Hiába erőltetik a politikusok, a tudomány nem igazolja a japán-magyar nyelvi vagy genetikai rokonságot
Korunk Magyarországának közbeszédében tagadhatatlanul jelen van a japán–magyar rokonság áltudományos eszméje, még ha ez a tény az átlagemberek, főként a fiatalok körében nem is feltétlenül látható. Egy nagyjából 50 egyetemista között végzett, nem reprezentatív villámfelmérésem azt mutatta, hogy a japán–magyar rokonság eszméjéről csak kb. 15-20 százalékuk hallott, de japanológusként, a két ország kapcsolattörténetének kutatása során önkéntelenül is gyűjtőjévé váltam az elmúlt két évtized japán–magyar rokonságnarratíváinak.
Ezek szemléltetésére álljon itt néhány jellegzetes példa a közelmúltból.
- „Az emberi faj DNS-ének adott hosszegységen 2–3 csavarodása van, míg a magyarnak (és a japánnak, akikkel távoli rokonok vagyunk) 9, ami megegyező a Szíriuszról a Földre jövő fény megcsavarodási számával. Ebből is származik a magyar elme, lélek, szellem kivételes volta, kozmikus származása…” (2000, Grespik László: A finnugor-elmélet hazudik, Werbõczy István nem)
- „Mi büszkék vagyunk, hogy Ázsiából jöttünk. Kisgyermekeink fenekén 100-ból 30 esetben hat hétig kis, piros pont van, mint a japán kisgyermekek fenekén.” (2012, Matolcsy György)
- „Mózesnek két fia volt: az egyik japán, a másik magyar. Mindenesetre a magyarokat rokoni szívélyességgel fogadják a japánok.” (2014, P. Szabó József sinológus-televíziós)
- „A magyarokban van egy általános szimpátia a japánok iránt, ez részben abból adódik, hogy vannak genetikai hasonlóságok a két nép között.” (2021, Navracsics Tibor)
- „Miért van az, hogy egy japán elme alkotta térben mi, magyarok jól érezhetjük magunkat? Talán azért, mert a két nép, a két szellem, a japán és a magyar géniusz közötti távolság mégsem olyan nagy, mint a földrajz alapján gondolnánk. (...) Emlékezzünk csak az 1930-as évek rokonságkutató tudományos erőfeszítéseire!” (2022, Orbán Viktor a Magyar Zene Háza megnyitóján)
Két évvel ezelőtt pedig a közösségi médiában robbant nagyot egy hoax, miszerint a japán parlamentben külön ülésszakot tartottak Trianon emlékezetére. A Youtube-on rövid idő alatt milliós megtekintést generáló videón ugyan valóban a japán költségvetési bizottság ülése látható, de a járványügyi intézkedésekről szóló parlamenti felszólalások eredeti felvétele alá egy Trianonnal kapcsolatos magyar szöveg került, ami azt implikálta, hogy a japánok a magyarokat testvéreiknek tekintik, ezért ők is megemlékeztek Trianon 100. évfordulójáról. Ennek a szöveges átiratát itt nem áll módunkban közölni, de a hoax egy újra feltöltött változata (az eredetit vélhetően törölték) ezen a linken megtekinthető:
A fenti jellegzetes példák után próbáljunk egy kicsit mélyebben betekinteni a japán–magyar rokonságelméletek természetrajzába!
A politika és az ideológia erősebb, mint a genetika vagy a nyelvtudomány
A témában gyakoriak az olyan rossz fókuszú, irreleváns, értelmezhetetlen kérdések, mint például az alábbiak:
- Van-e (nyelvi és/vagy genetikai) rokonság a magyarok és a japánok között?
- Milyen bizonyítékai vannak a magyar–japán (nyelvi és/vagy genetikai) rokonságnak?
Az ilyen kérdésekkel kapcsolatban feltétlenül tisztázni kell, hogy a nemzet fogalma 19. századi koncepció, genetikailag pedig értelmezhetetlen; a nyelvek, szavak közti látszólagos és esetleges hasonlóságokból nem feltétlenül következik automatikusan a nemzetek vagy népek közti hasonlóság; a kulturális identitástudat nem genetikai gyökereken alapszik; az identitás pedig egyéni választás kérdése, nem feltétlenül adott, pláne nem értelmezhető genetikai szempontból.
Kijelenthető, hogy nincs olyan hiteles kutatási eredmény, ami igazolná a japán-magyar nyelvi vagy genetikai rokonságot. A rokonság mellett „érvelő” áltudományos eredményekkel és kijelentésekkel azonban igen komoly metodológiai és logikai problémák vannak, ami nem is csoda, hiszen ezekben többnyire részleges tudományos eredményeket ferdítenek, amelyeket aztán összemosnak vágyvezérelt „tényekkel”. Ehhez jön még egy erős érzelmi töltetű retorika, pusztán azért, hogy bizonyos ideologikus értelmezéseknek kedves eredmény szülessen, avagy az áltudományosság célja nem a megismerés vágya, hanem egy politikai-ideológiai tákolmány összeállítása. A tételes, tudományos cáfolatok pont emiatt maradoznak el, hiszen nehéz cáfolni a logikai bakugrásokkal, ideologikus, vak hittel és metodikai ismeretek nélkül végzett „kutatásokat” – ezt csak nagyon felkészült, autonóm, türelmes tudósok, szakemberek tudják megtenni, akiknek aztán fel kell vállalniuk az áltudományos oldalról érkező támadásokat is.
Fontos annak felismerése is, hogy az ilyen pszeudotudományos rokonságkeresésnek semmi köze sincs a nyelvészethez vagy a genetikához – vagy egyáltalán, a racionális gondolkodáshoz. Sokkal inkább egyfajta ideologikus hiten alapszik, ami általában okkultizmussal, ezotériával vegyül, és a politikától sem mentes. A munkamódszere az, hogy ideológiai meggyőződéséhez támasztékokat fabrikál egyfajta spirituális meggyőződés alapján.
A fentiekből is adódik, hogy a rokonságkeresés természetrajzának feltárása érdekében jobban járunk, ha a mögöttes kérdésekre koncentrálunk, amelyekre több diszciplína területéről kaphatunk amolyan részválaszokat. Ilyen részválaszok nyerhetők például úgy, ha kérdéseket fogalmazunk meg a japán–magyar rokonságelméletekről az emlékezetpolitika, a külpolitika, a kultúrtörténet, a szociológia, a pszichológia és a filozófia területein.
A turanizmustól a közéleti trollokig
A magyarok keleti etnogeneziséről való gondolkodás már több mint két évszázados, de a japán–magyar rokonság eszméje igazán csak az 1890-es évektől kezd markánsabban megjelenni a közgondolkodásban. Ugyanerre az időszakra tehető a japonizmus (a japán művészetek iránti nyugati érdeklődés fellendülésének) hazai megjelenése. A japánokkal kapcsolatos általános pozitív megítélés (az oroszokkal szembeni történelmi magyar ellenérzések miatt is) az 1904–1905-ös orosz–japán háború idején erősödött fel, hogy aztán a valóban meglepő japán győzelem újabb lökést adjon a japán rokonság eszméjének. Az elméletek szélesebb körben való terjedését egyértelműen a turanizmus szervezett keretek közti működésének elindulása (1910) segítette. A trianoni békeszerződés megkötésekor a rokonságelméletek hangoztatása mögött ábrándos magyar gazdasági és területi remények húzódtak, ezért a két világháború között és után, a magyar irredentizmus révén szintén szárnyra kaptak a rokonságelméletek. Kétségtelen, hogy leginkább a turanizmusban találtak tökéletes szellemi közegre a japán–magyar rokonságeszmék hirdetői, és manapság is egyértelműen ehhez az ideológiai alapforráshoz nyúlnak vissza újabb és újabb munícióért.
De vajon miért születhettek meg egyáltalán a japán–magyar nyelvi és genetikai rokonságot támogató elméletek? Részben amiatt, mert egy adott történelmi helyzetben (jellemző módon valamilyen mélyponton) megnő az igény arra, hogy bizonyos reményt keltő, spirituális töltetű ideológiák megerősítsék a megtépázott közösségtudatot, amolyan „nemzeti pótszerként” segítsenek: dicstelen jelen helyett egyfajta dicső múltat adjanak. Hasonló folyamatokat fedezhetünk fel más turanista diskurzusokban is, amelyek valaha ellenkultúrát képeztek a pánszlávizmussal és a pángermanizmussal szemben. Ezen a ponton találkoznak az összeesküvés-elméletek a japán–magyar rokonságelméletekkel. Az ezredforduló idején erős volt a finnugorizmus-ellenesség, ezért a magyar nyelv, a magyar nép keleti eredetének kérdésköre – benne a vélt japán–magyar rokonsággal – a nacionalista politika túszává vált.
