A múzeumi negyeddé alakuló Városligeten átvágva azon gondolkoztam, hogy vajon hogy öregedett a szememben a Magyar Zene Háza: mióta megépült, többször jártam arra – igaz, a vele szemben lévő Néprajzi Múzeumot még nem láttam elkészült állapotában –, és még csak az épület előteréig merészkedtem, különösebb dolgom nem volt odabenn.

Ez most változott: a január 23-án nyílt friss időszaki kiállítást, a Nekünk írták a dalt néztem meg kedden kora délután, amikor elvileg nem várható különösebb tömeg egy mezei múzeumban, de itt az időpont ellenére mégis akadtak érdeklődők. Lehet, hogy csak azért, mert a megváltott jegyek időpontra szóltak, és így többen gyűltek össze, de az is lehet, hogy enélkül nagyobb lett volna a tömeg – az biztos, hogy hétvégén például nem árt, ha nem engednek be egyszerre mindenkit.

Boldogság, gyere haza

A kiállítótér a zeneház pincéjében, a -2. emeleten van, ehhez egy futurisztikus, sterilfehér lépcsőn kell leereszkedni, a földszinten többek közt kávézó, ajándékbolt és jegypénztár található. Leereszkedve a mélységekbe aztán kezdődik a kaland, a csigalépcső elég menő, de kicsit egy szecessziós pláza tűzlejáratának tűnik – annyi baj legyen, nem épületbejárásra jöttem. Maga a kiállítótér nem túl nagy, ez valamennyire korlátozhatta is, hogy mit sikerül bemutatni, és mit nem: a Nekünk írták a dalt valahol a túl sok és a túl kevés között van, attól függően, hogy ki mire kíváncsi, illetve mit hallott, látott és élt meg.

Én például megéltem a retrónappalit, de el tudom képzelni, hogy más nem, sőt Barkast is láttam (lábon!), a Dacia tűnt a legfaszább kocsinak a lakótelepen, és igen, a magyar popzene sem teljesen idegen tőlem, már ha ide számítjuk az EDDA-t és Deák Billt is. Ha meg valódi popról beszélünk: Halász Judit a könyökömön jött ki kiskoromban, Cserhátit is sokat hallottam, Charlie-ról, Hobóról, az Illésről vagy akár az LGT-ről nem is beszélve.

Kölyköd voltam

Az öregség érzése már rögtön akkor elfogott, amikor beléptem a kiállítótérbe. Az első teremben a hatvanas éveket akarták megidézni egy presszó, egy Keravill és egy Röltex kirakatának kiállításával, de igazából csak rutinosan benyitottam volna az Erzsike Espresso ajtaján, ha nem díszlet lett volna. A neonfényeket kivéve, amiket már rég lekapcsoltak, az egész úgy nézett ki, mint a nagykörút fénykorában. Jó hír, hogy a Derby még tartja magát a Keletinél.

Az első teremben propagandabeszédek szóltak, bár beszűrődtek hangok a többiből is, de a másodikban már a kiállítás tényleges célja, a magyar pop megismertetése következett. Ebbe beletartozik az EDDA, Cserháti és a többiek is: zenéjüket füleseken keresztül lehetne hallgatni, ha valakinek igénye van rá, de miután egész nyáron Retro Rádiót hallgattam különféle munkák közben, nekem nem volt.

Abban viszont nincs semmi rossz, ha valaki még nem kapott EDDA-mérgezést: a fülhallgatókkal szemben korabeli képek is láthatók, és innen több irányba is mehet a látogató útja. Ez volt egyébként a TTT-terem, ahol a tűrt, támogatott és tiltott zenekarokat lehetett megtekinteni, a tiltottból egy fal mögött az annak idején betiltott borítókat lehet megnézni az engedélyezettekkel együtt, egy másik bejárat pedig egy pártirodába nyílik.

Jég dupla whiskyvel

Innen lehet megközelíteni a bárt, ahol nem adnak inni, de ki van állítva néhány elég borzasztó kirakati bábu, a rádió szentélyét, ahol olyan rádiókat lehet megtekinteni, amiket még mindig lehet használtan venni és használni, illetve a próbatermet, ahol a beatkorszak hangszereit tekinthetjük meg. Lehet, hogy sokan ilyeneken játszottak, és az is biztos, hogy én erről a vonatról a koromnál fogva lemaradtam, de a rövidnyakú csehszlovák basszusgitár azért csalódást keltett – de lehet, hogy én voltam csak elkényeztetve a Musima DeLuxe II hosszúnyakú, sunburst színű, ám szétrohadt elektronikájú cuccával. Slappelni lehetetlen rajta, játszani épp lehetséges, a nyaka kényelmes volt.

Trabanton szállni élvezet

A bár másik kijárata a szétfűrészelt Barkashoz vezet. Ilyet bárki láthatott, aki élt már harminc évvel ezelőtt, sőt az is, aki hússzal – de még az is, aki látott már food truckot, mert ilyenből is akad néhány. Ebben, ahogy a legtöbb hasonló helyszínen, videókat lehet nézni, az viszont érdekes csavar, hogy a magyar poptörténetet a külföldi töri meg, méghozzá rácsok mögött: ez a vasfüggönyt szimbolizálja és azt, hogy persze a Queen, Michael Jackson vagy a Rolling Stones némi spéttel érkezett az országba. Nem baj: elég meglátni a klip egy részletét az átjáróban, máris világos, hogy mi az, ennyit a cenzúra sikeréről.

A Barkas mellett akad több más látnivaló is, és itt érzi meg először az ember, hogy elmúlt felette az idő: Balázs Fecó Hammondja, Török Ádám furulyája és Babos Gyula kedvenc gitárja sorakozik egymás mellett. Ezek közül én még többet is láthattam, nem is beszélve a többi műtárgyról, igaz, Radics Béla gitárját nem, az csak nemrég került elő, viszont bármikor egy pillanatnyi gondolkodás nélkül el is fogadnám, hiába nem tudok gitározni. Megtanulnék, na.

Aki jó, annak a Télapó nyáron is hoz szaloncukrot

A következő helyiség egy úgynevezett korabeli szoba. Ezzel vissza is tértem a gyerekkoromba, kivéve, hogy nálunk nem Wahorn (Aki jó, annak a Télapó nyáron is hoz szaloncukrot, 1984) vagy ef Zámbó (Kiskacsa tóval, 1984) lógott a falon: ugyanazok a bútorok, ugyanaz a csövestévé, és ugyanúgy szereltük, amikor hangyás volt, mint most a két technikus, akik kilógó seggel guggolva megpróbálták a korszakidegen dvd-lejátszót hozzápasszintani a korabeli csúcstechnikához. Ez volt a kiállítás fénypontja, a retro diadala: been there, done that, csak épp a vhs-lejátszón nem lehetett végteleníteni a felvételt, márpedig ez itten fontos lett volna.

Az élet a legjobb méreg

És ezután már csak az utolsó rész maradt: lehet, hogy több is fért volna a kiállításba, de a kiállítótér egyszerűen ennyit engedett, úgyhogy egy laza Sziget-nosztalgiával búcsúzhattunk, ahol műtárggyá vált már a Tankcsapda és a Kispál is, akikről én úgy gondoltam, hogy egyáltalán nem tartoznak a retróhoz, hiszen én is tudom, kik és mit csináltak, sőt akkor voltak menők, amikor én gimnazista voltam.

Hát itt tévedtem. A látogatókat elnézve kedd délután inkább az idősebbek domináltak, de bőven el tudom képzelni, hogy a fiatalabbakat is megérinti; a középkorúaknak is jó lehet, bár mint a mellékelt ábra mutatja, azért vannak benne keserű részek – igaz, azt a részt pont nem érinti a kiállítás, ami miatt én magam ordítani szoktam a retró miatt, hogy de hát ez nem is retró. Ezt úgy kell érteni, hogy sajnoshálistennek se Kozmix, se Álomhajó nem volt, de ezek nélkül is meg lehet lenni.

Az egész kiállítás olyan volt, mint A tanúban a szocialista szellem vasútja és az elvarázsolt kastély elegye: lidérces, szórakoztató és kicsit fura. Nem tudom, hogy megnézném-e még egyszer a szétharapott gombában (jut eszembe, ha már retró, ha már gomba, megvan még a Gomba ott?) megrendezett kiállítást, de az biztos, hogy azt, aki lemaradt az elmúlt 30-40 évről, tuti elvinném rá, hogy legalább képet kapjon róla. Aztán a Derbybe, hogy azért képben legyen a mai valóságról is. És hogy visszamennék-e? Nem tudom, lehet, hogy addigra már az egy-két nappal ezelőtti kiállítás is retrónak számítana.

Kapcsolódó cikkek a Qubiten: