerekek érdekei igazolhatják. Mindegy, hogy a szülők számára nem mellékes és frivol vágyak és célok forognak kockán, hanem egy alapvető jelentőségű életdöntés: mások feletti hatalmunkat soha nem igazolhatja az, hogy e hatalom birtoklása számunkra valamilyen értelemben jó lenne.

Gheaus szerint tehát mivel csakis a gyerek érdekei számítanak, a gyerekeknek pedig az áll érdekében, hogy a lehető legjobb szülők neveljék fel őket, ezért a szülővé válás csakis azoknak lehet megengedett, akik a gyerekek érdekeit a lehető leghatékonyabban képesek előmozdítani, azaz csakis a lehető legjobb szülőknek. Ez azt jelenti, hogy a Szuperszülő esetben igenis át kell adnunk a gyereket, jóllehet, a valódi világban jellemzően vagy átlagszülőkkel leszünk körülvéve, vagy ha rá is akadunk egy szuperszülőre, kétséges, hogy a szuperszülők kapva kapnának a gyerekeink után.

A helyzet mégis úgy áll, hogy nem válhatunk szülővé pusztán azért, mert ez a szívünk vágya. Ezzel instrumentalizáljuk a gyereket: saját vágyaink és céljaink puszta eszközévé degradáljuk. Ez pedig akkor is megengedhetetlen, ha történetesen nem ártunk neki, ahogy a Zene/Sport esetben is helytelen csak azért zenére járatni a gyereket, mert ezáltal akarunk egy híres zenész szülőjévé válni, még ha a gyerek éppenséggel szeretne is zenére járni.

Gheaus szerint az ellenkező gondolat csupán előítéleteink eredménye. Az emberi történelem legnagyobb részében a gyereket nem tekintették teljes értékű emberi lénynek. Tulajdonként, olykor tárgyként bántak velük – ez az oka annak, hogy nem ismerjük fel, a szülők gyermekek felett gyakorolt hatalmának ugyanazon erkölcsi mércének kell megfelelnie, mint a felnőttek egymás fölött gyakorolt hatalmának. Az államnak és a jogrendnek épp úgy nem feladata megvédeni a szülővé válás jogát, ahogy azt sem hivatott biztosítani, hogy másokat önkényesen az uralmunk alá hajthassunk.

Egy relációs felfogás

Mindeddig azzal a kérdéssel küszködtünk, hogy a szülői döntésben figyelembe szabad-e venni a leendő szülő érdekeit, és ha igen, milyen súllyal. De talán rosszul tettük fel a kérdést. Meglehet, egészen másként kellene gondolkodnunk a szülő-gyerek viszony értékéről. Gondoljuk meg először is, miféle értéket tulajdonítunk másfajta emberi viszonyoknak, például a barátságnak. Egy jó barátság a felek számára jellemzően kölcsönös haszonnal jár: a megértés, a támogatás, a szeretet, amelyet barátainktól kapunk, értékes számunkra. Ám félreismernénk a barátság lényegét, ha annak értékét pusztán erre a hasznosságra, ezekre az előnyökre redukálnánk.

A barátsághoz hasonló szeretetviszonyok önértékkel bíró emberi viszonyok. A barátság nem csak azért jó, mert a barátságból származó előnyök hasznosak a számunkra, hanem mert önmagában értékes dolog másokhoz barátként viszonyulni. E viszony értékét, vagy másként ezt a relációs értéket, nem egyik vagy mindkét fél élvezi egyénileg, a másiktól elkülönült módon, hanem ketten – mint a baráti viszony részesei – együtt.

Elégtelen lenne a barátságról valamiféle kettősérdek-elmélet keretén belül számot adni, amely szerint a baráti viszony értéke abban áll, hogy lehetőséget biztosít a feleknek külön-külön arra, hogy kibontakoztassák emberi képességeiket vagy mély önismeretre tegyenek szert. Egy ilyen elmélet nem ismerné fel, hogy a barátság értékének egy fontos eleme, hogy mint személyközi viszony a feleket egy sajátosan értékes módon engedi kapcsolatba lépni egymással.

Egy ilyen fajta kapcsolat értéke, bár önérték, mégsem független a barátság előnyeitől és instrumentális hasznától. Egy olyan viszonyban, amelyben nincs megértés, támogatás, amely csak fájdalommal és károkkal jár, a felek nem képesek a barátság sajátosan értékes módján kapcsolódni egymáshoz. Ám ez korántsem jelenti, hogy egy barátság csak akkor értékes, ha a felek a lehető legoptimálisabb módon képesek egymásnak előnyöket szolgáltatni. Egy instrumentális szempontból szuboptimális barátság , amelyben például nem tudunk mindig a legmegértőbbek és legtámogatóbbak lenni, még lehet értékes barátság.

Azt állítom, hogy a szülő-gyerek viszony egy, a barátsághoz hasonló, önértékkel bíró szeretetviszony. Ugyanakkor mindjárt az elején fontos leszögezni: a baráti viszony és a szülő-gyerek viszony alapvetően különbözik egymástól. A szülő-gyerek viszony természeténél fogva aszimmetrikus: a gyermek jellemzően nem szabad akaratából lép be a viszonyba, és a szülő hosszú ideig testi és szellemi fölénnyel, valamint – ahogy említettem – döntéshozói autoritással bír a gyermek fölött. Míg egy jó barátságban a barátok képesek egymásra egyenlő felekként tekinteni, a szülő-gyermek viszonyban ez, különösen amíg a gyerek kiskorú, voltaképpen lehetetlen.

De ettől még a szülő-gyermek viszony értékének – a barátsághoz hasonlóan – központi aspektusa, hogy sajátosan értékes módon engedi kapcsolatba lépni a szülőt és a gyereket. Ez a kapcsolat nem csak a szülő és gyermek számára külön-külön értékes mint különféle hasznok és előnyök forrása, hanem mint önértékkel bíró viszony kettejük számára együttesen is értékes. Ha ezt a viszonyt teljes mértékben instrumentalizálnánk, és a szülőket pusztán az egészséges és jól fejlett gyermekek kitermelésének eszközeként kezelnénk, a szülő-gyermek viszony értékének e központi, relációs aspektusa elsikkadna. De ugyanez történne, ha e viszonyt csak a szülők és gyermekek egymástól elkülönült érdekeinek szempontjából értékelnénk, ahogy a kettősérdek-elmélet teszi.

És ahogy önértékkel bíró emberi viszonyként nem csak a hibátlan, a felek számára tökéletesen hasznos barátságok értékesek, úgy a szülő-gyermek közti szeretetviszony akkor is értékes lehet, ha a szülők éppenséggel nem az elérhető legjobb szülők. Ugyanakkor a szülő-gyermek viszony aszimmetrikus volta azt is jelenti, hogy a gyermek egy sajátosan kiszolgáltatott, sebezhető helyzetben van, így az ő érdekeik előmozdítása minden másnál nagyobb súllyal esik latba a szülő-gyerek viszony kiértékelésekor. A szülőknek nem kell tökéletesnek lenniük (ez a szülő-gyerek viszony relációs értékének devalválódásához vezetne), de egy igen magas mércét kell megütniük.

Pontosan miféle mércét? Gondoljunk ismét a barátságra. Ahhoz, hogy a barátság relációs értéke megvalósuljon, a barátoknak nem kell tökéletesnek lenniük, de az sem elég, ha szimplán nem borzasztók. Egy olyan barátság, amelyben a felek folyton csak ártanak egymásnak, amelyből hiányzik minden bizalom és támogatás, nem egy értékes szeretetviszony. De egy olyan barátság, amelyet közöny és kölcsönös érdektelenség jellemez, bár nem borzasztó, szintén nem valósítja meg e szeretetviszony sajátos értékeit.

A szülő-gyerek viszonyban sem elég, ha a szülők nem borzasztók: arra is szükség van, hogy valamilyen elfogadható szinten megvalósítsák azt, ami ezt a szeretetviszonyt sajátosan értékessé teszi, hogy a gyerek kellőképpen kibontakozhasson, fejlődhessen, támogatásra és megértésre lelhessen ebben a viszonyban. Ha azon merengünk, szülővé váljunk-e, nem elég tudnunk, hogy nem lennénk borzasztó szülők, azt is tudnunk kell magunkról, hogy képesek és hajlandók vagyunk olyan módon viszonyulni a leendő gyerekhez, hogy ebben a viszonyban megvalósulhassanak e szeretetviszony sajátos értékei.

A szülőség jogáról megint

Meg tud-e felelni a szülőség jogának relációs felfogása Gheaus liberális ellenvetésének, amely azon alapul, hogy a szülő-gyerek viszony autoritást, hatalmat foglal magában, ez pedig speciális igazolást – Gheaus szerint: instrumentális igazolást – követel? Gheaus ellenvetése az volt, hogy a mások fölötti hatalmat nem igazolhatja a hatalom birtokosának érdeke, csak a hatalomnak alávetettek érdeke. Swift és Brighouse elméletének gyengesége, hogy a szülők egyéni érdekeit a gyerek és szülő közti hatalmi viszony igazolásában önálló komponensként kezelte.

Ez azonban az itt felvázolt relációs felfogásban nincs így: a szülők gyerekek fölötti hatalmát nem a szülők érdeke mint egyéni érdek igazolja, hanem a szülő-gyerek viszony értéke mint relációs érték. A szülők gyerekek fölötti – korlátos és kizárólag a gyerek érdekét szolgáló – hatalma mint egy értékes szeretetviszony alkotóeleme értékes: nem a szülők vagy a gyerekek számára külön-külön, hanem a viszony részeseiként együtt.

Nem nekem, a szülőnek jó, hogy hatalmat birtoklok fölötted, a gyerek fölött, hanem nekünk együtt jó, hogy e szeretetviszonyon belül egy sajátosan értékes módon kapcsolódhatunk egymáshoz. Ennek a viszonynak az egyik lényegi alkotóeleme ez a – korlátos – hatalmi viszony, amely nélkül nem lennék képes ellátni a szülői gondoskodás feladatait. Gheaus ellenvetése tehát ezzel a relációs felfogással szemben nem hozható fel, mert a szülők egyéni érdekei nem jelennek meg önálló, a gyerekekétől elkülönült komponensként a gyerek és szülő közti hatalmi viszony igazolásában.

Jogunk van-e tehát szülővé válni? Úgy gondolom, igen, ha képesek és készek vagyunk a gyerekkel gondoskodó, szeretetteli, és végső soron, ha nem is tökéletesen, de minden körülmények közt a gyerek érdekeit előmozdító kapcsolatba lépni. Így az államnak és a jogrendnek is kötelessége védeni a szülővé válás jogát, de nem mint saját életterveink véghezvitelének, saját egyéni kibontakozásunk jogát, hanem mint azt a jogot, hogy másokkal értékes szeretetviszonyokba léphessünk.

Kapcsolódó cikk a Qubiten:

link Forrás