Az 1950-es és 60-as évek meghatározó kutatási területe volt a pszichedelikumok pszichiátriai alkalmazási lehetőségeinek vizsgálata. Miközben Kanadában, Vancouverben teljes klinika szakosodott az LSD-terápiákra, az Egyesült Államokban és Európa számos országában is kiterjedt kísérletek folytak az LSD-vel (lizergsav-dietilamid), az MDMA-val (metiléndioxi-metamfetamin vagy ecstasy), a pszilocibinnel (a „varázsgomba” hatóanyaga), a DMT-vel (dimetiltriptamin) és a meszkalinnal (2- etilamin, az LSD-nél gyengébb hallucinogén).

A kutatók egyik legfontosabb kérdése az volt, hogy miként építhetők be ezek a csodaszerek a terápiába, hogyan segíthetnek vele a traumatizált, szenvedélybeteg vagy depressziós embereknek. 1970-ben viszont a USA-ban kitört a drogellenes háború, és nemcsak Észak-Amerikában, hanem a világon mindenhol betiltották az addigi kísérleteket. Negyven évet kellett várni arra, hogy a pszichedelikumok illegalitása oldódjon, és legalább kísérletekben újra lehessen vizsgálni őket.

Feldmár András Kanadában élő magyar származású pszichoterapeuta egyike azon keveseknek, akik nemcsak a korai kutatásokban vehettek részt, hanem most, a pszichedelikus reneszánsz idején is dolgozhattak ezekkel a szerekkel. Ahogy a Qubitnek elmondta, a pszichedelikumok csodaszerek ugyan, de önmagukban nem várhatunk tőlük csodát: segítség, szakértő terápia nélkül nem sokat érnek, az pedig, ha receptre kiváltható orvosságot csinálunk belőlük, akár tragikus is lehet.

Utazás a tudaton túlra

Az LSD 1943-as felfedezésekor Albert Hofmann véletlenül tapasztalta meg a szer különleges élményt nyújtó hatását. A svájci kémikus furcsa utazása aztán globális lavinát indított el, és az akkor még bázeli székhelyű gyógyszergyártó, a Sandoz által gyártott LSD-t a világ számos országában kezdték el kísérleti céllal alkalmazni. Feldmár is ezzel találkozott először, amikor 1967-ben professzora, Zenon Pylyshyn ajánlotta fel neki a lehetőséget a kipróbálásra. „Határozott igent mondtam, amit nem bántam meg. Óriási előrelépést jelentett ez a tapasztalás a saját terápiámban is, és később láttam, hogy másoknak is mennyit segíthet a szer abban, hogy jobban megértsék önmagukat” – mondja Feldmár a Qubitnek első élményeiről. Később kutatásokba is bekapcsolódott: 1969-ben Vancouverben ismerte meg a Hollywood Hospitalban folyó munkát, ahol nagy dózisú (1200 mikrogramm) LSD-terápiát alkalmaztak alkoholbetegeknél (jelenleg a terápiás céllal alkalmazott LSD-adagok mindössze 100-300 mikrogrammosak). A gyógyulási arány szinte 100 százalékos volt. Egy másik osztályon a kreativitásukat keresők utaztak a szerrel. A klinikán teljesen veszélytelenül folyt a munka és az LSD biztonságosságát az újabb kutatások is igazolják. „Nincs olyan, hogy LSD túladagolás. Az aszpirint túl lehet adagolni, de az LSD-t nem, tulajdonképpen teljesen veszélytelen a szer, ha megfelelő állapotban alkalmazzuk” – mondja Feldmár.

Nem az LSD az egyetlen pszichedelikum, ami virágkorát élte az 50-es és 60-as években: kísérletek folytak az MDMA-val és a pszilocibinnel, sőt Magyarországon Szára István vezetésével a DMT-t is vizsgálták. Az akkori kutatási eredmények jelentős része azonban megsemmisült abban a négy évtizedben, amíg teljesen tabunak számított a pszichedelikumok használata. Az illegalitásba szorult szerekkel kapcsolatos eredmények jelentős részét Feldmár generációja őrizte meg, a mai kutatások pedig olyan szervezeteknek köszönhetők, mint a Multidisciplinary Association for Psychedelic Studies (MAPS), amelyek mindent megtettek annak érdekében, hogy a világ országai felismerjék a pszichedelikumokban rejlő potenciált.

Miközben Európa lakosságának mintegy negyede tapasztal depressziót, tulajdonképpen rendelkezésre állnak olyan szerek, amelyek rövid idő alatt, akár néhány kezeléssel, megfelelő terápiában alkalmazva segíthetnek a felszámolásukban. Ha léteznek ezek, akkor miért nem használjuk ki a lehetőséget? – teszik fel a legfontosabb kérdést azok a szervezetek, amelyek a pszichedelikumokkal folyó kutatások körének szélesítésén dolgoznak.

A módosult tudatállapotok ugyanis segíthetnek korábbi traumák megélésében, kibeszélésében, a terápiás folyamat támogatásában. Ugyanakkor fontos, hogy Feldmár szerint nem a szer a kulcs a terápiás növekedésben: „az LSD vagy az MDMA csak eszköz, támogatja, hogy valódi kapcsolat jöjjön létre a páciens és a terapeuta között. A gyógyulás a kapcsolat minőségén múlik és nem a pszichedelikumokon”.

Állítását alátámasztja az a vélekedés is, miszerint azokat a tudatállapotokat, ahová például LSD-vel lehet eljutni, hipnózissal és meditációval is sikerülhet elérni. „Timothy Leary munkatársa, Richard Alpert egy évtizedet töltött buddhista szerzetesekkel, és megtanult meditálni. Ez idő alatt rájött, hogy mindaz, amit korábban a szer hatása alatt átélt, elérhető meditációban is” – mondja Feldmár. Sőt, Alpert és azok, akik meditációval képesek tudatállapotot váltani, az időkorlátokat is levethetik. Míg egy LSD-trip időtartama korlátozott, a meditáció esetében nincs ilyen megkötés. Ezért, bár a szer egyfajta kiskapu a kiruccanásra, sokak szerint valójában ki kellene érdemelni, hogy eljusson az ember ezekbe a megváltozott tudatállapotokba, azt pedig csak kitartó meditációval lehet elérni.

Orvosság vagy csodaszer?

Feldmár szerint a pszichedelikumokra egyszerre érvényes az a két ellenkező értelmű állítás, miszerint bizonyos értelemben csodaszerek, másrészt viszont nem várhatunk tőlük csodát. „Vannak a pszichiátriai gyógyszerek, amik a kapcsolat nélkül is hatnak. A pszichiáterek felírják az orvosságokat, 10 perc alatt, amik akkor is hatnak, ha nincs terápia, csak gyógyszer. Az LSD nem így működik” – mondja. Ahhoz, hogy egy LSD-asszisztált terápia hatékony legyen, megfelelő terapeutára is szükség van, és a „csodaszer” valójában csak azért csodálatos, mert levágja az utat a módosult tudatállapot felé, tehát azt nem a meditációval kell elérni.

Emellett a pszichedelikumok a jelenleg zajló és korábban végzett kísérletek alapján meglehetősen univerzálisak. A megfelelő adagolással az MDMA hatékonyan támogathatja a poszttraumás stressz-szindróma (PTSD) kezelését, a pszilocibin pedig jól működik a depresszió, a szorongás, sőt az étkezési zavarok kezelésében is. De Feldmár kiemeli Leary egyik kísérletét a 60-as évekből, amikor végstádiumú rákbetegeknek adtak LSD-t, akiknek a nagy része (kb. 90 százaléka) ezután már nem kért több fájdalomcsillapítót, holott korábban önadagolós morfiumpumpát használtak.

„Az LSD megmutatja, hogy mind egyek vagyunk. Rávilágít arra, hogy igazából csak egy élet van, és ha ezt megéljük, megtanuljuk, onnantól teljesen máshogy látjuk a világot” – mondja Feldmár. Ezért alakulhat ki nagyon szoros kapcsolat, amikor a terapeuta támogatja páciensét egy ilyen utazáson. Szerinte pont ezért nyilvánvaló, hogy a kapcsolat gyógyít, és valójában nem léteznek igazából pszichiátriai betegségek, mert ezek mind a magány és a társadalmi berendezkedés, valamint az emberek közötti bántalmazó kapcsolatok eredményei. „Ha rájövök arra, hogy mind egyek vagyunk, többé nem akarom bántani a másikat, és ha ő is rájön, ő sem bánt engem, ezzel megszűnik a kiváltó ok. Az embereknek azt kell megtanulniuk, hogy ne akarjanak hatalmaskodni mások felett, de azt se hagyják, hogy másoknak legyen hatalma felettük.”

Új terápiás megközelítésre lenne szükség, amibe a pszichedelikumok is beilleszthetők

Feldmár egészen máshogy gondolkodik a pszichoterápiáról, mint ahogy arról a gyógyszerközpontú pszichiátria teszi. „Legutóbb, amikor néztem, azt hiszem 97 féle terápia volt felsorolva, amit alkalmaznak a világban. Ha ennyiféle van, az azt jelenti, hogy egyik sem jó igazán, egyik sem működik megfelelően” – mondja a terápiákról. A terápiás irány, amit képvisel, a kapcsolatra helyezi a hangsúlyt és a szeretetre, ebbe pedig jól beilleszthető akár a pszichedelikumok használata is.

A kanadai pszichoterapeuta szemlélete ugyanakkor nem jelenti azt, hogy elítélné a gyógyszeres kezeléseket. Ahogy korábban a Mindsetnek adott interjújában is megfogalmazta: nem akarja meggyőzni sem a közvéleményt, sem a pácienseit arról, hogy mit kell tenniük. „A jó terapeutának nincsenek ambíciói, elvárásai a terápiával, a pácienssel kapcsolatban. Amint megjelenik az elvárás, a páciens már nem szabad: szerepbe kényszerül. És lehet, hogy eleve az volt a baja, hogy az életében túl sok szerepet játszik” – mondja a terápia lényegéről. A klasszikus pszichiátriai gyakorlatról viszont azt gondolja, hogy alapvetően káros: szerinte ha az orvosok pénzt adnának a betegeknek, az ugyanolyan eredményeket, ha nem jobbakat jelente, mint a gyógyszeres kezelés.

Épp ezért Feldmár amiatt is aggódik, hogy miként építi be az orvostudomány a pszichedelikumok terápiás alkalmazását a gyakorlatba. „Ha ezekről is majd az orvosok döntik el, hogy kinek lehet és kell adni, mint más orvosságokról, akkor pont a lényeg vész el. Szerintem a legjobb szelekciós kritérium a páciens akarata” -mondja. Vagyis, ha valaki határozottan beleegyezik abba, hogy bevegye a tablettát, akkor a terápia sikeres lehet, de ha aggályai vannak, nem szabad rábeszélni a pszichedelikumokra.

„Ebben a tudatállapotban nagyon erősek az érzések, és át is ragadhatnak másokra. Ha valaki fél, akkor a másik ember is félni fog mellette. Ezért kell nagyon tapasztalt segítő a folyamatban és egyértelmű beleegyezés” – mondja, és a beleegyezés fontosságát saját tapasztalataival támasztja alá: a pszichoterapeuta 1967-ben ugyanolyan határozott igent mondott az LSD-re, mint korábban, 1956-ban arra, hogy Kanadában folytassa az életét.

Úgy csinálunk, mintha gyógyszer lenne, közben a világnak fogalma sincs, hogy pontosan mik ezek

Bár az LSD, az MDMA és a pszilocibin is szintetizálható, laboratóriumban létrehozható és képlettel leírható, hatásmechanizmusukat tekintve ezek mégis nagyon nehezen megfogható szerek. „A mai kísérletek igazából azt a célt szolgálják, hogy az országok vezetésével elfogadtassuk, hogy a pszichedelikumoknak helyük van a pszichológiában és a gyógyításban. Ehhez olyan kísérleteket végzünk, amiknek az a lényege, hogy bemutassák, hogy a szerek bevétele megfelelő környezetben és adagolással veszélytelen, és hogy ráerősítsünk azokra a korábbi tapasztalatokra, melyek szerint valóban hatékonyak” – mondja Feldmár. De az, hogy pontosan le lehessen írni, mit csinálnak, milyen úton fejtik ki a hatásukat és mi történik azokkal, akik ilyen kezelésben vesznek részt, még várat magára.

Ezeknek a csodaszereknek a működését ugyanis nem lehet egzakt módon leírni, miközben a protokollok kidolgozása elengedhetetlen az alkalmazáshoz. „Próbáltunk informált beleegyezésen alapuló kettős vak kísérleteket végezni az MDMA-val, de a tapasztalt terapeuták számára azonnal nyilvánvaló, hogy melyik páciens vett be MDMA-t és melyik nem. Mégis lefolytattuk a kísérleteket, mert ezek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a szerek beépüljenek a gyakorlatba” – mondja Feldmár a kísérletek menetéről. És valóban, az MDMA-val kapcsolatban már sok pozitív eredmény született, és az USA-ban a szakma arra számít, hogy az MDMA-asszisztált pszichoterápia hamarosan engedélyezett kezelési mód lesz a PTSD-vel küzdő páciensek számára. Egy 2022-es kutatás mindenképpen biztató eredményekkel támasztja alá a szer hatását.

Az viszont, ha orvosságot akarunk csinálni ezekből a szerekből, egyben tragikus lehet. Feldmár szerint így a lényeg vész el: a tanulás, a tanítás megértése. Valódi eredményt ugyanis azzal lehet elérni, hogy a páciens a pszichedelikumok segítségével megéli az élményeit, tapasztal, megnyílik a terápiában, és aktívan részt vesz a feldolgozásban. Ha a pszilocibint, az LSD-t vagy az MDMA-t fájdalomcsillapításra használják, azzal nem ismerik meg a szerek valódi erejét. Ezért Feldmár sokkal inkább arra koncentrálna, hogy milyen előnyökkel járhat egy-egy kísért utazás, és nem a mikrodózisos gyógyászatra fektetné a hangsúlyt. Nem mellékes szempont, hogy az egyes szerek között is jelentős eltérések vannak: fontos tisztában lenni azzal, hogy míg az LSD valódi pszichedelikum, addig az MDMA teljesen más hatással van az agyra: felszabadítja és kifejezhetővé teszi az érzelmeket. Ezért teljesen más jellegű alkalmazásuk indokolt a terápiákban is, ahogy az adagolási szabályokat is be kell tartani, ugyanis az LSD-vel ellentétben az MDMA például akár túl is adagolható.

Az viszont általánosan igaz a pszichedelikumokra, hogy nem alakítanak ki függőséget. „Ha megkaptuk a tanítást, túl fogunk lépni a mesteren, és ez így van a szerekkel is” – fogalmaz Feldmár, aki ezen a ponton is saját élményeiből merít: amikor professzora, Pylyshyn először ajánlotta fel neki az LSD kipróbálásának lehetőségét, ő már nem élt a szerrel. Gyakorlati tapasztalatai is azt mutatják, hogy az MDMA terápiás alkalmazása néhány alkalom erejéig szól; a legtöbb páciens maximum 5-6 ülésen élt a szerrel, utána már nem volt szükségük rá ahhoz, hogy az érzéseikről beszéljenek és teljesen meg tudjanak nyílni.

A pszichedelikumok tehát nem ígérnek azonnali gyógyulást, sőt, tulajdonképpen önmagukban semmilyen gyógyhatást sem. Megfelelő használatuk Feldmár szerint abban segíthet, hogy a terápiás kapcsolat mélyebbé és őszintébbé váljon, és ki tudjon alakulni a megfelelő érzelmi kapcsolat a felek között. Az pedig, hogy ehhez milyen jellegű utazásra van szükség (például nyitottabbá kell válni MDMA segítségével, vagy újra kell élni egy korábbi életeseményt a pszilocibin hatására) már a probléma jellegétől is függ. Az, hogy néhány éve újra engedélyezték őket és Amerikában, illetve Európa-szerte kísérleteket végeznek ezekkel a szerekkel, utat nyit annak, hogy a már ismert és alkalmazott pszichiátriai gyógyszerek mellett új terápiás lehetőségekkel bővüljön az eszköztár.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: