Ady Endre és az MTA is kevés ide: máig akadnak hívői a japán-magyar rokonságnak
A diplomáciai és tudományos expedíciókon túl a 19. század végére már művészek, mérnökök, sőt magánutazók is eljutottak Japánba Magyarországról, ők még színesebb képet festettek a misztikumából feloldott, de még mindig 2 hónapnyi hajóútra lévő országról.
A századfordulóra kialakultak a kölcsönös sztereotípiák, de valami egészen bizarr fordulatot is vett a két ország kapcsolata: Magyarország és Japán a közép-ázsiai eredettörténetet hirdető turanizmus képzeletbeli térképének két szélén találta magát.
A siker kulcsa mindig külföldön van
A Vasárnapi Újság 1904-es cikke szerint óriási különbség volt a két ország között abban, hogy mennyire tartotta fontosnak a fiatalok külföldi tanulmányainak támogatását. „A japán kormány minden két évben százötven főiskolai hallgatót és más fiatal szakembert küld ki tanulmányútra, akik fejenkint tízezer jent, azaz harmincezer koronát kapnak útiköltségül s bejárják a földkerekséget. E tekintetben a magyar főiskolai oktatásügy messze áll a japánokétól. Nálunk ugyanis a Budapesti Tudomány- és Műegyetem együttvéve tíz főiskolai tanárjelöltet küld tanulmányútra, fejenkint ezer forinttal. Költségvetésünkben e czélra évenként húszezer korona van föltéve, míg a japán kormány évenként több mint két millió koronát fordít külföldi utazási ösztöndíjakra” – szólt a 115 éve megjelent írás.
Erre Klebelsberg Kuno már az 1890-es években felfigyelt, és többek közt az Európában tanuló japánokkal való találkozása ihlette azt az ösztöndíjrendszert, amit később közoktatásügyi miniszterként alakított ki a magyar fiatalok külföldi tanulását támogatva.
„Mikor én 30 évvel ezelőtt itt voltam Berlinben, 6-7 órát töltöttünk az egyetemen és utána a könyvtárakban dolgoztunk. Megismerkedtem japán diákokkal, s megkérdeztem őket, hogy naponta mennyit dolgoznak, s kiderült, hogy ők az erejüket jobban megfeszítették, mint mi, és amikor azt kérdeztem, hogy győzik-e, akkor azt válaszolták, hogy ők nem a maguk pénzén vannak itt külföldön, hanem a japán állam küldte őket ki, miután programjául tűzte ki, hogy egy ázsiai államból modern nagyhatalommá lesz, melynek szüksége van vezetőkre, mégpedig olyanokra, akiket külföldön képeztet ki. Ezek a diákok azt mondották, ők úgy érzik, hogy hűtlenül kezelik hazájuk pénzét, ha nem szolgálják erejük minden megfeszítésével hazájuk felvirágzását” – írta Klebelsberg a Magyar Szemlében, 1925-ös berlini látogatása alkalmával.
A háklis hegedűs és az ingyenélő filmes
A miskolci születésű Reményi Ede 1848-49-ben még Görgei Artúr segédtisztje volt, de a szabadságharc leverése után emigrációba kényszerült. Miután a bécsi konzervatóriumban a legnagyobbaktól tanult hegedülni (majd később maga fedezte fel Johannes Brahmsot), koncertkörútjai során Anglia és Amerika mellett eljutott Afrikába és Ázsiába is. 1886-ban Meidzsi császárnak is koncertet adott, turnéjáról a japán újságokban ódákat zengtek. Az egyik cikk egy olyan esetet is megemlít, amikor utolsó japán koncertje közben beszűrődött a terembe egy vak masszőr fuvolájának hangja, mire Reményi olyan ideges lett, hogy félbe is szakította az előadást.
Lechner János Ödön és Tornai Gyula festőművészek, valamint a japán bűvészetre nagy hatást gyakorló illuzionista, Vanek József is eljutott Japánba művészeink közül, de régiségkereskedők, bankárok, orvosok, katonai megfigyelők vagy a Fuji Paper Companynél dolgozó mérnökök mellett olyanok is megkörnyékezték a Távol-Keletet, akik egyszerűen szerencsét próbálni indultak.
Ilyen volt Jansen Antal mozgófénykép-mutatványos is, aki világ körüli útjainak költségeit utazás közben kereste meg. A Tolnai Világlapja így írt Jansen 1906-os útjáról: „mikor pl. San Franciscobol Kelet-Ázsiába akart utazni, nem pénzen vette a hajójegyet, hanem szerződött egy hajós-társasággal, hogy mozgó fényképeket készít a hajóiról, a melyeket a társaság reklám-czélokra használhat. Így szolgálta meg szabadjegyét. Japánban, Khinában, a különféle ázsiai országokban és gyarmatokban kinematográf-sátort ütött fel, s ott mutogatta a jámbor bennszülötteknek és gyarmati európaiaknak Európa csodáit. Amazoknak álmélkodására, emezeknek honvágyuk csillapitására. Hazatérve aztán nagy utjáról, mely három évnél tovább tartott, most idehaza tart előadásokat csakhogy most természetesen a messze világrészek nevezetességeit mutogatja”.
Kényelmes emberkínzás, császári paparazzo
A magyarok útleírásaiból rengeteg olyan apró részlet feltárul, amit az utazók a kulturális különbségekre rácsodálkozva jegyeztek fel. Gróf Zichy József 1876-ban másfél hónapot töltött Japánban, ahol kisebb utak esetében többször igénybe vette az itthon addig ismeretlen riksát, amelyről így írt naplójában a volt közlekedésügyi miniszter: „igen kényelmes, alkalmas közlekedési eszköz, városban, rövid distanciákra, de a 7-8 óráig tartó utakon, mindig emberek által gyorsan ügetve húzatni szerintem emberkínzás.”
Még erősebb kifejezésekkel élt úti jegyzeteiben Faragó Ödön, a Monarchia tengerészeti vámigazgatója, aki 1882-ben Kínából érkezett Japánba, így a két néppel kapcsolatos élményei közötti különbségekre is rámutatott. Leírásaiból kiderül, hogy a „szép arcú és kedves, barátságos mosolyú” japán nők látványát igazi megváltásként élte meg a kínai nőkről kialakult képét követően, az európai ruhákba öltözött japán férfiakat viszont a „majom kinézésű” jelzővel illette. A már akkor is gyorsnak és pontosnak leírt japán vonatokat a szokottnál kisebb méretük miatt olyan játékhoz hasonlította, amely „nem vehető komolyan”, míg az általa megtekintett hadgyakorlatról úgy írt, mint „szánalmat ébresztő élmény”.
A sztereotípiákat tovább erősítette Kemény Endre parlamenti képviselő is, aki 1897-es utazásáról küldött leveleket a Vasárnapi Újságnak, ezekben például így jellemezte a japán nőket: „olyan kicsinyek, hogy szinte mind gyermekeknek nézzük őket, emellett mindig nevetnek, ami nagyon jól áll nekik. Különben az egész japáni népben van még valami gyermekesen üde. Sehol sem talál az ember másutt annyi mosolygó emberarcot. Pedig a japáni szegény ember ugyancsak súlyos munkával keresi kenyerét.”
A Monarchia kelet-ázsiai expedíciójához kapcsolódik a japán császárról készített első lesifotó is: az osztrák Raimund von Stillfried 1872-ben a japán rendőrséget kijátszva, titokban csempészett ki az országból egy másolatot a Meidzsit is ábrázoló fényképéről. Bár néhány évvel korábban még halálos bűn volt bármilyen művészeti ágban megörökíteni a császár arcmását, Stillfried olcsón megúszta. A Vasárnapi Újság így emlékezett meg az esetről: „[Stillfried] alattomban lefényképezett egy ünnepélyes menetet, ahol a mikádó alakja is kivehető volt. Az egész ország megijedt e borzasztó merénylet hallatára, s a művész csak az által menekült meg a méltó büntetéstől, hogy matrice-ait, a már kész másolatokkal együtt megsemmisítette.”
Szép nőkből és hazafiasságból nem volt hiány Magyarországon
A Magyarországon járt japán utazók leírásainak legérdekesebb részleteit a dualizmus sajátosságaira való rácsodálkozás adja. Óhasi Otova, az útikönyv-írással is foglalkozó író, lapszerkesztő 1900-ban, a párizsi világkiállítás megtekintése után érkezett Bécsből Budapestre, de az esti, közel hétórás vonatút során szerzett első élményei nem voltak túl pozitívak: először a magyar megállókban fel-leszálló részeg társaságok zsivaja miatt panaszkodott, majd első pesti állomásán, egy könyvesboltban verték át, amikor egy húsz évvel korábban kiadott, azóta elévült térképet sóztak rá. A Margit-fürdőben dolgozó lányok szépségétől és a szigeten andalgó szerelmesek látványától azonban írásai szerint teljesen megszabadult a mindennapok depressziójától, a hazaszeretettől duzzadó magyarokról pedig így írt:
„ezen embereknél nincs autonómabb természetű senki más. Még ha Ausztriához tartoznak is, úgy kezeltetnek, akár vevők a boltban, és ha leszámítjuk a politikát és a hadügyeket, minden más területen önállósággal bírnak. Így hát minden állami intézmény, vasútállomás, posta és egyebek nevében ott virít a »Magyar Királyi« szókapcsolat, mintha csak azt mondaná, hogy ezek a helyek itt nem az osztrák uralkodó családé.”
Az 1904-ben Magyarországon járt japán politikus, Kanokogi Kogoró rövid jegyzetében először azt fejtegeti, hogy Bécsnél jobban tetszett neki a festői szépségű Budapest, de leginkább a nemzetiségek közti ellentétek keltették fel a figyelmét: „Ausztriában és Magyarországon igen mélyen gyökerező nemzetiségi viszálykodást találunk a népek között, és Magyarország azon van, hogy az összes nemzetiséget magyarosítsa. (...) Míg Budapesten úgy tűnik, sikeres a németek, szerbek és mások magyarosítása, vidéken ez nem hoz értékelhető eredményt.”
Kanokogi néhány sorban már kitért az ekkoriban terjedő hun-magyar rokonságelméletre („a magyarok a hunok leszármazottai”), de a magyar és a japán nyelv hasonlóságairól is említést tett – például az azonos családnév-utónév sorrendről, vagy arról, hogy „a magyar nyelv a japán, koreai, mandzsu, török nyelvekkel egy családba tartozik”, ahol „a főnevet az ige követi”. Ezzel érzékeny témára tapintott rá.
Európában írták meg a magyarok ázsiai eredettörténetét
Ahogy Tóth Gergely írja a könyvében: „a hun-magyar elmélet a 19. századra tudományosan vizsgált eredetmítoszokból és sztereotípiákká sűrűsödő nemzetkarakterológiából álló eszmerendszerré vált, a nemzeti romantika szárnyán pedig új erőre kapott, átjárva a társadalom legszélesebb rétegeit”. Az elmélet Joseph de Guignes francia orientalista történész 1756-os kötetéből („A hunok, a türkök, a mongolok és más nyugati tatárok általános története”) ered, amelyben a szerző az ázsiai hsziungnukkal azonosította az európai hunokat. De Guignes volt az is egyébként, aki a kínaiakat egyiptomi eredetű népnek tartotta, a kínai írásjeleket pedig a hieroglifákból eredeztette – ezt még életében számtalan tudós megcáfolta, de ő végig kitartott története mellett.
A hun-magyar elméletet 1761-ben honosította meg Pray György jezsuita történész, majd a kevés tudományos alappal rendelkező, de már történelmi valósággá alakított mondavilág még Széchenyi Istvánt is utolérte, aki a Kelet népe című 1841-es röpiratában azt írta, hogy „a magyar népnek nincs csekélyebb hivatása, mint képviselni - Europában egyedüli heterogen sarjadék - ázsiai bölcsőjében rejtező, eddigelé sehol ki nem fejlett, sehol érettségre nem virult sajátságit”. Az Európában született hun (hsziungnu)-magyar elmélet Ázsiába is eljutott, ahol rövidesen megszülettek a teóriák a kínai-magyar és a japán-magyar eredettörténetre.
Tagucsi Ukicsi történész-közgazdász 1893-as könyvében írta, hogy „áttanulmányozva a régi korok történelmét,
arra jutottam, hogy mi, japánok teljesen egy faj vagyunk a magyarokkal.”
A műben „bátor hunoknak” nevezte a magyarokat, és egy hun törzsfőtől eredeztette a népet: „a mai Magyarországot egy fehér és szép faj lakja, Mao-tun leszármazottai, akik egészen Európáig, Magyarországig vándoroltak”. Egy 2000-ben megjelent Tagucsi-emlékkönyv szerint azonban a jelentős japán gondolkodó sokszor önkényesen kötött össze kevés valóságalappal rendelkező történelmi legendákat vitathatatlan nyelvi és történeti kutatási eredményekkel. Az emlékkönyv azt is megállapítja, hogy Tagucsi elméletei két pilléren nyugodtak: a japánok alárendeltségének cáfolása a nyugati népekhez képest, valamint a kínaiaktól való különbözőség bizonyítása – ezekre pedig remek lehetőséget biztosított a hun-magyar-japán őstörténet továbbfejtése.
Máig nagyon japánok akarunk lenni
Az 1910-re már saját szervezettel is rendelkező turanizmust, vagyis a magyarok közép-ázsiai és japán rokonságát hirdető nyelvészek (mint Bálint Gábor és Prőhle Vilmos) erőltetett szóhasonlatokon keresztül igyekeztek bizonyítani a japán-magyar nyelvi kapcsolatot, például hogy a japán fito 'ember' a székely ficzkó szóval rokon. Eközben a Magyar Tudományos Akadémia vezető nyelvész duója, Hunfalvy Pál és Budenz József ragaszkodott a finnugor gyökerekhez. Ezt a tudományos csatározást a kor meghatározó élclapja, a Borsszem Jankó is megörökítette:
A japán-magyar rokonságról terjedő legendák cáfolatát ma egy másik japanológus, Albeker András vállalta hősiesen magára, a tenyleg.com tévhitoszlató portálon többek közt a „Nippon = Nap-hon” mítoszt és a „Shokotu Faisi japán történész levele a magyarokhoz” című, mémmé vált, de szélsőjobbos-konteós körökben népszerű eredettörténetet is tudományos igénnyel rombolta le.
Ady Endre persze már 1905 márciusában (az orosz-japán háború kellős közepén) hangot adott annak, hogy a magyarok legfeljebb álmodozhatnak arról, hogy rokonságot ápolnak a japán néppel. Ahogy a Budapesti Naplóban közölt publicisztikájában írta:
„Yokohamában meghal egy magyar, aki Komáromból vándorolt a krizantémok országába. A japáni hivatalos urak erre levelet írnak Komáromba – magyarul. (...) Hát egészen haszontalan náció mégsem lehetünk, ha e praktikus kis csoda-emberkék törődnek velünk, És erről érdemes beszélni. De csak szomorúan. Mióta ők csinálják a történelmet, a kis japániak, nagy a gusztusunk rokonságba lépni velük. Banzájozva vélik köztünk sokan, hogy mi is olyan kiváló nép vagyunk. Majd csak egyszer mi is megszólalunk. Holott pedig ez a vélemény a magyar nacionalizmusnak egy bogara csak. Persze, persze. Mi csak azt csodáljuk, hogy ők verik a muszkát. Ez imponál ugyan ma az egész dicső kultúrvilágnak. (...) Bárcsak igazuk volna a magyar nacionalistáknak. Bárcsak rokonságban volnánk velük. De nem vagyunk. Ők még magyarul is tudnak. Mindent tudnak. Az egész világgal tudnak számolni. Mi ellenben keveset tudtunk, s azt se jól. Van egy, néhány hét óta tartogatott, furcsa, bizarr, de nem is olyan lehetetlen ötletünk. Magyar nagy és pénzes uraink alapítsanak magyar ifjak számára vagy tizenöt stipendiumot. E stipendisták egy-egy évet töltsenek künn, Japánban. Hátha igaz a hunn-rokonság. Hátha ott, szélső Keleten a rokonainktól könnyebben megtanulhatnók mindazt, amit itt Nyugaton kellett volna, s nem tudtunk…”
Tóth Gergely „Japán-magyar kapcsolattörténet 1869-1913” című könyve alapján írt előző cikkünk: