A vulkán volt az életük, a vulkán lett a végzetük
Az év szerelmi története nem mézesmázos hollywoodi köntösben, és nem is hamis melegséget árasztó budapesti romkom formájában érkezett, hanem egy a francia újhullám megoldásait imitáló amerikai-kanadai dokumentumfilmbe csomagolták. Ráadásul főszereplői sem csetlő-botló huszonévesek, akik egy sor drámai és kínos helyzetet követően végül egymásra találnak, hanem két francia vulkanológus, akik ugyan több mint kétszáz órányi filmfelvételt hagytak hátra közös útjaikról, gyakorlatilag egyszer sem láthatók klasszikusan szerelemes jelenetekben: nincs csók, nincs kézfogás, csak a közös szenvedély.
A szerelem tüze (Fire of Love) című dokumentumfilm bizonyos értelemben inkább egy szerelmi háromszöget mutat be Katia Krafft, Maurice Krafft, illetve az aktuálisan tanulmányozott vulkán között. Katia (született Catherine Conrad) 1942 áprilisában, míg Maurice 1946 márciusában született Franciaország északkeleti régiójában (Grand Est). Mindössze húsz kilométerre nőttek fel egymástól, így ha a vulkánok csodálatában telt gyerekkorukban még nem is találkoztak, az nem lehetett kérdés, hogy mindketten a Strasbourg-i Egyetemen tanuljanak tovább – Katia fizikát és kémiát, Maurice geológiát hallgatott, így későbbi találkozásukkor elégedetten állapíthatták meg, hogy tudásuk tökéletesen kiegészíti egymást a vulkanológia terén.
Hogy pontosan hogyan találkoztak először, az kettejük életéhez méltóan máig rejtélyes. Egy történet szerint a strasbourg-i kampuszon, egy padon ültek le egymás mellé, és a közös témák újabb és újabb találkozókat szültek. Egy másik szerint a neves tatár származású francia vulkanológus, Haroun Tazieff filmjének (A tiltott vulkán) bemutatóján találtak egymásra. De a harmadik változatról szólnak a legrészletesebb beszámolók: eszerint egy kávézóban hozták őket össze egy vakrandira, ott elbeszélgettek az Etna és a Stromboli iránti csodálatukról, és annyira belefeledkeztek a történetekbe, hogy zárásig maradtak, miközben az eső is eleredt, így a természet is egymásra utalta őket.
Az biztos, hogy 1966-os első találkozásuk után már elválaszthatatlanok voltak egymástól. Egy évvel később, 1967 novemberében már a francia kommunista párt lapja, a L'Humanité címlapján szerepeltek, miután a dél-vietnámi határ bombázása ellen tüntettek Párizsban. Hogy ezután mégsem mélyedtek el jobban a politikai aktivizmusban, azt a korszak nagy tudományos paradigmaváltásának köszönhetik. A hatvanas évek végére ugyanis lezajlott a lemeztektonikai forradalom, amely során általánosan elfogadottá váltak azok a földtudományi alapvetések, amelyek számos geológiai jelenségre (például a földrengésekre vagy a vulkanizmusra) adtak új, máig érvényes magyarázatot.
Katia és Maurice 1970-ben kötött házasságot, és az elkövetkező két évtizedet egy véget nem érő nászútként élték meg. Olyan tudásanyagot szereztek a Föld jól ismert és ritkán látogatott vulkánjairól is, hogy – hol kettesben, hol kisebb stábjukkal – általában az elsők között értek egy-egy tűzhányóhoz a kitörés idejére, hogy mintákat gyűjtsenek a helyszínről, de elsősorban azért, hogy megéljék azt a pillanatot, amit a bolygó legerőteljesebb önkifejezésének véltek.
Amatőröknek csak a szó legszorosabb értelmében lehetett nevezni őket. Erős személyiségekként nem igazán kedvelték, ha másoknak kell megfelelniük, ezért sosem állami vagy magántulajdonú kutatóintézetek nevében járták a vulkánokat, hanem könyveik és dokumentumfilmjeik értékesítéséből, gyakori és népszerű tévészerepléseikből, előadásaikból illetve kiállításaikból finanszírozták az utazásokat. A vulkánkutatók társadalma ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – jól ismerte őket, sőt irigykedett is a párosra. Míg az akadémikusok a biztonsági előírások mentén végezték a mintagyűjtést, de az is lehet, hogy kitörő vulkánt csak filmen vagy fényképen láttak, Kraffték a lávafolyamtól és a szállingózó kőzetektől néhány méterre filmezték úgy egymást, mint más a születésnapi kerti partiját.
A halálos lavina
A Krafft-házaspár története 1991 júniusában ért véget, amikor a japán Unzen vulkán kitörésénél elszámították a forró gázokat és olvadt kőzeteket hordozó törmelékár pályáját, és 41 másik helyszínen lévővel (kutatókkal, tűzoltókkal, újságírókkal) együtt elsodorta őket a halálos lavina.
Az életüket feldolgozó film alapján elmondható, hogy Kraffték ma sem gondolnák úgy, hogy rosszul döntöttek, amikor elindultak az Unzen felé. „Közelebb akarok jutni, egyenesen a vulkán gyomrába. Egy nap ez lesz a vesztem, de ez egyáltalán nem zavar” – halljuk Maurice szavait évekkel korábbról. „Nem kacérkodom a halállal, de abban a pillanatban egyáltalán nem érdekel” – mondja Katia egy másik felvételen, majd szinte örömtáncot jár a köpködő láva közvetlen közelében.
A kutatói feladatokon túl Katia felelt a fényképes, Maurice a mozgóképes dokumentálásért. A hátrahagyott és most összegzett felvételek azt mutatják, hogy a vulkánok iránti szenvedélyük művészi formát is öltött: ha valaki filmre vesz egy vulkánkitörést, az gyaníthatóan látványos lesz, de Maurice nagy hangsúlyt fektetett a kompozícióra, ahogy Katia fotóin is érezhető a mögöttes tudás és szenvedély, még ha csak egy lávában megkövült madárfiókát vagy egy különös alakzatban szálló izzófelhőt is látunk rajtuk.
Bár a hetvenes-nyolcvanas években előfordult, hogy lenézően nevezték őket tudományos showmaneknek, Kraffték büszkén vállalták ezt a jelzőt, hiszen nem törtek szakmai elismerésre, ellenben jól tudták, milyen ereje van az ismeretterjesztő munkájuknak – vélhetően sokkal többet tettek a vulkanológia népszerűsítéséért, mint a tudományág legtöbb, neves folyóiratokban publikáló kutatója. Talán egy kicsit rá is játszottak a szerepükre: a tévéműsorokban gyakran zrikálták egymást viccelődve, és a felvételeiken sem mellőzik a humort, elég csak arra – a fenti előzetesben is látható – jelenetre gondolni, amikor Maurice a megkövült, de még forró láván süti a tojást egy serpenyőben.
Ahhoz pedig, hogy kiderüljön, mennyire a vulkanológia Jacques Cousteau-iként képzelték el magukat, csak rájuk kell nézni.
A szerelem tüze képileg kizárólag Kraffték 16 milliméteres filmfelvételeire és a házaspár tévészerepléseinek archívumára támaszkodik, és a gondosan összevágott jeleneteket az amerikai rendező-zenész-művész, Miranda July narrációja fűzi össze – ez a szerkezet már önmagában felüdülést jelent a beszélő fejekkel teletűzdelt modern dokumentumfilmes mezőnyben. A filmjeiben gyakran az emberek és a természet kapcsolatát körbejáró, a misztikum erejét megragadó Sara Dosa rendezése pedig egyszerre hordozza magán az 1950-es évek kezdeti, nyerseségükben is filmvászonra kívánkozó természetfilmjeinek (a korai Attenborough- és Cousteau-filmek vagy a Walt Disney-féle True-Life Adventures sorozat) és a francia újhullám nagyjainak (Godard, Truffaut, de leginkább Agnès Varda) stílusjegyeit.
Hogy mennyire filmbe illő Katia és Maurice Krafft története, azt jól mutatja, hogy nem A szerelem tüze az egyetlen 2022-es dokumentumfilm, amelyben feldolgozták a Maurice bátyja által felajánlott archív felvételeket. A megszállott karaktereket játék- és dokumentumfilmjeiben is kedvelő Werner Herzog (Grizzly Man, valaki?) már 2016-os rendezésében, a vulkánokat általánosságban bemutató Into the Infernóban is szerepeltette Krafftékat, de idén ő is külön filmet szentelt nekik, The Fire Within: A Requiem for Katia and Maurice Krafft címmel. A német rendező persze rokonlelkeknek is gondolhatta a házaspárt: 1976-ban Guadeloupe egyik szigetén 72 ezer embert evakuáltak egy közelgő vulkánkitörés miatt, és amikor Herzog megtudta, hogy egyetlen ember nem hajlandó elhagyni a szigetet, azonnal odasietett, hogy megfejtse, miért. A vulkán végül nem tört ki, így Herzogéknak sem esett bajuk – elkészülhetett viszont a La soufrière című film.
Bár Katia és Maurice a kezdetektől azt a meglehetősen radikális álláspontot hangoztatta, hogy a természet folyamataiba nem szabad beleszólni, és az ember legfeljebb csak szemlélheti, ahogy a Föld elpusztítja és újraépíti önmagát, életük utolsó éveiben egyre aktívabbak voltak a katasztrófavédelemben.
Miután végignézték, ahogy a kolumbiai Nevado del Ruiz vulkán elpusztítja a közeli várost, Armerót és annak több mint 22 ezer lakosát, két hónappal azután, hogy figyelmeztették a kormányt a kitörés veszélyére, új stratégiát kezdtek kidolgozni. Részt vettek egy olyan elrettentő erejű tájékoztató film készítésében, aminek a valódi hasznosságáról már nem bizonyosodhattak meg: a Fülöp-szigeteki Pinatubo vulkán 1991-ben hónapokon keresztül csak kisebb aktivitást mutatott, ezért a kormány nem rendelte el a környék evakuálását, csak miután a helyi vulkanológusok széles körben terjeszteni kezdték Kraffték filmjét. A katasztrófában több százan meghaltak, de több mint 50 ezer embert sikerült időben kimenekíteni a veszélyzónából a film hatására.
A szerelem tüze (Fire of Love) november 11-én került fel a Disney+ streaming platformra.
Kapcsolódó cikkek a Qubiten: