Bűntudatot biztosan mindenki érzett már, és bár nem kellemes tapasztalat, mindenképpen szükségszerű, hiszen kis túlzással a bűntudat tesz minket emberré: olyan morális iránytű, amelynek révén megértjük, hogy mi a helyes, és mi a helytelen. A hétköznapokban gyakran egyenlőségjelet teszünk bűntudat és szégyen közé, pedig a két érzelem között nagyon fontos különbség fedezhető fel. Míg a bűntudat leggyakrabban valamilyen tettre irányul (csaltunk egy vizsgán), szégyent leginkább önmagunk miatt érzünk (már megint nem a vágyott beach bodyval indulunk neki a strandszezonnak). Ilyen értelemben a bűntudat egészségesebb érzelem, hiszen hibáink korrigálására ösztönöz minket.

Az az elképzelés tehát, miszerint a bűntudat voltaképpen jó dolog, egyáltalán nem téves. A probléma inkább az, hogy a bűntudat megélésének nem kötelező eleme a bűn elkövetése, azaz sokszor olyan dolgok miatt is bűntudatot érzünk, amelyek miatt egyáltalán nem kellene. Másfelől nem minden esetben könnyű megváltani vétkeinket, és egyik napról a másikra jobb emberré válni. Ha ennyire egyszerű lenne a folyamat, akkor valószínűleg arra sem lett volna szükség, hogy 2022-ben valaki – jelen esetben Réz Anna, az ELTE BTK filozófia tanszékének adjunktusa – könyvet írjon róla. A filozófus első esszékötete tavaly októberében jelent meg Mardos – A bűntudatról kilenc fejezetben címmel.

Hosszú a mi bűneink lajstroma

A könyv által érintett témák igencsak szerteágazóak (a klímaváltozás, az akaratgyengeség, a privilégiumok vagy a szerelem miatt érzett bűntudat), így mindenki szabadon eldöntheti, hogy mit szeretne felvenni az éppen aktuális bűnei listájára. A szerző több interjúban is elmondta, hogy nem elsősorban a filozófiáról akart könyvet írni, ehelyett inkább a filozófiát állította a bűntudat szolgálatába. Ezzel valószínűleg jó döntést hozott, mivel így olyan kötetet kapunk kézhez, amelyhez valamilyen módon mindnyájan tudunk kapcsolódni, míg, valljuk be őszintén, más filozófiai témák esetében ez nem biztos, hogy működne.

Réz Anna kötete kimondottan közérthető és meglepően szórakoztató – a hazai tudományos ismeretterjesztő könyvek piacán szokatlan, hogy a szerző egy komolynak szánt tudományos kérdéshez úgy adagoljon humort, hogy az az írás előnyére váljon. Itt azonban épp ez történik, és bár a szerző végig nagyon is komolyan veszi a könyv témáját, annál szerencsére sokkal kevésbé veszi komolyan önmagát.

Mindemellett egyáltalán nem mellékes, hogy egy felvállaltan feminista kötetről van szó. Bár nincs egyértelműen kimondva, az író él a gyanúperrel, miszerint a nők valószínűleg többször vagy legalábbis erősebben éreznek szégyent és bűntudatot, mint a férfiak. A szerző így külön fejezetet szentel az olyan tipikusan nők által elszenvedett bűntudatformáknak, mint az anyai bűntudat vagy a testünk miatt érzett szégyen. Felmerül a kérdés, hogy ez a jelentőségteljes feminista szemléletmód mennyire teszi befogadhatóvá a férfiak számára is a kötet mondanivalóját; a mosható betétekkel teli, dübörgő mosógép képe valószínűleg nagy hatékonysággal szűri ki a könyv elolvasására alkalmatlanok többségét.

A bűntudat által érzékelt tudás

A kötet tehát a filozófia nyelvén beszél a bűntudatról, és ilyen értelemben kapcsolódik az úgynevezett érzelmi fordulathoz, amely lényegében visszakövetelte a humán-és társadalomtudományok azon jogát, hogy ők is érvényes állításokat fogalmazzanak meg az érzésekről. Ismereteink megalkotása ugyanis sosem lehet tisztán kognitív folyamat: az érzelmek fontos szerepet játszanak világunk megértésében – úgy is fogalmazhatnánk, hogy ugyanolyan jelző funkciót látnak el, mint az érzékszerveink. Az érzelmek tehát elvitathatatlan episztemológiai jelentőséggel bírnak, mivel nélkülözhetetlen szerepük van abban, hogy milyennek ismerjük és érzékeljük a világot.

Emellett a szerző megközelítésében az érzések sosem csak önmagukban állnak, hanem egy határozott kognitív séma veszi körül őket. Azaz gondolataink és érzelmeink elválaszthatatlanul egybefonódnak, és ami ennél is fontosabb, az érzések legtöbbször értékítéleteket is magukban foglalnak. De mit is jelentenek az előbbi elméleti alapvetések, ha a bűntudatra vetítjük őket?

A kötet nem a bűntudat megélésének egyéni tapasztalatát állítja a középpontba, helyette az azt körülvevő társadalmi kontextusra helyezi a hangsúlyt. A bűntudatunk így nem csak magántulajdon, mivel nagyon sok mindent elárul a társadalmunk állapotáról, hogy éppen mi miatt érzünk bűntudatot és szégyent. Pontosabban ez egyféle visszajelzés arról, hogy mit tart manapság a társadalom fontos és követendő erkölcsi szabálynak, előírásnak, és hogy mennyire igazságos az a társadalmi rendszer, amelyben élünk.

Jó kérdés, hogy manapság több bűntudatot élünk-e át, mint a korábbi korok emberei. Bár erre képtelenség pontos választ adni, a szerző álláspontja egyértelműen az, hogy manapság egyfajta „hömpölygő bűntudatáramlat” vesz minket körül, amelynek mennyisége mindenképpen több az áldásosnál. Ehhez részben valószínűleg az is hozzájárul, hogy régebben bűneink legnagyobb hányada isteni fennhatóság alá tartozott, és ezzel együtt a vallás elő is írta, hogyan mentesülhetünk vétkeink alól. Persze butaság lenne azt állítani, hogy tíz miatyánk elmorzsolása után őseink megszabadultak mindenféle kínzó lelkiismeret-furdalástól, az azonban tény, hogy miután érzelmi életünk tanulmányozása átkerült a pszichológia területére, az ahhoz való viszonyunk is nagyban átalakult.

A pszichológia túlhatalma?

A kötet egyik legfontosabb kritikai megállapítása éppen az, hogy a pszichológia túlterjeszkedett a határain, egyfajta tudományos anyanyelvvé vált, és ez nem feltétlenül jó. A pszichológia tudománya természetesen nagyon sokféle probléma boncolgatására alkalmas, de a világunk túlságosan komplex ahhoz, hogy kizárólag a pszichológia nyelvén próbáljuk meg értelmezni. A szerző szerint ugyanis egyáltalán nem az a megoldás, hogy folyamatosan a bennünk, illetve a másokban lejátszódó érzelmi folyamatokra reflektálunk. Ez már csak azért sem jó stratégia, mivel ha figyelmen kívül hagyjuk a bennünket körülvevő társadalmi közeget, és szüntelenül csak saját magunk megjavításán munkálkodunk, elveszítjük annak a lehetőségét is, hogy a rendszerszinten megjelenő problémáknak legalább egy részét orvosoljuk.

A könyv egyik központi törekvése tehát, hogy nem akarja patologizálni az érzéseinket, éppen ellenkezőleg, inkább helyre kívánja állítani azok renoméját. A szerző úgy véli, hogy legtöbbször nincs azzal semmi gond, amit egy adott szituációban érzünk, így a kötet kicsit talán azt is üzeni az olvasónak, hogy nem mindig az ő készülékében van a hiba (maga a gondolat persze felszabadító, hiszen amikor az ember meggyőződősévé válik, hogy valójában ő maga minden problémájának az okozója, az egy idő után nemcsak fárasztó, hanem kontraproduktív is).

Bár kétségtelen, hogy Réz Anna egy létező trendről beszél, amikor a pszichológia dominanciáját pedzegeti, kritikai megállapításai magyar kontextusban csak részben állják meg a helyüket. Az időnként esetleg „túlpszichologizált” beszéd-és gondolkodásmód ugyanis valószínűleg csak egy kicsiny értelmiségi közeget (lényegében egy szubkultúrát) érint Magyarországon. A valóság inkább az, hogy a magyar társadalomra tekintve egyáltalán nem a nap 24 órájában a saját érzelmeikre reflektáló egyének képe bontakozik ki, hiszen egy átlagos magyar jó eséllyel akkor sem jut el a pszichológushoz, ha egyébként nagyon is szüksége lenne rá (erről korábban itt és itt írtunk). Ez persze nem jelenti azt, hogy egyébként csak az előbbi állapotokra hivatkozva ne lehetne úgy általában kritizálni az aktuális pszichológiai trendeket, de gyanítható, hogy ezen a ponton egymástól erősen eltérő valóságdarabok ütköznek össze egymással, és a kötet szerzője a magyar valóság egy vékony szeletének attitűdjére reflektál.

Akarsz beszélni róla?

Bár a kötetnek egyáltalán nem az a célja, hogy önsegítő könyv legyen, a végén egy kicsit mégis az válik belőle. Azonban ahelyett, hogy mindenképpen terápiába küldené az olvasót, inkább a párbeszéd fontosságára hívja fel a figyelmet.

Bár a bűntudat megélésének módja minden esetben személyes, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy annak jó része valószínűleg közös (morális) alapokon nyugszik. A kötet kitágítja az érzelmek értelmezési körét, és nem elsősorban a gyermekkori elakadások és családi traumák rendszerében keresi a magyarázatot, hanem azok társadalmi forrásaira igyekszik rámutatni. A bűntudat tanulmányozása tehát azért is lényeges, mert az olyan, mint egy tükör: általa egyszerre tanulhatunk magunkról és a minket körülvevő világról. Fontos tehát, hogy létrejöjjön valamiféle diskurzus arról, hogy miért is érzünk éppen bűntudatot, mivel ezzel rá tudunk világítani a társadalmunkban működő igazságtalanságokra, és esélyünk nyílhat arra, hogy legalább egy kicsivel jobb világot hozzunk létre magunk körül.

A szerző politológus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Politikatudományi Doktori Iskolájának doktorandusza.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: