A daliás idők, amikor a magyarok Bösendorfer zongorát és Dreher sört vittek a japán császárnak

Idén 150 éves a magyar-japán kapcsolat, 1869-ben írta ugyanis alá az Osztrák-Magyar Monarchia és Japán a barátsági, kereskedelmi és hajózási egyezményt. A Nyugat elől a 19. század közepéig elzárkózó ázsiai ország és a magyar nemzet történelme ekkor politikailag is hasonlóan alakult: Magyarországon a kiegyezés, Japánban a sógunátus megdöntése hozta el azt a fordulópontot, ami kinyitotta a kaput a modernizáció előtt.

A két ország a 19. század végére óriási demográfiai változáson ment keresztül, kialakította önálló pénzügyi rendszerét, megsokszorozta az épített vasútvonalak számát, és megtett mindent, hogy csatlakozzon az egységesülő világhoz, a gyarmatosító hangulatban lévő nagyhatalmak árnyékában. Hogy váltunk Európa harmadik legnagyobb selyemtermelőjévé? Mit köszönhetünk Széchenyi Béla tragédiájának? Hogyan parasztozta le a magyarokat az első idelátogató japán misszió? Erről ír Tóth Gergely japanológus a Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913 című könyvében, ami tavaly jelent meg a Gondolat kiadónál.

Amikor Magyarország selyemnagyhatalom volt

A kiegyezés után az Osztrák-Magyar Monarchia részeként szabad belpolitikával és önálló pénzügyminisztériummal rendelkező Magyarország 13,6 milliós népességének 74 százaléka a mezőgazdaságból élt, de szépen lassan beindult az iparosodás is – a malom-, a hús-, a cukor- vagy a vasiparhoz képest ugyan elhanyagolható mértékben, de a selyemipar is dübörögni kezdett. Míg 1879-ben összesen 1059 magyar család foglalkozott selyemgyártással, 1905-re ez a szám több mint a százszorosára, 109 790 családra nőtt.

Az olasz telepesek által meghonosított selyemhernyók feldolgozására épülő ipar a 17-18. században vetette meg a lábát Magyarországon, később Kossuth Lajos és Széchenyi István is a tenyésztés fellendítését szorgalmazta, de egy 1870-es országgyűlési felszólalás volt a kulcs a korszak selyemboomjához. „Intézkedések vannak téve, hogy különösen a selyemhernyók betegségeinek megakadályoztatása végett fölfrissítés történjék az által, hogy új magok hozatnak be az országba, különösen Japánból” – jelentette be Gorove István kereskedelmi miniszter. A kormány erőfeszítéseinek hála 1905-re Európa harmadik legnagyobb selyemtermelő nemzete lett Magyarország (1915 tonnás gubóterméssel), és csak a klasszikusan selyemtermelő Olaszország és Franciaország előzte a listán.

A diplomáciai viszonyhoz vezető út viszont túlmutatott a selyemimporton. Japán első említésére az európai kultúrkörben 1295-ig kellett várni, amikor Marco Polo kínai elbeszélések alapján írt a „mesebeli tündérországról” útleírásaiban. Ezután leginkább a 16-17. században az ázsiai országba vándorolt portugál jezsuita misszionáriusok jelentéseiből lehetett hallani Japánról a kontinensen, ami később több európai országgal kereskedelmi kapcsolatot alakított ki, főként a porcelán és a kerámia nyugati rajongóinak örömére.

A 18-19. században két német orvos írásai segítették felerősíteni a misztikus, felfedezni való Japán képét – Engelbert Kaempfer és Philipp Franz von Siebold évekig éltek Japánban az országgal egy időben kizárólagos kereskedelmet élvező Holland Kelet-indiai Társaság természettudós orvosaiként. Ezek az írások azért is számítottak kuriózumnak, mert 1603-tól 1868-ig a szigorú társadalmi rendet kiépítő Tokugava-sógunátus uralta Japánt, és egészen a bukása előtti utolsó évekig a totális diplomáciai elzárkózást pártolta – amit végül azért adott fel, mert a Nyugat iparosodásával túl nagy lett a szakadék Japán és a nyugati világ között fegyverkezés és más technológiák terén.

Azt sem tudtuk, kivel fogunk tárgyalni

Magyar oldalról az ipari forradalom vívmányaival olcsóbbá, a Szuezi-csatorna megépítésével pedig gyorsabbá vált tengerhajózás fejlődése járult hozzá a távol-keleti kapcsolatfelvételhez. A Monarchiában az 1860-as évektől szorgalmazták ázsiai expedíciók indítását, de közbejött a porosz-osztrák háború, meg a kiegyezés, úgyhogy végül 1868 őszén indulhatott útnak az osztrák-magyar kelet-ázsiai expedíció. A küldetés gigászi, 535 ezer forintos költségének 30 százalékát a kiegyezés értelmében a magyar kormány állta, miközben a magyar kereskedők hevesen ellenezték a terjeszkedési kísérletet – ők inkább Dél-Amerikában látták a potenciális felvevőpiacot a kor két legfontosabb magyar exporttermékére, a lisztre és a borra.

A Sziám (a mai Thaiföld), Kína és Japán felé induló expedícióra két hadihajót jelöltek ki: a Donau fregattot és az Erzherzog Friedrich páncélos korvettet, a parancsnok a háborúban edződött Anton von Petz volt. Már ez is jelezte, hogy a barátságos kereskedelmi expedíció részben hadi jellegű is volt, legalábbis ázsiai kultúráról alkotott osztrák-magyar kép szerint, mivel az egy korabeli jegyzet szerint „követeli, hogy az illető állam mindenekelőtt bizonyos katonai hatalmat feltüntessen, tehát hajórajjal e tengerekbe jöjjön, s az által bizonyítsa, hogy polgárai jogos védelemre igényt tarthatnak s azután köthet a jövendőbeli kereskedelmi üzletek szabályozására szerződéseket.”

De azért sem ártott felfegyverzett hajókkal elindulni, mert a küldöttség egészen a japán kikötőbe éréséig nem tudhatta, kivel fog tárgyalni, hiszen épp zajlott a Meidzsi hatalomátvétel (és vele a császári uralkodás visszaállítása) – ezért három különböző megbízólevelet írtak: egyet a császárnak, egyet a sógunnak, vész esetére pedig egyet a helyi feudális hadúrnak, a daimjónak címezve.

Csodazongorát és Dreher sört vittünk a japánoknak

Az 1868 októberének végén Triesztből induló, majd Afrikát megkerülő hajók személyzetének összesen öt magyar tagja volt: Kaas Ivor publicistát, Cserei Manó kereskedőt és Xántus János természettudóst, néprajzkutatót a kereskedelmi miniszter delegálta, a tiszti karban pedig Bernáth Géza, a pekingi követségi titkár és Hengelmüller László diplomata kapott helyet. A két hadihajó Sziám és Kína hét városának meglátogatása után végül 1869 októberében kötött ki Jokohamában, ahol 21 ágyúlövéssel tisztelegtek a japán zászló előtt, majd mikor három nap múlva a frissen fővárossá nevezett Tokióba értek, már őket fogadta 15 tisztelgő ágyúdörrenés.

Tokióban az akkor még a 17-et sem betöltő Meidzsi császár fogadta az osztrák-magyar küldöttséget, az október 16-i ajándékozási ceremóniára pedig alaposan felkészültek a vendégek. Az ajándékok között volt I. Ferenc József és Sisi császárné életnagyságú márványszobra, egy magyar dísznyereg teljes felszereléssel, osztrák és magyar dalok kottái, Schönberger-faliórák, Starke-Gentilli távolságmérő műszerek, a Mi atyánk - 200 nyelven című könyv, de még a Magyar Vadászat című fényképalbum is. A legnagyobb visszhangot azonban a császári udvarnak ajándékozott Bösendorfer zongora váltotta ki, ami az expedíció legviccesebb anekdotáit is szülte.

Xántus János a Vasárnapi Újságban megjelent beszámolójában írta, hogy a japánok arra kérték a küldöttséget, hogy egy magasabb rangú követségi tag játsszon el néhány darabot „ezen a csodás hangszeren”, mert az udvar még sohasem hallott zongorajátékot. Amikor a kiválasztott, báró Ransonnet Ödön megjelent a császári nyári palota egyik óriási termének nádszőnyegén guggoló uralkodó család előtt, és le akart ülni a zongoraszékre, a tisztek döbbenten figyelmeztették, hogy a császári udvar előtt csakis állva játszhat. A férfinek ezután hosszasan kellett bizonygatnia, hogy sem állva, sem az utólag javasolt szőnyegen guggoló pozícióban nem lehetséges zongorázni, majd alapos tanácskozás után engedték, hogy székre üljön. Ransonnet ráadásul hiába játszott kétórás előadása során nagy tudást igénylő Mendelssohn- és Strauss-darabokat, a japán uralkodóknak az egyszerű skálázás tetszett a legjobban.

A fogadás után két nappal, október 18-án alá is írták az expedíció eredeti céljául szolgáló „barátsági, kereskedelmi és hajózási szerződést” a Monarchia és Japán között, majd búcsúzóul egy termékbemutató kiállítást tartottak Jokohamában, amin 78 osztrák és magyar cég képviseltette magát. A kiállított magyar termékek között szerepelt az Első Pesti Hengermalom Társaság lisztje, a Dreher söre és a Pesti Kereskedelmi Kamara borkollekciója is (pozsonyi, soproni, pécsi és tokaji különlegességekkel). A Ferenc József aláírásával ellátott dokumentumot két évvel később, 1871 decemberében juttatta vissza Japánba az osztrák követ, de ez után hosszabb szünet következett a Monarchia és Japán kapcsolatában.

A kis Széchenyi és a büdös marhahús 

A következő diplomáciai-kereskedelmi-tudományos utazást ráadásul már nem is a Monarchia, hanem egy magánszemély finanszírozta. Széchenyi István fia, gróf Széchenyi Béla a politikai karrierjét hosszabb külföldi utakkal keresztezte, de 1877-es távol-keleti útja mögött személyes ok húzódott: felesége öt évvel korábbi halála. Széchenyi a következőket írta erről:

„évekig éltem visszavonulásban, lelki és testi tespedésben, kerestem vígaszt a vallásban, eltévedtem búskomorságomban a spiritizmus követői közé, mind hasztalanul, megnyugvást sem itt, sem ott nem lelheték. Később a tudományt hívtam segítségül. (...) A nagy természet, a világegyetem csodaszerű alkotásaira tekinték, ennek (...) titkaiban kerestem enyhülést, reményt.”

Széchenyit hárman kísérték el az útra: Bálint Gábor nyelvész, Lóczy Lajos geológus, valamint Gustav Kreitner osztrák térképész, aki egyben az utazás krónikása is volt. A decemberi indulás után 1878. június 21-én érkeztek meg Nagaszaki kikötőjébe, majd Hokkaidó és Tokió megtekintése után megmászták a Fudzsit – így valószínűleg Széchenyi Béla volt az első magyar, aki a japánok szent hegyén járt. A végül 1880 februárjáig tartó expedíció 100 ezer forintjába került a grófnak (mai forintra átváltva több százmilliós összegről van szó), a tudományos eredmények közlésében pedig így jellemezték az utazást: „Anyagi, fizikai, tudományos, sőt diplomáciai tekintetben is ez az utazás addig példa nélküli teljesítmény volt. Kivívta az egész tudományos világ osztatlan elismerését. Hétmázsányi természetrajz, néprajzi, történeti stb... gyűjteményük 19 óriási ládát töltött meg. A közel két évtizedig tartó feldolgozás három vaskos kötete 2087 oldal terjedelemben jelent meg magyar és párhuzamosan német nyelven.”

A Monarchia következő, 1890-92-es expedíciójáról többek közt egy szentesi hajógépész, Krecsmári Lajos családjával folytatott levelezéseiből tudhatunk meg részleteket. A könyvben idézett levélben a hajón végzett munkája mellett a szűkös, 1 forint 82 krajcáros fizetéséről is ír, de még a hajón kapott ételre is panaszkodik egy sort

„Eledelünk az egész úton rizs, bab konzerv, krumpli, amit bizony meg nem kóstolok, mert az nem embernek való. Tengeren besózott büdös marhahús. Kikötőben friss húst és kenyeret kapunk.”

Durva, parasztos arcvonások

Míg az osztrák-magyar fél a kereskedelmi lehetőséget és a távoli népek előtt nagyhatalmi pozícióban való tetszelgést (a brandépítés korabeli változatát) látta az expedíciókban, a japán missziókat az a rádöbbenés vezényelte Európába, hogy jó kétszáz éves lemaradásuk van a Nyugat technológiai fejlődésétől. A 19. század közepétől indított, majd a Meidzsi-rendszerváltás után még fokozottabb expedíciók során a fejlett országok politikai, hadi és oktatási intézményeit tanulmányozták Amerikában és Európában, több száz fiatalt küldtek nyugati országokba tanulni, a követség egyik tagja pedig még olyan feladatot is kapott, hogy magasan kvalifikált külföldi szakembereket csábítson Japánba, akiknek hasznát vehetik az áhított modernizációban.

Japánban az 1871-73-as missziót követően jelent meg az első részletesebb leírás Magyarországról. Bár a japán küldöttség pesti látogatása ismeretlen okokból meghiúsult, a Monarchia tanulmányozása közben a magyarokra is kitértek. A leírás szerint a Monarchia mintegy negyven év lemaradást mutat a nyugat-európai országokhoz képest, és sikerült a lehető legjapánosabban értékelni a két állam kapcsolatát: „Természetüknél fogva Ausztria és Magyarország olyanok, mint a zöld hernyók – bár hasonlónak tűnnek, etnikailag különböznek, emiatt nem lehet egyszerre mindkettőjükön uralkodni.” A krónikás, Kume Kunyitake szerint az Európa mezőgazdasági hátországát jelentő Magyarország „szokásaiban igen különbözik az európaiakétól. Az emberek furcsa ódivatú ruhákat viselnek, durva, parasztos arcvonásaik vannak. Tagadhatatlan, hogy csak félig civilizáltak.”

Ahogy Tóth is megjegyzi, az utazástörténet viszonylag fiatal kutatási terület, így pontos adatok nincsenek arról, hogy hány magyar utazó járhatott Japánban 1868 és 1913 között – Tóth becslései szerint körülbelül 200 főre tehető a számuk, közülük 61 főt ismerünk név szerint. A japán-magyar kapcsolattörténetről szóló következő cikkünkben közülük mutatunk be néhányat – például a császárt is lenyűgöző magyar hegedűművészt és a japán sztereotípiákat elsőként lejegyző parlamenti képviselőt, de az is kiderül, hogy mit tanult Klebelsberg Kuno az Európában tanuló japán ösztöndíjasoktól.