A politikusok és diplomaták pedig könnyen lehet, hogy tudatosan használják fel a pszeudotudományos magyar–japán rokonságot, egyfajta újturanizmusként, politikai-ideológiai triggerként. Ezekben a kijelentésekben a mögöttes cél a Kelet–Nyugat (baloldal–jobboldal, nemzeti–globalista, stb.) ellentétpár fenntartása, a társadalomban mélyen gyökerező dichotómiák ideológiai receptorainak folyamatos ingerlése. A mindenre pillanatok alatt reagáló közösségi médiában bármilyen hasonlóan „érdekes tartalom” gyors és hatékony klikkeléseket, megosztásokat generál. A japán–magyar rokonság elméletének a közbeszédben való propagálására tehát úgy is tekinthetünk, mint egy olcsó és egyszerűen elérhető eszközre a magyar politikusok kezében, vagy egy nagyobb politikai-ideológiai trollmechanizmus részére: a baloldal triggerelhető a jobboldallal szemben a Kelettel, a jobboldal triggerelhető a baloldallal szemben a Nyugattal, ami folyamatos mozgásban tartja az ideológiai-politikai örökmozgót. Többek között ezért sincs jelentősége annak, hogy a japán–magyar rokonsággal kapcsolatos kijelentések mögött valóban van-e tudományos igazság.
Egy mítosznál nem számít a racionalitás
Érdemes megjegyezni, hogy a japán–magyar rokonság elmélete szinte már a keletkezése során elvesztette a tudományos (nyelvész és történész) elit komoly érdeklődését, ugyanakkor – különösen a rendszerváltás után – nyert magának egy sokkal szélesebb közönséget: az érdeklődő dilettánsok és a periférián lévő, etikátlan áltudósok szubkultúráit, amelyek örömmel karolják fel és éltetik tovább az elmélet egyes elemeit. A tudományos elit által korán leselejtezett rokonságeszmék leszivárogtak a populáris kultúrába, és ott új életre keltek. Mivel a periférián lévők könnyen megtalálják egymást, és saját álláspontjukat egyfajta legitim, alternatív tudománynak tekintik, az ő megközelítésükben ez az alternatív erő harcol a tudományos elit ellenük szőtt ármánykodásaival és összeesküvéseivel szemben.
A kultúrtörténeti megközelítés is érdekes részválaszokat adhat. Mivel a japán–magyar rokonságot nem tekinthetjük tudományos realitásnak, sokkal inkább valamiféle kulturális – vagy ha úgy tetszik, irodalmi – hagyománynak, az egyetlen igazság, amely az elméletről elmondható, az az, hogy az elmélet létezik. Nevezhetjük ezt egyfajta mítosznak is. A mítoszokat pedig a mindenkori hatalmak mindig is saját maguk vagy bizonyos nemzeti tudatok legitimizálására, azok ideológiai pilléreiként használták fel, elég csak a középkori krónikákra gondolnunk. Ugyanakkor, ami a néperedetet illeti, a mítoszoknak mindig is kevés közük volt a valóságos etnogenezishez. Míg a középkori Európa népei olyan fiktív ősnépekben tanultak meg hinni, amelyeket a késő antik történeti, geográfiai és néprajzi ismeretek középkori maradványaiból írástudóik konstruáltak meg számukra; az eredetteóriák annak arányában váltak mítosszá, ahogy a hit meggyökeresedett. Hiteles történeti mag vagy etnikai hagyomány csak kivételesen, és akkor is alárendelten, többnyire jelentését vesztve maradt meg e konstrukciókban.
Úgy tűnik, a japán–magyar rokonság híveit egyre kevésbé zavarja a mítosz irracionalitása, de ennek a folyamatnak is van magyarázata. Legyen ugyanis bármennyire irracionális egy-egy nemzeti mítosz, általában érdekes szabályszerűségre bukkanhatunk: ahogy nő egy nacionalista közegben az irracionalizmus nyomatéka, annál mélyebbre süllyed az ideológiai súlypont az eredetmítosz szférájába. Ebből következik, hogy a japánok és magyarok közti vélt vagy remélt hasonlóság elméletei is olyanok, mint bármely más nemzeti eredetteória: a valósághoz szinte alig van közük. Ráadásul a posztmodern, post-truth világban egyre inkább úgy tűnik, hogy az emberek sokkal inkább hajlanak a fantázia, mintsem a történelmi realitások felé.
A keleti nyitás
A magyarság Kelethez és Nyugathoz tartozásának filozófiai kérdésére (melyben a magyarság keleti komponense áll szemben egy nyugati vektorú, geopolitikai origójú identitással), és ennek a dichotómiának a cseles feloldására érdekes módon a magyar külpolitika ad választ, amikor a magyar identitást szuperpozícióba helyezi, és egyszerre két irányba kacsintgat, hogy aztán a bejövő ajánlatok függvényében hajlítsa saját identitását a Kelet vagy a Nyugat felé.
A 2010-es évek elején a magyar külpolitika alapvetően megváltozott: elindult az úgynevezett keleti nyitás. Ebben az új külpolitikai gondolkodásban elvetették az addigi értékalapú külpolitikát, amelynek helyébe pusztán a gazdasági érdekek és célok elérésének elsődlegessége lépett. Mindezen célok mellé egy markáns etnocentrikus retorika is társult. Noha a magyar diplomácia folyamatosan szuggerálja a japánokat a magyar–japán rokonsággal különböző japán TV-műsorokban, ceremóniákon, fogadásokon vagy előadásokban, és a rokonság politikai, diplomáciai körökben való hangoztatásától nem is titkoltan gazdasági-pénzügyi előnyöket remélnek, az eredmények nagyon szerények.
Ha megnézzük a magyarországi japán befektetéseket, látjuk, hogy a magyar fél milyen nagyvonalú ösztönzőket ajánl a japánoknak, például vissza nem térítendő támogatások, adókedvezmények, bértámogatások révén. Az is világosan látszik, hogy a japán–magyar külkereskedelmi mérleg egyenlege alig látható, a magyar export szinte nem létezik. Vagyis nincs valós kölcsönösség a japán–magyar külgazdasági kapcsolatokban, nem realizálódik egyértelműen forintosítható haszon a japán–magyar rokonság mantrázásából. A helyzet elsősorban a japánoknak kedvez.
Mit lehet tenni az áltudományok propagálóival szemben?
Felmerülhet a kérdés: vajon kik terjesztik és tartják fenn a magyar–japán rokonság eszméjét? Mivel erről semmilyen szociológiai felmérés nem áll a kutatók rendelkezésére, jelen sorok szerzőjének empirikus benyomásaival kell beérnie az olvasónak. Vannak e körben politikailag, ideológiailag (ön)gyarmatosított értelmiségiek, politikai egzisztencialisták (főleg diplomaták), az állami ideológia által vezérelt, etikátlan kutatók vagy tanárok (doktorok, egyetemi tanárok is!), valamint jobboldali nacionalisták. De ugyanúgy vannak kedves, lelkes emberek, ártalmatlan érdeklődők is, akiket megszédít annak a lehetősége, hogy feltárul előttük egy rég vágyott titok, valamiféle régi dicsőség fényárja, és emiatt sokan érezhetik magukat beavatott gurunak, a titkok tudójának. Utóbbiak szállnak aztán követhetetlen logikai szférák messzeségébe, és az ő magyarázataik gyakran bizonyos ezoterikus, okkult tanoktól sem mentesek. A rokonságelméletek terjesztői között találunk még japán kapcsolataikból élő opportunistákat és japanofil propagandistákat is. Utóbbiak szerepéről hadd szóljak egy kicsit bővebben.
A japánok iránti pozitív érzetek magyarországi története már több mint 130 éves, de az első világháború után egyre inkább felerősödött, hogy aztán több metamorfózison átesve a turanizmus elméletének egyik leggyengébben pislákoló szellemi lámpásaként vonzza magához a japán–magyar nyelvi és etnikai rokonságban hívő csodabogarakat. Japán a 21. század Magyarországán – ahogy általában Európán belül is – a „szeret-nem szeret” dichotómia szinte kizárólag pozitív tartományú narratíváiban jelenik meg. Jellemző, hogy a Japánról szóló diskurzusok feltétel nélküli általános szeretetbe és hermetikus, kritikamentes prekoncepció-rendszerbe kerülnek, ahol az ezoterikus-okkult jegyeket bőven magukon hordozó, pszeudotudományos magyar–japán rokonságelméletek is jó táptalajra találnak. A kelet-európai japanofília önmagában is egy igen furcsa jelenség, melyben Japán nem más, mint egy olcsón és könnyen hozzáférhető eszköz arra a célra, hogy néhányan saját státuszukat, létélményüket, mindennapjaik szürkeségét emeljék, és hogy Japán mint beszédtéma által maguk is érdekesebb, színesebb egyéniségekké válhassanak. Ebben a megközelítésben Japán a kelet-európai lét „életízesítője”, ami által még egy középszerű, félperifériás kelet-európai létből is emelkedettebb létélmény válhat – de legalábbis finomabb, csillogóbb, jobb, mint eredetileg volt. És mivel a japanofil kelet-európai ember mélyen megéli ezt az emelkedettebb létélményt, Japánnal szemben jellegzetesen erős érzelmeket – vonzalmat, szerelmet, tiszteletet és hálát – érez, így hajlamos bármit, válogatás nélkül elfogadni, ha az beleillik a japanofil narratívába. Akár a legirracionálisabb japán–magyar rokonságelméleteket is.
Adódik még egy fontos kérdés: vajon mit kezdjen egy etikus, felelős kutató az áltudomány propagálóival, hogyan álljon hozzájuk, kijelentéseikhez? E tekintetben több megközelítési példát is hozhatunk a közelmúltból. Honti László nyelvész például zseniális humorral és szarkazmussal, valamint tételes szakmai cáfolatokkal próbálta letörni a különböző rokonságelméleti fotelnyelvészek hevületeit, amihez szakmai tudása, kellő türelme, valamint a heves ellentámadásokkal szembeni állóképessége is bőven megvolt, de az ő megközelítése ma már talán túlságosan is elitista, paternalisztikus szemléletűnek tűnhet sokak szemében.
Az árkok betemetéséhez. Sándor Klára megközelítése is közelebb vihet, lévén az ő javaslata az volt, hogy az áltudomány művelőit inkább laikusoknak, alternatív műkedvelőknek kellene nevezni, és ezáltal kellene tompítani a konfliktusokat az úgynevezett akadémikus elit és az alternatívok között. Újabban pedig Vona Gábor ajánlott egy szintézist a magyar turanizmus újraértékelésére, melynek lényege, hogy fejtsük le a politikát a turanista elméletekről és így ezen elméleteknek pusztán a kulturális hagyomány értékkészletén belüli értelmezésére szorítkozzunk – igaz, ez a megoldási javaslat e sorok írója szerint meglehetősen utópisztikus, és egyelőre nincs túl sok realitása a jelen végtelenül polarizált Magyarországán.
A japán–magyar rokonságelméletek mindenesetre több szempontból is károsak lehetnek, hiszen
- kibogozhatatlanul összemosódnak eleve nem összetartozó, nem keverhető dolgok (mint: identitás, genetika, nyelvészet);
- az eszme propagálói önkényesen válogatnak az ideológiának kedves tudományos részeredményekből, és „egészítik ki” azokat áltudományossággal és illogikus hókuszpókuszokkal, hogy a kívánt bizonyításig jussanak;
- nem jó üzenet van kódolva bennük (a japán-magyar rokonság metaüzenete az is lehet, hogy nem a teljesítmény, hanem a vérségi kapcsolat számít);
- nem segítik a másik megismerését, sőt hátráltatják azt, ugyanis miközben a japán-magyar rokonságban hívők szinte automatikusan megélik nemzeti büszkeségüket a vélt rokonság tényében, azt, aki kritikával fogadja ezeket a nézeteket, automatikusan kirekesztik a magyarságból;
- nincs hasznuk sem diplomáciai, sem gazdasági szempontból, sőt épphogy visszatetszést kelthetnek például egy japán nagybefektető szemében, aki inkább pragmatikus döntéseket szeretne hozni, és nem ködös etnikai alapokon akar egy újabb autóalkatrész-gyártó üzemet létesíteni Magyarországon;
- felerősítik a tudományos rangokkal (PhD, egyetemi tanár, stb.) felvértezett, ámde etikátlan kutatók vagy tanárok tevékenységét, akik bármilyen nemzeti ideológiát képesek bizonyítani látszólag „tudományos” módszerekkel, a tudományosság látszatöltönyébe bújva;
- gyengítik a közeg egészséges kritikai képességét, illetve az objektív tudományosság és az ideológiai vagy hit alapú áltudomány közti különbségtételre való képességét, és ezzel óhatatlanul tovább növelik az „elbutulást” az adott társadalomban.
A szerző japanológus, a tokiói Vaszeda Tudományegyetem volt posztgraduális ösztöndíjasa.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: